Forrás: Magyar Hírlap„Szépen imádkozzanak, szépen szót fogadjanak”

Ahogy tetszik – könyv

· Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Tüzes cipőben

Noran, 2004

1900 forint

Jól tette a Noran kiadó, hogy „felfedezte” a mai olvasóknak Kosztolányi Dezső feleségét. A Harmos Ilona munkásságát bemutató harmadik kötet, a Tüzes cipőben egyszer már megjelent 1948-ban, de idei újabb megjelentetése fölöttébb indokolt. A memoár a vészkorszakban készült naplója alapján idézi meg Kosztolányiné s fia hihetetlen megpróbáltatásait, s főleg azt a Magyarországot, amelyik a német megszállást és a nyilas uralmat elszenvedte, vagy némely részében éppenséggel nem is annyira szenvedte, hanem inkább üdvözölte.

Kosztolányiné emlékezéseinek ez a legtorokszorítóbb tanulsága. Ismerősei teljes körében, a kereszténynek mondott középosztály és kispolgárság soraiban nagyítóval is alig találni olyat, aki valamelyes megrendülést érez zsidó honfitársait illetően, mert a többség nyíltan és büszkén antiszemita. A kikeresztelkedett s férje révén sokáig megbecsült s látszólag befogadott, zsidónak született asszonynak meg kell tapasztalnia a környezetében szinte mindenkiből áradó jeges közönyt, s rettegnie kellett a sokakból kifröcsögő gyűlöletet. Mivel rejtegette – ahogy ő fogalmaz – hibáját, származását, így kénytelen fültanúja az ostoba és irigységtől fűtött zsidózásoknak. Kosztolányiné plasztikusan ábrázolja a derék magyar úriembereket, bemutatja szülői krédójukat és nevelői sikerességüket: „&a gyerekek szépen kezétcsókolommal köszönjenek, szépen imádkozzanak, szépen szót fogadjanak, parasztgyerekekkel ne játsszanak, ruháikat be ne piszkítsák, szóval ‘úri gyerekek’ maradjanak. &És &ezek a kis Koppányok, Csabák, Örsök, Emesék és Ildikók nem lázadnak föl, szépen imádkoznak, szépen kezétcsókolommal köszönnek, parasztgyerekkel, vagy pláne zsidóval szóba nem állanak, legföllebb úgy, hogy némi távolságból csúfolják őket.”

Mondjuk csak ki nyíltan, jobbára a nevetségességig műveletlen „jó” középosztály öntudatosan ítélkezik minden és mindenki fölött. Ismerős? Nézzenek körül egy-egy kertvárosi telepen vagy egy-egy lakóparkban! Ott (is) élnek ma a Tüzes cipőben úri keresztényeinek unokái, dédunokái. Tudatlanul, önérzetesen és rendületlen hittel az előítéletekben.

Kosztolányiné kénytelen szemtanúja az üldözöttek tragédiájának is. Balatoni rejtekhelyükről kénytelen néha a fővárosba menni. Egyik nap kilakoltatott zsidókkal találkozik. „Egy nő szemközt jön velem, megszólít, két kezében egy-egy súlyos bőröndöt cipel. Minden átmenet nélkül panaszosan mondja: – Katolikus vallásban nőttem fel, harmincöt éve vagyok keresztény. Nincs senkim. Hova menjek? Nem tetszik tudni valami lakást? Ne tessék haragudni, hogy megszólítottam, de olyan szimpatikus arca van, látszik, hogy finom úrinő.

Mélyen elszégyellem magam, lehajtom a fejem, tehetetlenül vonogatom a vállam, megsimítom a karját.”

Segítség nélkül, egy felnőtt, de a gyakorlati kérdésekben teljességgel járatlan, egzaltált fiúval bujkál. Megjárja a Téglagyárat, és megmenekül, egy fiatal tiszthelyettes segít rajtuk ismeretlenül – ilyen is volt -, banditák akarják kirabolni és megölni, megmenekül, a felszabadítók elhajtják a fiát málenkij robotra, minden követ megmozgat, kiszabadítja. Úgy látszik, mindent kibír. Minden kibírható. „Már nem is rémüldözök. De most a havas úttesten magányos nő díszes, aranyozott koporsót húz, a nyakába vetett kötélen, mint szánkót.

Felfakad belőlem a zokogás.”

Nekünk, utódoknak bele kell bújnunk Harmos Ilona tüzes cipőjébe.

Szarka Klára

©