Forrás: Magyar HírlapA „személyiség-nagybirtokos” – közelítés Simonyi Imréhez
Ahogy tetszik – könyv
Simonyi Imrénél a ’84-et követő majd tíz esztendőben viszonylag rendszeresen megfordultam. Szeretett heverni az ágyon – ingben, nyakkendőstül -, egyik cigarettát a másik után gyújtotta, öntötte magába a kávét, és mesélt. Mondta (dehogy, előadta!) tökéletesre csiszolt történeteit a régi Gyuláról, a Reinhardtról, a Színkörről, vagányokról, forradalmárokról, spiclikről és vérbírókról, cselédlányokról, ismert színésznőkről, Blanárról, a bolsi dokiról, Apor püspökről, Kohán Györgyről, a „piktor” barátról, Zsengellérről, Szuszáról, és istentelen létezésének szentjeiről: Krúdyról, Márairól, Némethről, Józsefről. És Heurékáról.
Nosztalgia a kisúri világért
„Kézikönyveink ‘a népi és népies lírikusok’ között jelölik ki Simonyi helyét, ám az eddigiekbôl is láthattuk, hogy – ha e kategóriáknál maradunk – legalább annyira urbánus, polgári is ez a költészet, sôt tagadhatatlanul mély nyomot hagyott benne egy krúdys kisúri világ élménye és nosztalgiája is.”
[Idézet a könyvbôl, 181. oldal]A kortársak közül titkon talán Illyésre és Pilinszkyre figyelt „versenytársként”, ám magabiztosan állította, hogy ő azért mégiscsak jobb költő náluk. Kormost, Konrádot, Réz Pált, Faragó Vilmost, Alföldy Jenőt jó szívvel emlegette. Akiket szidott, azokról most ne essék szó. Sokszor elragadták az indulatai, de Sinkáról írt versének sorai rá is érvényesek: „Mert volt úgy is hogy nem volt igaza. / És úgy is volt hogy igazságtalan volt. / Ám én sírni is láttam. – Másokért.”
Gyulán szerették és gyűlölték, a legtöbben pedig – illő távolságból – kíváncsian fürkészték a csodabogárnak tartott költőt, aki ’44-ben zsidókat mentett, Rákosi alatt a katolikus pappal sétált a főutcán, megjárta Kádár börtönét, s nem volt hatalom, amelyik ne tartotta volna magára nézve veszélyesnek – mert veséjébe látott mindnek.
Sokan remetének tartották, pedig egymásnak adták kilincsét öreg barátok, szép egyetemista lányok, kezdő költők. Az ő magánya belülről sugárzott. Faragó Vilmos írja, egyszer megkérdezte tőle Simonyi, hogy szerinte mi magyarázza Juhász és Nagy László halhatatlanságot ígérő elismerését. A válasz valahogy így hangzott: „& Juhász nemzethalált vizionál, Nagy László konok plebejus erkölcsiséget sugall. Te egy elsüllyedt kisvárosi Atlantiszt vizionálsz, és szubrett-siratót vállalsz. Juhászt és Nagyot táborba sorolták.” Táboruk „monarchikus berendezésű: fejedelme van és fejedelem-várományosai vannak& Te megátalkodott republikánus vagy& századok óta költőpárosokban gondolkodik a szakma. A józan Bajza, a romantikus Vörösmarty. A tempós Arany, a robbanó Petőfi… A pusztafi Illyés, a városperemi József Attila& Neked nincs párod, egyedül vagy.”
Simonyi köré mítoszok szövődtek. Maga is terjesztette, máskor hamiskás félmosollyal jóváhagyta azokat. Alföldy Jenő írja, hogy „Simonyi pontosan annyit valósított meg a költészetből, amennyi egyénisége kifejezéséhez szükséges volt.” A mítoszok és ellenmítoszok, az, hogy mindig „valódi, végletes költői helyzetben él” (így Csukás István jellemzi), nehezítették, és ma is nehezítik, hogy a kritikusok pusztán a művet tekintsék, s véleményalkotásukban ne legyen meghatározó a költő erőteljes, rokon- vagy ellenszenves, de költészetét pontosan fedő személyisége. Talán ezért kellett halála után csaknem egy évtizedet várni, hogy Csibra István tollából megjelenjék egy könyv, amely a szerző szándéka szerint kísérletnek tekinthető a Simonyi-pályakép fölvázolására. Csibra harminc oldalon keresztül az életút mozaikjait illesztgeti különböző írásbeli és szóbeli visszaemlékezések (Árpási Zoltán, Zoltai Dénes, Réz Pál, Sarusi Mihály, Ördögh Szilveszter, Kanka Andor), egyéb dokumentumok alapján, majd pedig időrendi sorban áttekinti a kötetek versanyagát, külön fejezetet szentelve az újságíró-publicista Simonyinak.
Csibra számos verset elemez, csoportosít mind poétikai, mind életrajzi szempontból, ám nem könnyíti dolgát, hogy sokszor a művek keletkezési sorrendjét sem lehet pontosan tudni.
Az összegyűjtött mozaikdarabkákból azonban végül összeállni látszik egy kép, s ahogy azt Csibra István is reméli, a könyv – amely egyébként megkerülhetetlen a további Simonyi-kutatásban – segít kiemelni „Simonyi Imrét a ‘poeta minor’ ötletesnek látszó, ám aligha méltányos kategóriájából.”
·Csibra István: Simonyi Imre pályaképe, Kávé Kiadó, 2003
Jenei Gyula
©
