Forrás: NOL

Pest az én igazi világom

Pogonyi Lajos, 2004. augusztus 4. 00:00

Nyírtason születtem, Debrecenben jártam gimnáziumba, de amikor az ELTE-re kerültem, rájöttem, hogy Budapest az én igazi világom – mondja Karácsony Gergely (29 éves), a Corvinus Egyetem politikatudományi tanszékének oktatója, a Medián vezető elemzője.

– Hány éves volt a rendszerváltás idején?

– Tizenöt éves voltam 1989-ben. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumba jártam. A városban nem éreztem igazán jól magam. A rendszerváltás környékén az egyik rokonommal mi is jártunk tüntetésekre, és kiabáltuk, hogy ‘Ruszkik haza!’, de a politika nem játszott különösebb szerepet az életemben. Sokkal jobban érdekelt a röplabda meg a rockzene, mint a közélet. Később jöttem csak rá, hogy a szociológia az én területem.

– Ne fussunk ennyire előre! A gimnáziumban milyen volt a légkör a kilencvenes évek elején?

– Mi voltunk az első korosztály, amelynek a gimnáziumban már nem volt kötelező oroszt tanulni, aminek jómagam nagyon örültem. Egyébként a mai gimnazisták életét szerintem sokkal jobban átjárja a politika, mint a miénket annak idején. Hiába, hogy akkoriban zajlott a rendszerváltás, mégis ma sokkal megosztottabbak a fiatalok, mint mi voltunk akkortájt. Emlékszem, hogy Zemplénben nyaraltunk, és furcsán néztünk az éppen arra járó Maczó Ágnesre: ‘Jé, egy politikus, milyen furcsákat beszél!’

– A gimnázium után jött az egyetem.

– Nem, mert előtte még elvégeztem az egyéves fotóriporteri szakot a MÚOSZ-ban. Később mint a politikai közvélemény alakulásával foglalkozó ember, ennek nagy hasznát vettem, mert az igazolványképek készítése közben volt időm az emberi viselkedést, a tekinteteket tanulmányozni. Egyébként gyerekkoromban is megfigyelő, szemlélődő alkat voltam.

– Szóval jött az egyetem.

– Bármennyire nem kedveltem Debrecent, ott akartam egyetemre járni. De az történt, hogy abban az évben a legmagasabb történelemszak-pontszámot éppen a Kossuth Lajos Tudományegyetemen állapították meg. Talán éppen azért, mert sokan azt hitték, hogy a debreceni egyetemre könnyebb lesz bejutni, mint, mondjuk az ELTE-re. Nos, nem így történt, én pedig a Károli Gáspár Református Egyetem történelem szakán kötöttem ki. Nagyon hamar rájöttem, hogy sem a szóban forgó egyetem, sem a történelem nem az én világom. Például másutt soha annyi vitát nem hallottam arról, mint itt, hogy hány zsidó származású volt a kommün vezetésében az 1919-es Tanácsköztársaság alatt, és melyik népbiztosnak mi volt az eredeti neve. A sok ilyesfajta szöveg hallatán menekülőre fogtam. Egy dologra azért jó volt, hogy felkerültem, mert rájöttem, hogy Budapest az én igazi világom.

– Hogy került a szociológia közelébe?

– Nagyon gyorsan átiratkoztam az ELTE szociológia szakára. Most a Közgázon, amelyet ma már Corvinus Egyetemnek hívnak, írom a szociológia-PhD-t, és itt tanítok a politikatudományi tanszéken.

– Mi a szűkebb szakterülete?

– Már viszonylag korán a politikai közvélemény és a választói döntés kezdett érdekelni. Már egyetemistaként a Mediánnak apró munkákat végeztem. Amikor befejeztem az egyetemet, nem nagyon kellett ‘váltanom’.

– Kik voltak a mesterei?

– Nem is annyira az ELTE-ről ‘gyűjtöttem’ őket, mint inkább máshonnan. Az az igazság, hogy nem voltam jó tanuló, és baj volt az ‘iskolába járási morálommal’ is. E téren negatív rekordokat döntögettem. Soha nem szerettem a formális kapcsolatokat. A legtöbb tudást a Széchenyi István Szakkollégiumban szedtem fel, Bozóki Andrástól és Tóka Gábortól, akik úgy csináltak, mintha szerzőtársuk lennék, így lettek a mestereim. Később a Mediánban a főnökömtől, Hann Endrétől tanultam sokat, mindenekelőtt azt, hogy a kutatói munkához mennyi alázat kell. Bár ebből a szempontból van még mit fejlődnöm.

– Még nem beszéltünk arról, hogy milyen családi környezetben nőtt fel, milyen miliő vette körül.

– Egy kis nyírségi faluban, Nyírtason nőttem fel, abban, amelyről Csurka István később, 1993-ban megírta a Keserű hátország című esszéjét. A szélsőjobb ekkor kezdett el nyitni a leszakadók, a rendszerváltás vesztesei felé. Ekkor már nem Nyírtason laktam. Négyen voltunk testvérek, hatéves koromban édesapám meghalt. Édesanyám kertészmérnök, aki jobban ért a virágok, mint az emberek nyelvén. Ő végtelenül apolitikus, tőle legfeljebb a toleranciát hoztam magammal közéleti útravaló gyanánt. Mivel nem voltak családi tradícióim, mindent magam építettem fel gondolatilag. Ebben a folyamatban nekem fontosabb volt, hogy mások miként gondolkodnak, mit tudok tőlük ellesni. Mások gondolatait sokszor ma is jobban ismerem, mint a magaméit.

– Az írásaiból nem ez derül ki. A Medián vezető elemzője, s mint már szó volt róla, a Corvinus Egyetem, az egykori Közgáz politológia tanszékén tanít.

– Mint közvélemény-kutató sokszor úgy érzem, hogy nem is tudom, mi az én véleményem, annyira a másokéi érdekelnek.

– Magánrokonszenvei csak vannak.

– Hát persze. Határozott politikai preferenciáim vannak, de egy közvélemény-kutatótól még jobban elvárható, hogy a munkája közben semleges legyen. Az én generációmból sok politológusra ‘rákapott’ a média, nagyon sokat szerepelnek a nyilvánosság előtt, ami nem biztos, hogy jó, mert vannak, akik többet ‘mutatkoznak’, mint amenynyit írnak, kutatnak. Ebben a nemzedékben már sokkal nagyobb az igény a politikai racionalitás, a megértés iránt, s kevésbé tartjuk fontosnak a direkt állásfoglalást. Számokkal dolgozom, de sok mindent látok, miközben nem kerül különösebb erőfeszítésembe, hogy tartózkodjam a direkt véleménynyilvánítástól. Még ha elemezni kell is, ódzkodom a direkt konklúziók levonásától.

– Egyre több a fiatal diplomás munkanélküli, mind többen mennek külföldre dolgozni.

– Mindinkább kitolódik az az időszak, amelyet tanulással töltünk. Sokkal több időt kell arra fordítani, hogy megtaláljuk magunkat. Több mindenbe bele kell kóstolni, több mindent meg kell tanulni, mielőtt végleges pályát választunk. A szabadságban élni nehezebb, felelősségteljesebb, de jól van ez így, csak vigyáznunk kell magunkra.

– A fiatal kutatói bérek megalázóak.

– Nekem tulajdonképpen szerencsém van, mert az egyetemen taníthatok, és a közvélemény-kutató intézetben kereshetek. Persze mondjuk humánerőforrás-igazgatóként biztos a többszörösét kapnám. De hogy mit kezd valaki mint fiatal akadémiai kutató havi nyolcvanezerrel, el nem tudom képzelni.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©