Forrás: NOL

The games must go on!

1972, 1976: itt tragédia, ott csak csalódás

Bruckner Gábor, 2004. augusztus 3. 00:00

Fájdalom, a müncheni történetet a tizenegyedik nap hajnalán kell kezdeni. A Fekete Szeptember nevű terrorszervezet öt fegyverese ekkor hatolt be a sportolók falujába – az őrök hazatérő versenyzőknek nézték őket… -, s támadt rá az izraeli küldöttségre. A terroristák kétszáz palesztin szabadon bocsátását követelték a túszokért cserébe. Órákig tartó alkudozás után, már másnapra virradóra, a Fürstenfeldbruck repülőtéren ért véget az olimpiatörténet legvéresebb drámája: a kommandósok tüzet nyitottak az emberrablókra, minek következtében valamennyi túszejtő és kilenc izraeli sportoló életét vesztette.

Mark Spitz, az addigra nyolc nap alatt hét aranyérmet nyerő, zsidó származású amerikai úszófenomén előbb védőőrizetet követelt magának, majd pánikszerűen elhagyta Németországot. De nem csak ő gondolta úgy, hogy a tragédia nyomán vége az olimpiának. A teljes bizonytalanságot végül is Avery Brundage, a NOB akkor nyolcvanöt esztendős elnöke oldotta fel azóta szállóigévé lett mondatával: ‘The games must go on!’, vagyis ‘A játékoknak folytatódnia kell!’

Spitz mellett egyébként az ausztrál tinédzserlány, a tizenöt éves Shane Gould is a világhírnévig úszta magát három győzelmével, miképpen a szovjet vágtázó, Valerij Borzov vagy a hosszútávon duplázó finn Lasse Viren produkciója szintén fennmaradt az utókornak (utóbbié a legkevésbé sem azért, mert a tízezer méter első körében elvágódott, ráadásul átesett rajta a szintén favorit tunéziai Gammoudi).

Balczó András is fölépítette a maga szobrát. Már harmincnégy éves volt 1972-ben, két olimpián csak reménykedett, a harmadikra ki sem jutott. Most kis híján a lövészetbe bukott bele: a harmadik sorozat harmadik táblafordulásának három másodperce alatt kétszer tüzelt a lőlapra – állította váltig a versenybírók egyike, szerencsére mindhiába. Balczó versenyben maradt, ám a futás előtt legnagyobb riválisa, a szovjet Onyiscsenko majd félpercnyi pontelőnnyel vezetett előtte. A perzselő hőségben ekkora hátrányt már-már lehetetlen ledolgozni, gondolta az egyszerű földi halandó. Balczó viszont egy percet vert Onyiscsenkóra.

Földi Imrének ugyancsak akadt némi adóssága önmagával szemben. Tokió és Mexikóváros peches ezüstérmese – 1968-ban harmincdekás testsúlykülönbséggel szorult a második helyre… – a három fogásnemben összesen 377,5 kilót emelt a feje fölé, s bár ez a teljesítmény világcsúcsot ért, amikor a 149 centis óriás lelépett az emelvényről, még nem tudhatta, hogy beteljesül-e élete legnagyobb álma. Riválisai közül hátravolt még a szovjet Csetnyin és Mexikó szerencsefia, az iráni Nassziri. Előbbi szimplán elejtette a súlyt, utóbbi még Kelet felé nézett, csak aztán vágta oda a tárcsákat. Mindezt konstatálva Varjú Vili, a ‘nehézsúlyú’ súlylökő a körmét az öltözőben rágó Földihez sietett, fölkapta a vállára, és úgy szaladt vele a dobogó tetejére.

A párbajtőr egyéni versenyét ezúttal Fenyvesi Csaba nyerte. Gyorsan ideírjuk, hogy nyerhette volna éppenséggel megint Kulcsár Győző, de a ‘kétmagyaros’ döntő első csörtéje előtt Fenyvesi odament rutinosabb honfitársához, és közölte vele: ‘Aki itt győz, tartsa kötelességének, hogy megnyeri az olimpiát!’ Aztán 5:2-re verte Kulcsárt, és beváltotta ígéretét. A csapat tagjaként azért a vesztes is hazavitt Münchenből egy aranyat, csak úgy, ‘kárpótlásul’.

Hegedűs Csabát még az egyébként abszolúte kiérdemeltnél is lényegesen gyakrabban emlegeti az utókor, aminek oka, hogy ő büszkélkedhet a századik magyar olimpiai bajnoki cím megszerzésével. A jugoszláv Nenadics mesélhetne róla, mit kellett kiállnia a döntőben, ahogyan Gedó György ellenfelei közül a szovjet Ivanov és a finálébeli rivális, az észak-koreai Kim U Gil szintén hosszan panaszkodhatna a magyar papírsúlyú bokszoló harmadik meneteinek tempójára emlékezve.

Hat arany lett a vége, a bizonyítvány akkor közepesre minősíttetett. A csupán négy elsőséggel záruló montreali játékok után azonban átértékelődött valamelyest München eredménylistája…

A háromszázmillió dollárról induló költségvetés az ötszörösére duzzadt, ám nem csak a kanadai városban akadt egyre több hangoskodó. Miközben Viren megint ‘hozta’ az öt- és a tízezer métert, a kubai Alberto Juantorena a 400-at és a 800-at, továbbá a keletnémet úszó, Kornelia Ender bezsebelt négy aranyat, eggyel többet, mint a román tornásztünemény, Nadia Comaneci, a magyaroknak semmi nem akart összejönni. Gyászjelentés helyett csupán egyetlen adat: az úszóküldöttség nemhogy vérmes, még érmes reményeit sem tudta valóra váltani.

Azért akadt Magyar, akinek sikerült. Őt Zoltánnak hívták, és lólengésgyakorlatával kápráztatta el a nagyérdeműt. Ez nem pusztán szokványos szófordulat: a japán Kenmocun és a szovjet Andrianovon kívül valóban őszinte öröm fogadta a pontozók döntését, miszerint 9,9-re értékelték a vándorkörzéssel spékelt bemutatót.

Minket hasonló boldogság öntött el a második arany születésekor is, bár Tordasi Ildikó Collino elleni asszója közben a frász jött a magyar táborra. Történt, hogy a holtverseny folytán újravívandó csörte 4:4-es állásánál az olasz behorpasztotta a tőrével Ildikó sisakját. A sebtében összehívott konzílium gyógymódként a homlokra helyezett ragtapasz mellett döntött, s mivel Tordasi druszája, Bóbis kölcsönadta saját maszkját, kisvártatva minden mehetett tovább. Na nem túl sokáig, csak a magyar lány győztes találatáig.

Németh Miklós – a “48-ban kalapácsvetésben első Németh Imre fia – lényegesen hamarabb döntésre vitte a dolgot az atlétikai stadionban. Már első kísérletére túldobta az érvényes világcsúcsot gerelyével (94,58), és a sokkolt mezőny a verseny végéig nem tért magához a kábulatból. A döbbenet hatásáról elég legyen annyi, hogy a másodikként záró finn Siitonen hat és fél méterrel hajított kisebbet a harmadik magyar arany boldog birtokosánál.

Ne szerénykedjünk, habkönnyen ment a pólósoknak is. Az utolsó, a jugoszlávokkal szembeni mérkőzésükre már olimpiai bajnokokként csobbantak a medencébe, így aztán semmiféle szemrehányás nem érheti őket, amiért az ott elért döntetlen (5:5) nyomán nem százszázalékos teljesítménnyel, hanem ‘csak’ veretlenül búcsúztak Montrealtól. Faragó Tamás mellékesen megszerezte a gólkirályi címet, s a hurráhangulatban ugyan ki sejthette, hogy Gyarmati Dezső aranycsapatának sikerét huszonnégy éven át nem követi hasonló.

A magyar tábort a jövőbéli helyett sokkal inkább aktuális hiányérzete foglalkoztatta.

1976, MONTREAL

Részt vevő nemzetek száma: 92.

Magyar aranyérmek: Németh Miklós (gerely), Magyar Zoltán (torna: lólengés), Tordasi Ildikó (tőr), vízilabda-válogatott (Csapó Gábor, Cservenyák Tibor, Faragó Tamás, Gerendás György, Horkai György, Kenéz György, Konrád Ferenc, Molnár Endre, Sárosi László, Sudár Attila, ifj. Szívós István).

További dobogós helyek: 5 ezüst, 13 bronz.

Helyezés a nemzetek rangsorában: 9.

1972, MÜNCHEN

Részt vevő nemzetek száma: 121.

Magyar aranyérmek: Fenyvesi Csaba (párbajtőr), Hegedűs Csaba (kötöttfogású birkózás: 82 kg), Földi Imre (súlyemelés: légsúly), Gedó György (ökölvívás: papírsúly), Balczó András (öttusa), párbajtőrcsapat (Erdős Sándor, Fenyvesi Csaba, Kulcsár Győző, Osztrics István, Schmitt Pál).

További dobogós helyek: 13 ezüst, 16 bronz.

Helyezés a nemzetek rangsorában: 5.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.