Forrás: Magyar HírlapKosztos gyerek Haueréknál

Ahogy tetszik – Tegnapok

Négy évig voltam kosztos gyerek a Haueréknál, csak nem volt szabad őket úgy hívni.

– Most Hámor a nevük – mondta anyám, miközben elmagyarázta, hogy az iskolai napköziben rossz a koszt, és tanulni sem lehet, mert a napközis tanító néni nem képes rendet tartani, úgyhogy iskola után a Hauerékhoz, illetve Hámorékhoz menjek, akik tőlünk egy saroknyira laknak. – Megebédelsz, tanulsz, fél hatra érted jövök. – Sóhajtott. – Rámegy a fél fizetésem, de a Hauerék mégis a Hauerék, legalább meghízol egy kicsit. Nekik meg kell a mellékes.

Hámor néni (aki mégiscsak Hauer) szép volt, és kedves. Magához ölelt, amikor először meglátogattuk, ne félj, mondta anyámnak, családtag lesz, aztán rám nézett: – Hívjál Maminak, az lesz a legjobb. Új családom még a bajszos, sovány, mindig gondterhelt Rezső bácsiból állt, aki szinte sosem volt otthon, továbbá Rudiból, aki két évvel volt idősebb nálam, és eleinte utált, mert jobban tanultam nála, de aztán rájött, hogy nem vagyok olyan, mint általában a lányok. – Tudsz focizni? – kérdezte például lenézően, mire kiderült, hogy nemcsak szeretek, elég jól tudok is. Szeretek kardozni, az ólomkatonáival háborúst játszani, hintalovazni, birkózni, az erkélyről köpködni, horgászzsinórral pecázni a járókelők kalapjait. Egyszer egy pasas, akinek a kalapzsinórjába már majdnem beakasztottunk, fölnézett, észrevett, és üvöltözni kezdett. Rudi hátraugrott a bottal, én két kézzel kapkodtam föl ijedtemben a damilt, a végén a horog úgy belemélyedt a mutatóujjam belsejébe, hogy muszáj volt szólni Maminak, aki nem ért rá veszekedni, mert rohanni kellett az OTI-ba.

– Miért nem szabad titeket Hauernek hívni? – kérdeztem úgy három év múlva, mert már tényleg családtag lettem, plusz fontos mellékes. – Úgyse érted! – legyintett Mami, de azért elmondta. Hogy a Rezső bácsi felmenői még borzasztó híres cukrászok voltak, az ő cukrászdájukba járt Pesten mindenki, és most is csak azért nem járnak, mert a cukrászdát elvették, ők pedig osztályellenségek lettek. De – és itt suttogóra fogta a hangját, amiből tudtam, hogy ez titok – hajnalonta azért is sütünk pogácsát, amit Rezső bácsi szétvisz az államiakhoz, ahol persze egy rendes fagylaltot se képesek keverni. Nem voltam meglepve. Nálunk a nagymamám volt osztályellenség, csak nem fagylalt-, hanem divatvonalon. Tudtam, hogy a Förstner Nővérek nevű divatszalon, amit régen Nagyi vezetett, olyan híres volt, hogy még a csuda nagy színésznő, a Bajor Gizi is odajárt, sőt annyira imádta Nagyit, hogy mikor megszülettem, ő lett a keresztanyám. Anyu meg is őrizte a keresztelő ajándékait: egy ezüst etetőkanalat “Julika” bevéséssel, egy kis aranykeresztet Jézus-fejjel, amit nyakláncra lehetett fűzni, meg egy nekem, a csecsemőnek címzett képeslapot. És persze a Förstner Nővérek államosítva lett, sőt Nagyit a lakásából is kidobták egy szál ruhában, amiért kizsákmányolt. Bár a nevét, azt speciel megtartotta, igaz, hogy neki asszonyneve is volt.

Akárhogy is, a nevek körül nagy volt a kavarodás. Valamely rejtélyes okból például apám unokatestvére, az operaénekes Székely Mihály se volt eredetileg Székely, mint valamelyik családi ismerős elmondta, sőt apai nagyapám se Székelynek született. Hogy minek, azt sohasem tudtam meg, mert apám az “elgázosított” családjáról nem volt hajlandó egy szót sem szólni a vasárnapi láthatásokon.

– Miért gázosították el őket? – kérdeztem egyszer anyámat, aki erre ugyanúgy suttogóra fogta a hangját, mint Mami pogácsaügyben, csak az arca lett komorabb. – Mert zsidók voltak. Majd ha nagyobb vagy, elmondom.

De kosztos gyerek koromban, Haueréknál, még nem voltam elég nagy, csak alsó tagozatos, és úgyis katolikus akartam lenni, nem református, aminek a Bajor Gizi tévedésből megkeresztelt egy Duna-parti szürke, szögletes tornyú templomban. Azért tévedésből, mert az egyik osztálytársnőm papája ebben a templomban dolgozott, és egyszer bevitt minket. És rájöttem, hogy az a nagy templom belülről kongó üresség ahhoz az aranyozott, zsúfolt pompához képest, ami a kicsi katolikus kápolnában fogadott, ahova Mamival jártunk hetente kétszer. Szebb volt a pap ruhája, nem beszélve a rengeteg, pirospozsgásra festett szoborról, az énekekről, a füstölőkről, a szenteltvízről, a megható történetekről, amik mind a jóságról szóltak. És Mami megtanított a Miatyánkra, és nyaraláskor lefekvés előtti ima is volt, meg keresztvetés, nem beszélve az ebédek előtti asztali áldásokról.

Mondtam egy nap anyámnak, hogy katolikus akarok lenni. Jó, bólintott sietve, mert mindig rohantunk haza, hogy vacsorát főzzön, mielőtt leült este vastag köteg kéz-iratokat írógépelni, mert neki is kellett a “mellékes”. – Majd, ha nagyobb leszel.

Csakhogy felső tagozatban már nem jártam Mamiékhoz, ugyanis “enyhültek az idők”, és cukrászdát nyitottak. Ott volt a közelben, akkora, mint egy suszterműhely, úgy hívták, hogy “Bébi”. Később mindig úgy gondoltam, hogy Rezső bácsit ez a név vitte nemsokára sírba. Egy Hámort még el lehet viselni, sőt Mami azt sem bánta, hogy Balatonberénybe tudtunk csak nyaralni menni, ahol egy szegény parasztcsalád “mellékese” voltunk földes szobában, udvari budival, dohos dunyhák és a dögöktől fekete légypapír alatt. De hogy a Hauerek dicső múltja csak egy “Bébiben” támadhat föl, az nyilvánvalóan rosszabb volt, mint nagyanyám sorsa, aki egy szabásznőjénél albérletben, ám mégis Förstnerként öregedhetett és halhatott meg.

A vallásról aztán megtanultam, hogy a nép ópiuma, lett némi fogalmam az elgázosításról is, de attól még messze voltunk, hogy Hámorékból újra Hauerék legyenek. Mami szerint azért, mert elbukott a forradalom, aminek első délutánját vele néztük a Szent István körúton, és Mami annyira örült, hogy nevetve integetett a felvonulóknak.

Az ötvenes évek végén búcsúztam el tőlük. Rudival a rendszerváltás után találkoztam, akkor már Hauer volt, és meg akarta nyitni a régi cukrászdát, de előkerült egy másik Hauer, aki elperelte tőle, a részleteket nem igazán tudom. Csak előjött az érzés, amit akkor éreztem homályosan. Hogy hiába ez a sok bújócska a nevekkel meg a vallásokkal, úgysem lehet semmin változtatni. Az ember meg a végén már maga is összekavarja, hogy tulajdonképpen kicsoda.

R. Székely Julianna

©

Comments are closed.