Forrás: NOL

Abizaid, Zidane, és az arab demokrácia

Sz. L. L., 2004. augusztus 7. 01:00

Kép: Courrier International

Felejtsük el a néhány, előre bebiflázott arab mondatot! A túlélő szótárt a bagdadi köznyelvre írták, a kairói pék nem fog megérteni bennünket – lohasztotta le kedvünket az útikönyv, amikor néhány éve Egyiptomban jártunk.

Első játékszabályként tartsuk tehát szem előtt: az arab világ sokféle. Nem annyira ‘nyelvileg’ (csak köznyelvileg), inkább földrajzában, vallásában, modern történelmében, politikai berendezkedésében, hagyományaiban, szokásaiban. Ha ismerjük netán Ománt, ebből jóformán semmi nem következik Marokkóra nézve. Vigyázzunk a perspektívára is: ahogy egy ceglédi tanár Budapesten ‘vidéki értelmiségi’, a tengerentúl már egy európai a sok közül. Tudatlanságunk ne ragadtasson bennünket általánosításokra, ha egy hatalmas, az Atlanti-óceántól az egykori perzsa birodalomig húzódó népközösségről beszélünk.

Második játékszabály: ne tegyünk úgy, mintha a kérdés: lehetséges-e arab demokrácia? – ne főleg Irak kapcsán izgatna bennünket. Mint mindenkit. Az iraki háború egyik értelme (pozitív következménye) most már az lehet, ha sikerül a diktatúrából – a mostani káoszon át – a demokráciába vezetni a közel-keleti országot. (S ez független attól, helyeseljük-e vagy elvetjük, ami Irakban az elmúlt tizenhat hónapban történt.) De sikerül-e?

Ellentézis 1. Az araboktól eredendően idegen a demokrácia, a nyugati világ e terméke. Ezt állítják a szélsőségesen pesszimisták. Érvként hozzák fel, hogy az Arab Liga huszonkét tagországa mind diktatúra vagy látszatdemokrácia. A nyugati világban ezzel szemben az antidemokratikus ország a kivétel. Elbizonytalanodunk. Mit is értünk demokrácián? Milyen magasra helyezzük a lécet? Algéria például államformája nevében hordozza a jelzőt: demokratikus. Az áprilisi választások 84,9 százalékos többséggel erősítették meg Abdel-Aziz Buteflika elnököt. Demokrácia-e ettől Algéria? Ha ugyanis az, Ukrajna is az. Nem a demokratikus jogállam jár-e valójában a fejünkben, amikor (egyszerűsítve) demokráciát mondunk? Vagy legalábbis egy olyan rendszer, amely láthatóan törekszik a demokratikus jogállam címére. (Nem mellesleg: nincs a világon tökéletes demokrácia és jogállam.) Adódik a párhuzam: Törökország. Júniusban, Ankarában ‘iszlám demokráciának’ nevezte George W. Bush amerikai elnök. Ezt Európa túlzásnak tartja. Mint ismert, Törökország elég jó demokrácia ahhoz, hogy a NATO tagja lehessen. Ahhoz viszont (egyelőre) nem, hogy beljebb lépjen az Európai Unió hosszú és kivilágítatlan előszobájából. Ankara ugyanakkor immár széles körben elismerten törekszik arra – inkább jogszabályaiban, semmint gyakorlati alkalmazásukban -, hogy minél hamarabb megfeleljen a demokrácia ún. koppenhágai feltételeinek. Ezenkívül: stabil állam – egy instabil térségben. A stabilitást a NATO második legnagyobb (török) hadseregének tábornoki kara garantálja – ellentétben például a sok tekintetben hasonló adottságú Pakisztán puccsista szoldateszkájával. Mi fontosabb lehet a megbízhatóságnál a Nyugat, benne Amerika számára?

Módosítsuk tehát a kérdést úgy: lehetséges-e legalább a török modell az arab világban? Azaz: politikai pluralizmus, (jobbára) szabad sajtó, szárba szökkent civil társadalom, s az igazságszolgáltatás pártatlanságának legalább az igénye? Innen nézvést valóban van honnan előrelépni. A nyitottabb arab országok – így a három Magreb-állam: Tunézia, Marokkó és Algéria – sem többek ‘egynapos urnademokráciáknál’. De ügyeljünk megint a mércére: ez nem feltétlenül rosszabb, mint például Ukrajna mérlege. A Magreb rezsimkritikus emberjogi aktivistái mindenesetre az állam üldözöttjei. Ahogy a turistaváró Tunéziával kapcsolatban mondják: ‘a politikai foglyok jajkiáltása nem hallatszik ki a fövenyre’. Létezik kritikus sajtó, de a fejére csapnak. A francia média hangos az ilyen esetektől. A párizsi Le Monde nem közli helybéli algíri tudósítója nevét – óvatosságból. A három francia ajkú Magreb-állam ugyanakkor reményt keltő példa is. Az ottani mérce immár Franciaország, a több millió észak-afrikai arab és berber bevándorló új otthona. Mint ahogy Párizsra figyel a bejrúti, kairói, damaszkuszi (franciál beszélő) értelmiség is, a keresztények különösen. Ők azonban a keményebb egyiptomi és szíriai rendszer, illetve Libanon szíriai ellenőrzése miatt versenyhátrányban vannak. Líbiáról, az öbölállamokról vagy Szudánról már nem is beszélve. A palesztinok komoly hátránya, hogy létezésüktől fogva harcban élnek. Önazonosságukat az Izraellel való szembenállásnak köszönhetik – annak előtte nem is voltak ‘palesztinok’.

De visszatérve az első ellentézisre: arabok milliói élnek (állampolgárként is) demokratikus jogállamban, cáfolva az erre való ‘eredendő képtelenségüket’. Főleg Franciaországban és az Egyesült Államokban. De Izraelben is. Ez akkor is így van, ha vitatható: menynyire sikeresen integrálják ezek az államok az arab közösséget. Nézzük a francia Zinadine Zidane futballjátékát, Sami Nacérit, a száguldó taxist, látjuk a tévében John Abizaid parancsnokot. Még politikust is említhetünk: arab bevándorlók gyermeke Amerikában Ralph Nader elnökjelölt, Spencer Abraham energiaügyi miniszter. Az egymillió izraeli arab plurális politikai rendszerben szavazhat – noha ezt az elmérgesedett konfliktus miatt mostanában kevésbé teszi, mint korábban. Mindenesetre (‘nyomelemekben’) jelen vannak a knesszetben, a legfelsőbb bíróságban.

Ellentézis 2. Az évezredes arab történelem soha nem a demokratikus politikai kultúra irányában fejlődött. Az első ellentézis finomított változata. Valójában az a meghökkentő, hogy a demokrácia elterjedése milyen új keletű forma nyugati történelmünkben is. Európában a francia forradalom hármas jelszavának elkiáltása után is több mint kétszáz év kellett ahhoz, hogy a demokratikus berendezkedés váljon a normává.

Ha – személyes okokból – egy olyan késői időpontot választunk is pillanatfelvételnek, mint 1970, különös kép tárul elénk. Az EU jelenlegi huszonöt tagállamából nyolc természetesen a közvetlen szovjet érdekszféra része, három közülük a Szovjetunió tartozéka. Görögország nyílt katonai diktatúra. Nem sokon múlik, hogy nem rántja magával Ciprust. Spanyolország és Portugália már végelgyengülésben szenvedő diktatúrák. Az EU-n kívüli Svájcban pedig – a közvetlen demokrácia tankönyvszerű mintapéldájában – 1970-ben a nőknek még nem volt választójoga! Ez azért felértékeli például a női egyenlőségre tett tunéziai erőfeszítéseket. Vagy: egy szélsőséges példa – Európán kívülről. Még négy éve sincs, hogy az USA Alabama államában népszavazás törölte el a ‘fajgyalázási törvényt’, amely tiltotta – noha immár csak papíron – a fehérek és a feketék házasságát.

Méltányos-e tehát a rövid időbeli lemaradást számon kérni az arab világon, amely alig néhány évtizede lépett ki a gyarmati létből? A kolonizáció öröksége önmagában is nagy teher. A térségből kilépve, India a – szó szerint is – nagy kivétel. Afrika 53 országából pedig ma három-négy számít demokráciának, s csak egyetlen, Dél-Afrika demokratikus jogállam. Itt azonban a friss felmérések szerint egyre komolyabb nosztalgiát táplál a bukott apartheid rezsim. Megdöbbentő adat: még a feketék húsz százalékának körében is. Két lépés előre, egy hátra – ez (is) lehet a feltörekvő, új demokráciák sorsa.

Ellentézis 3. Az arab világ vezetői elnyomják a lakosságot, amely alig várja, hogy a demokráciába léphessen. Ezt pedig a túlzó optimisták állítják. Kétségtelen, a demokrácia átterjedése sehol a világon nem zárható ki – különösen nem hoszszabb távon. Az is igaz: a demokratikus jogállam ma a világ nagy részén követendő – noha nem feltétlenül alkalmazott – normává lett. A sokat vitatott és cáfolt Francis Fukuyamának – aki a liberális demokráciák győzelmét, a történelem végét hirdette – annyiban utólag igaza van: ha például (mint ez megtörtént) azzal vádolják meg az üzbég vezetést, hogy titkosrendőrsége megcsonkított és elevenen megfőzött egy ellenzékit, akkor erre nem az a válasz, hogy ‘Le a nép ellenségeivel!’. Hanem az: ilyesmi Üzbegisztánban, amely tiszteli a demokráciát, nem fordulhat elő, tessék csak megvizsgálni a szerencsétlen körülmények közt elhunyt illető földi maradványait. Nincs ez másként Rijádban, Kartúmban sem. Van azonban egy ennél fontosabb szempont. A felnőttek közül csak a tiszteletre méltóan naivak gondolják komolyan, hogy az arab demokrácia pusztán az arab államok ügye maradhat. A megszorítás éppen Irakra érvényes a leginkább. Szaddám Huszeinről utólag is nehéz jót állítani. Szörnyű, de szekuláris rendszere ugyanakkor 1. áttekinthető ellenőrzés alatt tartotta az olajkészleteket, 2. egyensúlyt kínált az iszlám fundamentalista Iránnal szemben, 3. vaskézzel nyomta el a kurd önállósulási törekvéseket, 4. és a síita radikalizmust. Bármit hoztak fel, hoznak most fel és fognak felhozni az iraki háború elindítói lépésük indoklásaként – s akár igazak ezek az állítások, akár nem -, ezeket a kérdéseket a kialakuló bagdadi rendszer sem kerülheti meg. (S nem lehetetlen, hogy ez kemény kezet igényel majd a ‘másként gondolkodókkal’ szemben.)

Mégis: az ügyeletes amerikai doktrína szerint az USA egyik feladata a világban a demokrácia terjesztése. Ez az arab országokban sok helyütt a rezsim, a lakosság vagy mindkettő ellenállásába ütközik. Az USA külpolitikája széles körben gyűlölet tárgya. Nemcsak Irak megtámadása, hanem az izraeli-palesztin konfliktusban játszott szerepe miatt is. A kívülről, általa erőltetett eszményt nem könnyű népszerűsíteni. Különösen nem, ha – mint mostanában – látványosan erőre kap a korábban is létező iszlám radikalizmus. A kígyó önnön farkába harap: jórészt az amerikai-koalíciós fellépés miatt. De ugyanez a gyűlölet már nem feltétlenül igaz az amerikai társadalom és javak megítélésére. A Bush-bábut égető arab utca elámul az amerikaiak hatékonyságán, sztárjaikon, (az olimpia közeledtével) sportolóikon, tudományos-technikai eredményeiken. A fiatalok T-shirtben járnak, angol nyelvű honlapra kattintanak az interneten. A hírekben persze nem róluk, hanem a fanatikus hitszónokokról, az öngyilkos merénylőkről, az al-Kaida lefejezős emberrablóiról hallani nap mint nap.

Kik vannak többen? Hová áll a csendes többség, ha rajta múlhat? Az integrációs kényszerek szívóhatása óriási lehet. Nem kell belülről jönnie. Magán az arab világon belül nem is lép fel olyan centripetális erő, mint Európában. Nálunk a hatok Szén-, és Acélközössége ma a huszonötök gazdasági-politikai érték-, és érdekközössége, Európai Uniója. A római szerződésnél tizenkét évvel korábban alapított Arab Liga ezzel szemben a szabadkereskedelmi egyezményig sem jutott el. A ‘huszonketteket’ (?) Izrael és Amerika politikájának elítélése tartja egyben, noha sokszor szétveri a napirendet, amikor ezt szöveges formába kell önteni. Az Egyesült Államoknak viszont két nagy hullámban sikerült többé-kevésbé a maga képére formálnia szinte egész világrészeket. Először több mint évszázada, a spanyol-amerikai háború után. Majd a második világháborút követően, Nyugat-Európában és a Távol-Keleten. (Timothy Garton Ash, a történész és publicista azt írta egy helyütt, hogy utazóként Amerika köszön neki vissza Nyugat-Németországban, miközben a vidéki NDK inkább a vilmosi Németországra emlékezteti.) Latin-Amerikában sorra alakultak ki az amerikai típusú, lényegileg kétpárti elnöki demokráciák

E sorok írója hat hetet töltött tavaly ősszel New Yorkban, egy nemzetközi újságírócsoporttal. Tizennégyünk közül a két ázsiai – egy Fülöp-szigeti és egy malájföldi – riporter volt a ‘leginkább amerikai’. Mindketten az angol nyelvű sajtóban dolgoznak, Manilában, illetve Kuala Lumpurban. Tökéletesen beszélik az amerikait. Mint mondták, anyanyelvüket kevésbé bírják, otthon is (ahogy a maláj jellegzetes amerikai betűszóval mondta, ‘KL-ben’) az angolt használják. Azt az ázsiai nagyvárosi középosztályt képviselték, amelynek az amerikai filmek és musicalek jelentik a szórakozást, az amerikai sportok a mozgást. A világot amerikai szemmel nézik. A Kairóból, illetve Abu-Dzabiból érkezett tévériporter hölgyek már nem így voltak ezzel. Akcentussal, bár jól beszélik az angolt. A világpolitikát közel-keleti sündisznóállásukból szemlélik. Nem sportolnak, szégyenlősen szórakoznak. Most még. Lehet, hogy unokáik másképpen tesznek majd. Lehet, hogy nem. Addig se vegyünk használt autót olyantól, aki mérget venne erre – vagy éppen kizárná ezt.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©