Forrás: NOL

Közép-Európa: a terrorizmus új célpontja?

Tálas Péter, 2004. július 28. 12:44

Bin Laden egy archív fotón – hányféle al-Kaida létezik?

Mennyire kell komolyan venni az al-Tauhid Iszlám Csoport Lengyelországnak és Bulgáriának címzett terrorfenyegetését? Erre keres választ Tálas Péter szakértő a Népszabadság Online számára írt elemzésében.

„Lengyelországot és Bulgáriát megfenyegette az európai al-Kaida” – tették közzé a hírügynökségek, miután a múlt szerdán a www.ansarnet.ws (időközben felfüggesztett) internetes portál arabnyelvű fórum rovatában megjelent a korábban már Németországból ismert al-Tauhid Iszlám Csoport nyelvtani hibákat tartalmazó és stilisztikailag sem túl veretes levele. Annak a portálnak a fórumán, ahol korábban egy másik terroristacsoport bejelentette a Szaúd-Arábiában elrabolt amerikai Paul Johnson lefejezését. A levélben az önmagát az al-Kaida európai szervezetének deklaráló csoport a new yorki és a madridi merényletekhez hasonló robbantásokat helyezett kilátásba – a levél egésze alapján – (elsősorban) Bulgáriában és (csak másodsorban) Lengyelországban, arra az esetre, ha Szófia és Varsó nem vonja ki csapatait Irakból.

Terrorista-marketing – bin Laden mobilkijelzőnMiként várható volt, a hír felröppenését követően a magyar és a nemzetközi média képviselői is elsősorban azután érdeklődtek: komolyan kell-e venni az ilyen fenyegetéseket? Továbbá: miért pont Lengyelországot és Bulgáriát nevezték meg célpontként a terroristák?

Többféle al-Kaida

Az első kérdésre – ha szó szerint vesszük – rövid és egyértelmű „igen” a válasz, tekintettel arra, hogy az erre hivatott intézményeknek (leginkább hasonlóan a bombariadókhoz) akkor is komolyan kell venniük az ilyen fenyegetéseket, ha azok utóbb vaklármának bizonyulnak. Ha azonban a nem túl szerencsésen megfogalmazott kérdés arra vonatkozik, hogy milyen mértékűnek tekinthető, illetve reálisan nőtt-e az említett országok terrorfenyegetettsége az üzenetet követően – akkor a válasz már korántsem intézhető el ilyen röviden és egyértelműen.

A fenyegetéseket, az esetek messze túlnyomó többségében, nem követi tényleges terrorakció

Mindenekelőtt azért nem, mert ilyen jellegű fenyegetéseket 2001. szeptember 11., illetve ez év március 11. óta már többször kaptak európai országok. Oszama bin Laden emlékezetes 2004. április elejei, ugyancsak az interneten közzétett üzenetében például – az amerikaiak és zsidók mellett – potenciális célpontként név szerint is szerepeltek a britek, a spanyolok, az ausztrálok, a kanadaiak és az olaszok is. Mi több a lengyel belbiztonsági szervek vezetői szerint már Lengyelország is kapott hasonló fenyegetéseket, csak arról akkor nem tudott a média. Ugyanakkor 2001. szeptember 11. óta Amerikában nem, Európában pedig csupán Madridban került sor olyan terrorcselekmény végrehajtására, amely valamilyen módon az al-Kaidához kapcsolható. Bár tudom, nem túl népszerű dolog ilyet állítani a Lockerbie óta legpusztítóbb terrortámadás után, de mégis fel kell rá hívni a figyelmet, hogy a korábbi szakértői várakozásokhoz képest ez tulajdonképpen csekély sikernek számít terroristák szempontjából. Vagyis kimondható: a fenyegetéseket, az esetek messze túlnyomó többségében, nem követi tényleges terrorakció.

Persze tudnunk kell azt is, hogy az ilyen típusú fenyegetések a modern nemzetközi terrorizmus ún. virtuális harcának szerves részét képezik. A terroristák egyrészt a társadalmak félelemérzetét kívánják növelni és fenntartani ezekkel a médián keresztül eljuttatott üzenetekkel, másrészt a terrorizmus ellenes tevékenységgel foglalkozó intézményeket akarják megterhelni, illetve elaltatni” azzal, hogy a legtöbbször vaklármát keltenek. Végül lehet egy olyan értelmezése is e fenyegetéseknek, ami leginkább a toborzáshoz hasonlatos. E szerint az ilyen levél nem más, mint egy hirdetés a következő üzenettel: „Szabad a pálya, akinek módja és lehetősége van, csak próbálkozzon, amikor tud és akar!”

Az al-Kaida marketingjéhez a nemzetközi média és a politikusok is vastagon hozzájárultak

Számos elemző szerint az, hogy al-Tauhid Iszlám Csoport az al-Kaida európai szervezetének nevezi magát, csupán a terrorizmus-marketing része. Az mindenesetre feltűnő, hogy a csoport egy nappal korábbi, a japánokhoz intézett hasonló fenyegetésének közzétételét követően – ugyanazon az internetes portálon, ahol e fenyegetés megjelent – maga az Abu Muszab al-Zarkawi vezette, egyébként erősen hasonlatos nevű terrorszervezet határolta el magát az al-Kaida állítólagos európai szervezetétől”, kijelentve: jó muzulmánok” nem hisznek az ilyen felhívásoknak. Az al-Kaida marketingjéhez – amelynek eredményeként mára e fogalom a terrorizmus piacán éppoly ismert, mint a hamburgerpiacon a McDonalds – a nemzetközi média és politikusok is vastagon hozzájárultak. Mindenekelőtt azzal, hogy első közelítésben szinte minden terrorcselekmény mögött az al-Kaidát keresik, illetve láttatják, s persze azzal is, hogy a szó használatakor nem igen veszik tudomásul, így nem is jelzik, a fogalom kapcsán időközben bekövetkezett tartalmi differenciálódást. Ma ugyanis a terrorizmussal foglalkozó irodalom legalább három értelemben beszél az al-Kaidáról. Egyrészt továbbra is ezzel a névvel illeti az 1980-as évek elején Oszama bin Laden által megalakított terrorszervezet, amely a 2001-es tálib rendszer elleni fegyveres fellépést követően meggyengült, s amelynek megmaradt sejtjei és csoportjai napjainkban tevékenységüket elsősorban az arab világ egyes országaira (Irak, Szaúd-Arábia) illetve Délkelet-Ázsiára összpontosítják. Egy ideje sokan ugyancsak al-Kaidaként

Terror-marketingemlegetik azt a szélsőséges és militáns fegyveres, franchise-szerű terrorcsoport-hálózatot is, amelynek elsősorban a muzulmán közösségekben megtalálható terrorista sejtjeit és csoportjait sok esetben csupán a közös ellenség, a közös ideológia és azonos elkövetési módszer köti össze az Oszama bin Laden féle al-Kaidával, de nem tartanak fenn vele feltétlenül szervezeti vagy személyes kapcsolatot. Végül – miként már jeleztük – az al-Kaida napjainkra olyan presztízsnövelő reklámszlogenné” vált, amelyre mindazon szélsőséges csoportok szívesen hivatkoznak, amelyek vagy politikai népszerűséget és támogatást kívánnak szerezni a terrorizmusra fogékony muzulmán társadalmi rétegekben, vagy egyszerűen csak médianyilvánosságra, s ez által saját jelentőségük virtuális növelésére vágynak.

A kérdés tehát az, hogy melyik fenti kategóriába tartozik a Bulgáriát és Lengyelországot (illetve korábban Japánt, az elmúlt hétvégén pedig Olaszországot és Ausztráliát is) megfenyegető al-Tauhid Iszlám Csoport. És ez az, amit egyelőre mi, a köznapi halandók, nem igazán tudhatunk. Az előbbieken kívül ugyanis mindössze azt tehetjük hozzá a magát az al-Kaida európai szervezetének tekintő csoport profiljához”, hogy korábban három (két jordániai és egy palesztin)férfi vallotta magát a csoporthoz tartozónak, akiket düsseldorfi és berlini zsidó objektumok elleni terrorcselekmények elkészítésének vádjával Németországban letartóztattak.

Közép-Európa: a gyenge láncszem?

Persze joggal vethető fel: amennyiben ilyen keveset tudunk egy terrorista csoportról, mi alapján állapítják meg és állítják a biztonságpolitikai szakértők, hogy növekedett-e, avagy sem egy-egy ország terrorfenyegetettsége? Nos e tekintetben azért van néhány olyan támpont, melyet a nemzetközi terrorizmuskutatás fogalmazott meg az elmúlt években, s amelyek viszonylag jól használhatók a kérdés megválaszolásához, ha terrorizmust és a terroristákat nem a társadalomtudomány számára megfoghatatlan kategóriákkal próbáljuk megragadni (pl. gonosz, elmebeteg, őrült cselekmény, illetve emberek stb.).

Terrorcselekmények előkészítéséhez és elkövetéséhez bizonyos társadalmi és technikai infrastruktúrára van szükség.

Az egyik ilyen premissza, hogy terrorcselekmények előkészítéséhez és elkövetéséhez bizonyos társadalmi és technikai infrastruktúrára van szüksége még a legszervezettebb és leghatékonyabb terrorcsoportoknak is. A jelenleg legveszélyesebbnek tekintett, a szélsőséges iszlámhoz kapcsolódó terrorizmus esetében például olyan viszonylag nagy létszámú muzulmán közösségre, melyen belül megtalálható az a réteg, amely támogatja, vagy legalábbis tolerálja a terrorista módszereket. E tekintetben nem árt hangsúlyozni, hogy ez év márciusában, Madridban, egy olyan ország fővárosában követtek el terrorcselekményt, amely nem csupán jelentős számú észak-afrikai, arab, muzulmán kisebbséggel rendelkezik, de ami fontosabb, ezen belül viszonylag nagy számú az illegálisan bevándorolt és spanyol földön tartózkodók száma. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk meg a múlt héten megfenyegetett két országot, azt mondhatjuk, hogy míg Lengyelország – elenyésző számú arab/muzulmán lakosa következtében – nem, addig a közel egymilliós muzulmán kisebbséggel rendelkező Bulgária, potenciálisan annál inkább veszélyeztetettebb lehet. A technikai infrastuktúrára vonatkozó – számos tekintetben ugyan vitatott – premissza pedig abból indul ki, hogy a terrorista múlttal” rendelkező államokban jóval könnyebb hozzájutni a terrorcselekményhez szükséges technikai eszközökhöz (főleg a robbanószerekhez, nagymennyiségben), mint azokban az országokban, amelyek ilyen hagyományokkal, illetve bejáratott illegális robbanószer-piaccal nem rendelkeznek. Az e tételt hirdető szakértők ehhez azt is hozzáteszik, hogy terroristák és szervezett bűnözői csoportok együttműködése az illegális robbanószer-piacon bizonyos országokban korántsem olyan intenzív, mint azt sokan feltételezik abból kiindulva, hogy mindkét csoport robbanószereket használ.

A legtöbb konfliktus ott keletkezett, ahol a központi állami hatalom nem funkcionált.

2001.szeptembere óta az is közismert, hogy az új típusú nemzetközi terrorizmus elsősorban ott lehet sikeres, ahol kihasználhatja a túlzottan kevés hatalommal rendelkező, gyenge, illetve sikertelen államok (failed states) működésképtelenségét. Az elmúlt csak másfél évtized történéseinek fényében (lásd: Jugoszlávia, Szomália, Csecsenföld, Afganisztán, a jelenlegi Irak stb.) talán nem szükséges részletesen bizonyítani, hogy a legtöbb konfliktus ott keletkezett, ahol a központi állami hatalom nem funkcionált, azaz a törvényes erőszak-monopólium hiányában olyan belső hatalmi vákuum keletkezett, melyet különböző versengő hatalmi tényezők, etnikai kisebbségek, drogbárók, bűnözők, fanatikus vallási csoportok, szeparatista mozgalmak, terrorista hálózatok stb. igyekeztek kitölteni. Bizonyos esetekben nem csupán arról van szó, hogy az állami hatalom meggyengült, hanem arról is, hogy a biztonságot fenyegető nem állami szereplők (jelen esetben a terrorista szervezetek és hálózatok) jelentős mértékben átveszik az állam egy részének irányítását, vagy annak logisztikai és katonai támogatását élvezik (lásd például a tálib Afganisztánt és Csecsenföldet). Jóllehet sem Lengyelország, sem pedig Bulgária nem tartozik a failed state” kategóriába, azonban mindkét ország állampolgárai és olyan külföldi érdekeltségei (s persze nem csupán az övék) ténylegesen fenyegetettek a terroristák által, akik és amelyek ilyen országokban tartózkodnak, illetve találhatók.

A szakértők egy része térségünket tekiinti a leggyengébb láncszemnek Európában.

Mielőtt bárki is úgy gondolná, hogy szándékosan kívánom jelentéktelennek feltüntetni Lengyelország és Bulgária terrorfenyegetettségét, sietek leszögezni: a terrorizmussal foglalkozó biztonságpolitikai szakértők egy része – Spanyolország mellett – éppen térségünket, jelesül a kelet-közép-európai országokat tekinti a leggyengébb láncszemnek Európán belül, mind terrorfenyegetettség, mind pedig a terrorizmus elleni küzdelem szempontjából. Nem csupán, sőt talán nem is elsősorban azért, mert az említett országok a terrorizmus számára igen jó háttérbázist nyújtó instabil régiók közelében fekszenek (s balkáni és poszt-szovjet térség), hanem mindenekelőtt a miatt, mert a kelet-közép-európai országok korábban nem

Terror-marketingismerték terrorizmus jelenségét, így sokak meggyőződése szerint rendvédelmi és biztonsági intézményeik – melyek a rendszerváltás után amúgy is jelentős átalakuláson és működési válságokon mentek keresztül – felkészületlenek és tapasztalatlanok e téren. Ez a meggyőződés tükröződik például a térség országainak titkosszolgálataival szemben érzékelhető – bár nyíltan soha ki nem mondott – bizalmatlanságban is. Ez utóbbi egyébként nem csupán bennünket érinti, de általában az Európai Unió kisebb államait is, akikkel a leggyakrabban ötökként”, illetve olykor hetekként” emlegetett csoport (ti. a terrorizmus elleni küzdelemben komolyabb tapasztalatokkal rendelkező Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország, Spanyolország, továbbá Hollandia és Svédország) ugyancsak nem szívesen osztja meg a terrorizmussal kapcsolatos információit.

Teendők rövid- és hosszútávon

Az igazi kérdés persze az, mit lehet tenni a terrorfenyegetettség csökkentése, a terrorcselekmények elkövetésének megelőzése érdekében, illetve terrorizmus ellen. A jelenleg folyó nemzetközi terrorizmus elleni harc (combatting terrorism) alapvetően három komponensből áll. Egy az emberek, a közélet, az épületek, az infrastruktúra sebezhetőségének csökkentésére irányuló terrorizmus-elhárító (antiterrorism) tevékenységből. Egy offenzív, a terrortámadások – terroristák azonosítása, feltartóztatása és felszámolása útján történő – megelőzésére irányuló terrorizmus-felszámoló tevékenységből (counter-terrorism). Végül pedig a terrortámadásokat követően kialakult katasztrófa-, vagy szükséghelyzet megoldását és stabilizálását célzó ún. következménykezelő (consequence management) tevékenységből. Ezek hatékonyságáról és sikeréről, aminek egyik legfőbb záloga a biztonsági és védelmi szektor szervezeteinek nemzeti és nemzetközi szinten történő hatékony együttműködése, erősen megoszlanak a vélemények.

A legtöbb kritika a tűzoltó jellegű fellépést éri.

A legtöbb kritika azért éri a jelenlegi nemzetközi terrorizmus elleni küzdelmet, mert az – amolyan tűzoltó jelleggel – elsősorban a terroristák, illetve terrorszervezetek tevékenységére koncentrál, s kevésbé foglalkozik a terrorizmus társadalmi infrastruktúrájával. Vagyis annak a társadalmi közegnek országokon belüli, illetve nemzetközi szinten való felszámolásával, amely a modern terrorszervezetek működését lehetővé teszi. E szervezetek ugyanis az esetek jelentős részében éppen az állami funkciók teljesítésének hiányát használják ki, mi több a maguk korlátozott módján igyekeznek betölteni ilyen (karitatív, szociális, oktatási, egészségügyi stb.) feladatokat. Felszámolásukkal tehát csupán időlegesen és aktuálisan múlik el a terrorfenyegetés, de fennmaradnak ugyanazok a problémák, amelyek életre hívták őket, s amelyek állandó utánpótlását jelenthetik az olyan terrorszervezeteknek, melyek majd újabb levelekkel és újabb terrorcselekményekkel fenyegethetik a világ különböző országait.

A szerző biztonságpolitikai kutató, a ZNME Stratégiai Védelmi Kutató Központ vezetője

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©