Forrás: NOL

Maria Antoinette Mukatából

Yehuda Lahav, 2004. augusztus 6. 00:00

Jasszer Arafat tragikus személyiség is

Jasszer Arafat, a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) és a palesztin hatóság (PH) elnöke a napokban volt 75 éves: 1929. augusztus 4-én született. Talán. Nem biztos. Születési helyéről különböző hírek keringenek. Saját állítása szerint Jeruzsálemben, az anyakönyvi kivonatok szerint Kairóban, más verziók szerint Gázában látta meg a napvilágot. Miként születésének helye, az időpontja is ködbe vész. A feljegyzések szerint eredeti neve Mohammad Abd el-Rauf Arafat al-Kudva al-Huszein.

Az sem bizonyos, részt vett-e az 1948. évi háborúban. Vannak, akik azt állítják, hogy készült ugyan rá, de végül nem kapcsolódott a harcokba. Kétségtelen viszont, hogy a hatvanas évek elején megalakította szervezetét, a Fatahot (a hivatalos dátum 1965. január 1-je), amely a ‘hatnapos háború’ után átvette a korrupt Ahmed Sukeiritől a vezetést a PFSZ-ben. A Fatah első harci egységei Jordániába települtek, és 1969 márciusában ütköztek meg először az izraeli hadsereggel. Az Arafat vezette palesztinok azonban csakhamar összetűztek a jordániai hatóságokkal, és Husszein király 1970-ben kiutasította őket országából. Arafat Libanonba tette át székhelyét, itt a polgárháborús viszályba is belebonyolódott. Izrael libanoni hadjárata után 1982-ben távoznia kellett, és Tunéziában talált menedéket. Egyik legnagyobb politikai baklövését 1990-ben követte el, amikor az öbölháború idején Szaddám Huszein oldalára állt. Hívei a háztetőkön örömtáncot lejtettek, amikor az iraki rakéták izraeli városokra hullottak. A háború után az öbölbeli arab államok megszüntették a PFSZ anyagi támogatását, és világszerte csökkent a palesztinok politikai támogatása is.

Ami a PFSZ korábbi politikai és diplomáciai tevékenységét illeti, a sok hibás lépés ellenére, fokozatosan bizonyos eredményeket hozott. 1974-ben az ENSZ megfigyelői státust biztosított a PFSZ-nek, a Szovjetunió és a kelet-európai államok elismerték az 1988-ban kikiáltott palesztin államot. Az 1991-es madridi Közel-Kelet-konferencia után nyilvánvalóvá vált, hogy a palesztinkérdést nem lehet rendezni a PFSZ részvétele nélkül. E folyamat betetőzése volt az oslói izareli-palesztin megállapodás, amelynek keretében a megszállt területeken megalakult a palesztin autonómia, Arafat – Jichak Rabinnal és Simon Peresszel megosztva – Nobel-békedíjat kapott és megválasztották a palesztin hatóság elnökévé.

Úgy tűnt, hogy Arafat egy fegyveres terrorista szervezet vezetőjéből tiszteletre méltó politikussá válik. Ekkor már amúgy is túl idős volt egy gerillamozgalom vezetéséhez, viszont a politikusok között nem ő volt a legidősebb. Arafat alapvető problémája alighanem éppen az, hogy nem képes feldolgozni önmagában az átmenetet a gerillavezér és a tiszteletre méltó politikus között. Akárcsak régen, a körülötte tevékenykedőket vagy megvesztegeti, vagy eltávolítja (gyakran erőszakkal), továbbra is közelebb állnak hozzá a kemény kezű módszerek az államférfiúi bölcsesség által megkövetelt kompromisszumoknál.

Az utóbbi időkben már nemcsak az izraeli és az amerikai vezetés írta le Arafatot, hanem sok nemzetközi tényező is. Kofi Annan ENSZ-főtitkár megbízottja, Terje Larsen például a napokban Arafatra hárította a felelősséget a palesztin hatóság összeroppanásáért; Colin Powell amerikai külügyminiszter szerint Arafat soha nem teljesítette egyetlen kötelezettségét sem és elutasított minden felajánlott rendezést. Immár a palesztinok körében is kritikai hangok hallatszanak, többnyire Arafatra csak célozva, de olykor közvetlenül megnevezve az elnököt. Mohamed Dahlan volt palesztin belbiztonsági miniszter például éles támadást intézett a palesztin hatóságban uralkodó korrupció ellen, személyesen Arafatra hárítva a felelősséget érte (igaz, hogy Dahlan – csakúgy mint Nabíl Amru volt miniszter – Arafat híveinek nyomására kijelentette, hogy szavai nem irányultak Arafat ellen). Huda el-Huszeini palesztin újságírónő a Londonban megjelenő arab As-Sark al-Ausat lapban, például gyilkos iróniával azt írta, hogy Arafat ‘úgy viselkedik mint Maria Antoinette, habár semmilyen szempontból nem hasonlít rá’. Maria Antoinette azt javasolta, hogy akinek nincs kenyere, egyen kalácsot, Arafat pedig azt kérdezte, ‘hol itt a válság?’, amikor a tüntetők lángba borították Han Juniszban a palesztin hatóság helyiségeit – jegyezte meg Huda el-Huszeini. Hanan Ashravi, a jeles emberjogi aktivista kijelentette: ‘Itt az idő, hogy véget vessünk ennek az egyéni mutatványnak’. Dr. Ibrahim Hamami ismert palesztin orvos véleménye szerint ‘Arafat úgy viseltetik a népe, akár a cipője iránt: felveszi vagy leveti, ahogyan kedve tartja. Legjobb lenne, ha összecsomagolná a holmiját, és korrupt társaival együtt távozna’.

Arafatot többen az 1948. évi palesztin vezetőkhöz hasonlították, akiknek vaksága Palesztina elvesztéséhez vezetett, és vannak, akik a mostani palesztin politika meddő voltát vetik szemére. Úgy tűnik, nincs már elég ereje (talán akarata sincs), hogy elősegítse a békés rendezést, ám még mindig van elég hatalma és befolyása, hogy megakadályozzon minden pozitív rendezési tervet. Kétségtelenül sok kegyetlen tett van a rovásán – egyúttal azonban Arafat tragikus személyiség is. Két éve a ramallahi Mukatában él elszigetelve, és bizonyára csapdában érzi magát: a lázadás réme fenyegeti akkor is, ha gyengeséget mutat, és akkor is, ha minden eszközzel megpróbál hatalmon maradni. Úgy tűnik, a hosszú Arafat-korszak a vége felé közeledik. De, hogy mi következik utána, az nemcsak a palesztinoktól, hanem nagyon sok külső tényezőtől is függ.

Tel-Aviv, 2004. augusztus

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.