Forrás: NOL

Imádom a zsidóimat!

Vágó Róbert, 2004. augusztus 5. 00:00

– Kora délelőtt használhatatlan vagyok, mert éjszaka sokáig rendezgetem a jegyzeteimet. Délre megyek a Zsidó Múzeumba, majd utána egy idős nénihez kell felugranom, rám hagyott néhány régi dokumentumot. Estére pedig maceszgombócos levesre vagyok hivatalos megint máshoz. Azt hiszem, előtte tudunk találkozni – kezdi egy alig 18 éves középiskolás. Ifjabb Balogh István Tótkomlósról pár napra érkezett Budapestre, hogy meglátogassa itteni ‘barátait’. Azokat, akiket a hatvan évvel ezelőtti vészkorszak idején Békés megyéből hurcoltak el.

Elég sűrű a programja. Tegnap Wallensteinéknél vizitált, holnap Groszmannék és Müllerék következnek. Nem mindennapos vendégeskedések ezek, a fiú órákig hallgatja az idős holokauszt-túlélőket.

Mégis, mi köze egy magát szlovák és magyar nemzetiségűnek valló, de az örmény, szerb, ukrán, olasz és ruszin gyökereket is vállaló harmadikos gimnazistának a magyar holok-auszthoz? Nos mindaz, ami egy érző lénynek lehet egy elnyomott embertársához.

Balogh Pista szolidaritása régről ered. Hétéves lehetett, amikor rajongásig szeretett nagymamája elmesélte neki, hogy valamikor régen, volt neki egy Rózsi nevű barátnéja. Egy kora nyári napon, 1944-ben, Rózsit és családját – rendelet után – zárták a főtéri gettóba. ‘Nem hősködésből, inkább szeretetből, bár magát is veszélynek kitéve, nagyanyám élelmet csempészett be barátnőjének’ – meséli a fiú. Hiába. A jó barát megmentéséhez ez is kevés volt.

Pista 1996-ban veszítette el nagymamáját, abban az évben, amikor megjelent Tótkomlós első hivatalos várostörténeti kiadványa. Abban akadt egy kifejezés, amivel a tízéves fiú édesanyjához fordult. Aztán a ‘deportálás’ szó definiálását előbb-utóbb követték a szomszédos házban élő Vogel bácsi történetei. Majd szép lassan a környékbeli többieké is. A fiú 13 éves kora óta gyűjti, rendszerezi a túlélők családtörténeteit. Naplót vezet, statisztikákat készít. Döbbenetes, de szinte minden a fejében van. Naprakész például egész Békés megye zsidó temetőinek állapotáról, kívülről tudja, ki meddig élt, hol, melyik sírsoron nyugszik. Elsős szegedi középiskolásként – önszorgalomból – megtanult héberül is, nehogy hibásan írja le a neveket a sírkövekről. Ráadásul szabadidejében, ha nem valamelyik levéltárban vagy könyvtárban jegyzetel, akkor reggel 4 órakor kel, és az első vonattal, busszal útnak indul Tótkomlósról. ‘Temető-felmérő’-körútjai legbékésebb pillanatai életének. ‘Olyankor más dimenzióba kerülök. Kézzelfoghatóvá válik a múlt, látom a történelmet. Van úgy, hogy én is ott vagyok. Egyik ilyen utam után például azt álmodtam, hogy 1925 körül az otthoni vasútállomáson találkozom a Maiesz házaspárral, és próbálom őket rávenni arra, hogy utazzanak tovább, itt baj történhet velük… A nőt 1944-ben deportálták.’

Az összegyűjtött családokat felkutatta, és akármerre is élnek a leszármazottak, igyekszik mindenkinek hírt adni arról, hogy itt vagy ott meglelte valamelyik rokonát. Mindezt saját zsebpénzéből, ami nem több heti 1000-1200 forintnál. Azt mondja, az utazással lehet a legjobban spórolni. Hazafelé rendszerint stoppal közlekedik. Rendőrökre és a mentősökre mindig számíthat. ‘Már ismernek a bolondériámmal együtt. Na, mondják, Pisti, mi újság a temetőkben?’

Az idén tavasszal megjelent helytörténeti könyve azért nem pusztán bolondéria terméke. Tótkomlós zsidó áldozatainak állít emléket a saját szerkesztésű, neves történész által lektorált munka. Most már a második kiadványon dolgozik, egész Békés megye zsidóságának történetét akarja megírni.

Időközben a fiúnak köszönhetően egyre több leszármazott látogat viszsza a régióba. Ilyenkor általában a fiú kíséri el őket a rendbe rakott temetőkbe. Néha még a gyászimát is ő mormolja el a kedvükért.

‘Talán azt gondolják az emberek, hogy nem normális ez a ragaszkodás a múlthoz. Nem is egészséges ilyen fiatalon állandóan a temetőben lenni. Szerintem meg kötelesség. Tótkomlós hihetetlen dolgokat köszönhet a zsidóknak. A virágzó gabonakereskedelmi kapcsolatokat Európával, képzett orvoshálózatot, sőt a századelőn itt alapították meg a Monarchia első vidéki gépáruházát is. Csúnyán elbántunk itt velük. Azt akarom, hogy azok, akik innen származnak, tudják: nem felejtettük el őket! Arról nem is beszélve, hogy a sok idős ember úgy beszélget velem, akár a saját rokonuk lennék. Egyszerűen imádom a

zsidóimat! Élvezem, ahogy mesélik a történeteiket. Horror, de humor is. Utóbbi nélkül nem hiszem, hogy túl-élték volna. ‘

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©