Forrás: Magyar HírlapSzögesdrót vagy nemzetközi felelősség?

Nem hiszem, hogy akadna, aki ellentmondana: a közel-keletinek nevezett permanens válság korunk legnehezebben kezelhető és ma már egyik legkegyetlenebb konfliktussorozata. Voluntarista elképzelések és szükségszerűségek ellentmondásaiból eredő, területet igénylő államalkotási döntéssel, múltbeli örökségek adaptálásával és kialakult nemzeti létezések nem kellő kezelésével indult. A világnak véget kellett vetnie a diaszpórában élő zsidóság másságát és asszimilációs hajlandóságát elutasító pogromoknak, holokausztnak, a demokráciát mérgező antiszemitizmusnak. Föld, ország, állam, védelem és életlehetőség kellett ennek a populációnak, és nemzetközi támogatás. De mint számos más esetben, a nagyhatalmi döntéshozók valószínűleg krétával húzták meg a határokat, mint Trianonban, Jugoszlávia esetében, Afrikában és a Közel-Keleten is. A származási és talán sors alapon kijelölt állami közösség megteremtésénél nem vették figyelembe a környezetben élő etnikai, vallási népesség problémáinak megoldási lehetőségeit, útjait. 1947-ben a térséget magára hagyták.

Hatvan év után post factum helyzet van. A válság kisugárzó és eszkalációs jellegű. A lokális problémákon kívül felbolygatja az iszlám világot, vallási fundamentalizmusokat kelt, a megoldási kísérletek megosztják a civilizált demokráciákat, táptalajt adnak az antiszemitizmusnak, a rasszizmus más elemeinek a nagypolitikában, gazdasági károkat okoznak és morálisan sem elviselhetők. Épp az után, hogy néhány éve azt mondtuk, „a békefolyamat visszafordíthatatlan”, háború van, szünet nélküli háború. Csakhogy a háborúkép ma merőben más, mint akár hatvanas vagy a nyolcvanas években. Amint az elegáns tudomány mondja, a háború aszimmetrikus.

A megoldás még mindig a tárgyalóasztal, erre volt, van és lesz egy sor kezdeményezés. De kik ülnek a sokszögű kerek asztal mellett? A megoldásban ma már nemcsak a nagyhatalmaknak van felelősségük, hanem a nemzetközi szervezeteknek is.

Frankl Gábor cikkében (A hágai fal[s] ügy, MH, júl. 17.) a szinte évszázadot átölelő, hullámzó közel-keleti folyamatba újabb öszszeesküvés-elméleti mozzanatot épít bele. A hágai bíróság 58 évének egyik legnagyobb horderejű döntését hozta meg a kerítésügyben. A szerző egy olyan szervezetet tesz kvázi felelőssé indulatos szöveggel és elemző érvek nélkül, amely azért mégis a XXI. század működő, legitim terméke, és semmiképp sem a meg nem nevezett nemzetközi hatalmi csoportosulás szolgai fóruma. A hágai bíróság döntése szinte egyhangú volt, egyedül az amerikai bíró szavazott ellene. Vajon akkor Frankl kikre gondol? Valóban létezne egy New York-Tel-Aviv-tengely, és az kikkel áll szemben?

Izrael kormánya és népe természetesen meg kell hogy óvja állami létét és polgárai életét. Erre ma csak a katonai eszközök kemény alkalmazása ad módot. Más kérdés, hogy a modern hadviselési doktrínák a katonai védelem milyen eljárását teszik erre alkalmassá. Pacifikálni kell, vagy megboszszulni az áldozatokat, elesett katonákat? A palesztin mozgalmak vezetőinek, a palesztin népnek hoszszú idő után meg kell teremteni a normális – benne a kisebbségi – lét természetes feltételeit, a felemelkedés lehetőségét. Állam, szervezett hadsereg hiányában erre nincs más út, mint a gerillaháború.

De mindkét oldalon tudomásul kell venni, hogy a mai hadviselésbe már több éve szorosan beépültek az áldozatokat nem kímélő terrorista (nem gerilla), merényleti metodikák. Egy valamiféle Maginot-vonal, fal vagy kerítés a mai technika világában irreális katonai lépés, semmit sem ér. A berlini fal nem precedens. Az egy ideológiai zárlat volt, ez elvileg erőd. Avagy inkább elszigetelődő önbekerítés.

Mi lehet a kiút? Talán szembe kellene nézniük a nemzetek közösségének, a rendezésben érdekelt térségi és távolibb hatalmaknak azzal, hogy a palesztinoknak legitim, területileg legalábbis ideiglenesen vázolt, elismert állam kell – hogy legyen tárgyaló fél. De a konfliktus sajátos formáiban és a ma önkényesen terrorizmusnak nevezett háborúban a megoldást a felek önmagukban nem kereshetik, s nem is találhatják meg. A militarista gondolat és a menekülttábori gyűlölet nem tud megbékélni egymással. Ehhez nemzetközi közeg kell.

Nagyobb súlyt kellene fektetni a nemzetközi rendezésben arra, hogy a palesztin állam potenciális területén a demokrácia intézményei, a közigazgatás elemei, az oktatás, a legitim rendőri erők és egy elfogadott és segítséggel kiképzett reguláris hadsereg létrejöjjön.

A menekültügy megoldása nemcsak civilizációs-humanista kérdés, hanem egyértelműen a nemzetközi biztonság fontos eleme is, a táborlakók rekrutációs bázist képeznek a terrorizmusnak, bűnözésnek.

Mérlegelni kell: volt-e olyan konfliktus a bipoláris világ idején és főleg utána, amelyet békefenntartó nemzetközi katonai, rendőri vagy más erők nélkül meg lehetett oldani? Vajon az egyértelmű ragaszkodás az egyedüli amerikai jelenléthez a mai szövetséget, alkalmai koalíciót kereső világban nem konzervatív álláspont az egyik fél részéről?

Persze Izrael belső helyzete, a nagykoalíciónak nevezett Saron-Peresz-szövetség sorsa bizonytalan. A kerítés csak nehezít, és mindehhez járul az iraki gondok miatti nemzetközi passzivitás.

Ilyen helyzetben egy hágai döntésen alapuló ENSZ-határozatnak azért mégiscsak van a konszolidációs folyamat továbbvitelét szolgáló jelentősége.

A szerző az MTA doktora, biztonságpolitikai elemző

Deák Péter

©