Forrás: NOLKis Isztambul a Brunnenmarkton
Szászi Júlia, 2004. július 23. 00:00
Három nemzedék az ottakringeni piaconKép: Reuters – Elisabeth Schwindl
Szép megemlékezéseket tartottak egész Ausztriában a török vendégmunkások ideérkezésének kerek évfordulójáról.
Törökök évszázadok óta élnek Ausztriában, ha mostanság az ember felüti a bécsi telefonkönyvet, legalább annyi török vezetéknevet talál benne, mint magyart. Ez is magyarázza, hogy szép megemlékezéseket tartottak egész Ausztriában a török vendégmunkások ideérkezésének kerek évfordulójáról.
Az erről rendezett bécsi kiállítás nemcsak törökökről szólt, míg a vorarlbergi Hohenems Zsidó Múzeuma kizárólag e népcsoporttal foglalkozott. Nem csoda: a svájci határ közeli kisváros 14 ezres lakosságának 13 százaléka ma is török állampolgár. Ez az arány ennél csak Bécsben nagyobb.
Hohenems a köztudatban ‘zsidó városként’ él. Erről szeretett volna többet megtudni Michael Guggenheimer, az Izraelben nevelkedett svájci publicista, amikor a hetvenes években kamerával és magnóval felszerelve megérkezett. Legnagyobb megdöbbenésére a héber feliratú házakban török családokat talált.
– Egy 1617-es grófi menlevél jelentette a zsidó lakosság itteni letelepedésének kezdetét – mutatja az okmányt a zsidó múzeum állandó anyagában Hanno Loewy, a Frankfurtból ideköltözött igazgató. A megalázó korlátozások ellenére a kolónia otthonra és megélhetésre talált. Később a pogromok nem kerülték el ezt a várost sem, s a holokauszt idejére a közösség már jelentéktelen volt. A haláltáborokból csak kevesen tértek vissza, ők is csak átmeneti időre. A háború után Izraelbe tartó kelet-európai zsidók töltöttek itt rövidebb-hosszabb időt. Mire 1964-ben az első isztambuli toborzóiroda megkezdte a vendégmunkások Ausztriába – a munkaerőre kiéhezett Vorarlbergbe – utaztatását, az egykor zsidó tulajdonban lévő házak üresen álltak. Magától értetődött az újonnan jöttek beköltöztetése.
A múltat kutató Guggenheimer fényképezett, majd csaknem harminc év múlva ismét visszatért, s megpróbálta felkutatni a fotókon szereplő családokat. A mostani kiállítás e képeken és az itteni török élet dokumentumain kívül még egy érdekes fényképsorozatot tartalmaz. A szerző, Rudolf Zündel 1977-ben szabadságra hazautazó török vendégmunkásokkal tartott, s a két és fél napos buszúton óránként új fotót készített. Az arcok mindent elárulnak. A távolság csökkenésével változnak a tekintetek, öröm, szorongás váltakozik rajtuk, a hontalanság, az emigráns lét minden jellegzetessége leolvasható.
A mai Hohenemsben élnek még olyanok, akik az első hullámmal érkeztek. Némelyikük azonban hamar megfutamodott: szervezett nyelvoktatás hiányában képtelenek voltak beilleszkedni. Pedig akkor legalább még munka volt, virágzott a textilipar, jutott varrnivaló a Törökországban maradt családtagoknak is. Mára az ágazat elsorvadt, nincs már meg az egykor nagynevű Otten, (se a Kästle sílécgyár), mások keletebbre költöztek. A Bäumler férfikonfekció üzem Magyarországon dolgoztat. Több első generációs mostanában, már nyugdíjasként költözik haza, hogy aztán hónapokra visszatérjen látogatóba a gyerekekhez, unokákhoz. Olyankor anyanyelvükön beszélnek, török újságokat olvasnak, török adást néznek: ötven csatorna jön műholdon, kábelen.
A legnagyobb török kolónia, a bécsi se igen adja fel hagyományait. Fejkendős asszonyokkal, népes családdal – a szokásnak megfelelően élén az apával – mindenütt találkozni. De a 46 ezres kolónia zöme egy-egy külsőbb kerületben él, a X.-ben, a XV.-ben, a XX.-ban. A belváros, az I. kerület nyilvántartásában mindössze 69 török család szerepel. Lakásviszonyaik nem túl jók, egy főre 13 négyzetméter lakóterület jut, szemben a bennszülöttek fejenként 42 négyzetméterével. Egy életen át idegenek itt – de már odahaza is. Otthonosan inkább csak egymás között mozognak – a sajátosan keleti hangulatú török piacon például.
Az ottakringeni Brunnenmarkt hoszszú keskeny utcáján a reggel felépített este lebontott standokon török árus kínálja a belvárosinál olcsóbb és frissebb zöldséget, gyümölcsöt. Van itt török élelmiszer-áruház, és némelyik standon igazi bazári áru. Hoppon marad, aki a vidám kavargást megpróbálja megörökíteni: árus és vevő egyaránt hátat fordít a lencsének, kamerának, a ‘megenged-e egy képet?’ kérdésre rendre elutasító a válasz. Itt aztán mindhárom nemzedékkel lehet találkozni – a legkisebbeket kocsiban tolják, néha a nagymamák.
A fiatal nők is kendőt hordanak. Velük, a már itt születettekkel mostanában sok baja van a családoknak. Egyre többet hallani a hagyományokkal szembeforduló fiatalokról, vagy olyan, otthonról hatalmas erőfeszítésekkel ‘importált’ ifjú házastársakról, akik nemcsak a kényszerházassággal képtelenek megbékélni, hanem az új hazában sem találják a helyüket. A házasságokat a szülők kötik, s ha ez az egyesség már megvolt a gyermek 4-5 éves korában, azt tartják külföldről is. Hogy aztán az ismeretlen családba, környezetbe bekerülő fiatal mit kezd magával, hogyan boldogul nyelvtudás és napi elfoglaltság nélkül, azzal már a család nem törődik.
– Az utóbbi időben megszaporodtak a kényszerházasságok – mondja Bülent Öztoplu, az Echo emigráns ifjúsági központ vezetője, egyike azoknak, akik kiszakadtak a hagyományok fogságából. Emigránsokat segítő, sőt török szülők tanácsadására szakosodott egyesület létezik több is, elvben van hova menekülniük azoknak, akik nem bírják a családi nyomást. Kérdés, eljut-e hírük az érintettekhez. Sok véres dráma köt ki a rendőrségen. Az ellentétek az iskolás kiskamaszokkal kezdődnek, amikor a németül tökéletesen beszélő, már itt született török gyerekek ‘osztrákosan’ öltözködnének, moziba és sportolni, diszkózni járnának társaikkal.
Nem török, hanem pakisztáni az a Sabatina néven híressé lett lány, aki megírta történetét. Ahogyan vallásos mohamedán szülei kivették a linzi középiskolából, hazaküldték, gyerekfejjel férjhez kényszerítették, s csak amikor beletörődést és engedelmességet színlelt, akkor jöhetett vissza. Van happy end: sikerült elszakadnia a családtól, sőt áttért a katolikus hitre. Igaz, máig álnéven él, messze szüleitől. Döbbenten meséli: soha nem hitte volna, hogy ennyi a sorstársa. Megkeresik, tanácsot kérnek tőle. Elmondja ezerszer, de tudja, a szabaduláshoz szerencse és kitartás kell. Származását nem feledi, de gondoskodik róla, hogy az ő gyerekeinek ne legyen ilyen gondja.
Bécs, 2004. július
Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©
