Forrás: NOL

Kisebbségben vannak-e az oroszok otthon?

E. Fehér Pál, 2004. július 23. 00:00

Az Orosz Föderáció 142 millió állampolgárának 82 százaléka orosz. Ugyanakkor az orosz nacionalizmus közhelye, hogy az orosz nép kisebbségben van saját hazájában.

Mi több: egyesek szerint ezt a hátrányos helyzetet az alkotmány rögzítette, amikor az 5. cikkelyben meghatározta a nemzetiségi köztársaságok állami jogállását, ugyanakkor az oroszok nem rendelkeznek hasonló kiváltságokkal az alaptörvény betűje szerint. Sőt Alekszandr Krutov, aki az orosz parlament információs bizottságának alelnöke, azt állítja: “nem olyan sok orosz ül nálunk a hatalomban, foglal el magas tisztségeket és különben is, azokról, akik ilyen ambíciókat mutatnak nem lehetne azt állítani, hogy oroszok, ama egyszerű ok miatt, mivel nem pravoszlávok. Ahhoz, hogy az orosz ember orosznak érezze magát, mindenekelőtt pravoszlávnak kell lennie.” Ez az egyház álláspontja, és Alekszandr Makarov atya, a moszkvai patriarchátus tisztviselője pontosabban fogalmaz: “az embert a pravoszláviához való tartozás teszi orosszá”.

A kérdés nem új: ismert volt az októberi forradalom előtt, voltaképpen a XIX. században fogalmazódott meg, mert a “nyugatosok” és a “tősgyökeresek” közötti háború legalább olyan tartós az oroszoknál, mint nálunk a népies-urbánus ellentét. Aztán a tetszhalálra kényszerített vitát Alekszandr Szolzsenyicin aktualizálta nagy hatással. Szolzsenyicin – egyebek között – azt is kiszámította, hogy a forradalom és a bolsevikok vezetői között milyen kevés volt a “tősgyökeres” oroszok aránya és milyen sokan voltak egyéb nemzetiségekhez tartozók, főleg a zsidók. Arról nem szólva, hogy mindanynyian ateisták voltak, tehát a pravoszláviához eleve nem lehetett közük, legfeljebb Sztálinnak ifjúkorában, amikor papnövendék volt. Ebből az következett – Szolzsenyicin szerint -, hogy a forradalom hozta a legnagyobb szerencsétlenséget az orosz népre, amely ezért a XX. századi történelem nagy vesztese lett. 1998-ban közreadott brosúrájában (“Oroszország lavinában”) pontosan fogalmazta meg álláspontját: “XX. századi vereségünk lavinája elsodorta azt az akaratunkat is, hogy megvédjük önálló arculatunkat, egyediségünket, szellemiségünket. És ebben a bukásban mi is roppant vétkesek vagyunk…

A közelmúltban a Lityeraturnaja gazeta elevenítette fel ezt a problematikát, amikor kerekasztal-értekezletet rendezett meglehetősen provokáló címmel: “Egyenlőek-e Oroszország népei?” A témaválasztás és a közlés helye nem véletlen, hiszen ez a hetilap – címével ellentétben – nem annyira irodalommal foglalkozik, hanem többnyire az orosz nacionalizmus prominens képviselőinek biztosít fórumot.

Természetesen nem szabad megfeledkezni a háttérről. A megoldatlan reális veszedelmekről. Arról, hogy az orosz nép biológiai állapota valóban rendkívül rossz, alacsony az átlagéletkor, pusztít az alkoholizmus, ijesztően fogy a népesség. Putyin és csapata erőfeszítéseket tesz az átlagos életszínvonal javítására, de az eredmény, legalábbis egyelőre, nem számottevő. De él az oroszok hagyományos bizalma a jó cárok, a jó főtitkárok, ezúttal a jó elnök emberfeletti ereje iránt… És hát a birodalmi álmokról se feledkezzünk meg, és arról se, hogy a Szovjetunió felbomlását kísérő össznépi traumából még nem gyógyultak ki az oroszok, sőt még Szolzsenyicinnek sem voltak hajlandók elhinni, hogy a hajdani “szövetségi köztársaságoktól” megszabadulni – hasznos lehet az orosz “lélek” számára. Az orosz nemzeti tudat számára a XIX. század első felében sem volt szerencsés az állandósult kaukázusi háború, de a csecsen konfliktus tartós rendezetlensége egyenesen ijesztő.

Miről is beszélnek az orosz nacionalisták, ezzel a háttérrel és ezt a hátteret felhasználva? Ezúttal a Lityeraturnaja gazeta kerekasztalánál. A már idézett Alekszandr Makarov atya a pravoszláv egyház nevében kinyilatkoztatta: “Az orosz lélek a klinikai halál állapotában leledzik. Fel kell támasztani. Ez a feladat azonban megoldhatatlan az egyház nélkül.” És az atya gondol arra a megalapozott ellenvetésre is, hogy az állam minden elképzelhető formában támogatja az egyházat, nincsen olyan nagyobb ünnep, amikor Putyin elnök és új, zsidó nemzetiségű miniszterelnöke, Mihail Fradkov meg ne jelenne II. Alekszij pátriárka istentiszteletein. “Új templomokat nyithatunk, visszakapjuk a kolostorainkat, megszüntették az egyház adózási kötelezettségét, de amint szó kerül a nép lelki újjászületéséről – azonnal zavarni kezdik a folyamatot. Milyen botrány keveredett abból, amikor bevezették az iskolákban ťA pravoszláv kultúra alapjaiŤ nevezetű tantárgyat!…”

Jurij Krupnov, az Oroszország Pártja Társadalmi Egyesület elnöke azt fejtette ki, hogy “nincsen orosz nacionalizmus, nincsen orosz fasizmus, amelyről annyit szeretnek szónokolni. Az oroszoknál szó sem lehet nemzeti kérdésről, mert az oroszok – nem nemzet. Az oroszok szupernép… Az orosz szuperetnosz az, amelyik felelősséget érez az ezeréves orosz államért.” Krupnov tud még nyíltabban fogalmazni: “Az oroszok csak akkor tudnak életben maradni, ha Oroszország erős. Az erős Oroszország pedig világhatalom, amely egyedül képes szembeszállni az USA hiperimperializmusával és globalizációjával.” Kszenyija Mjalo politológus azt fejtegeti, hogy az orosz nép “posztimperiális állapotban” van, mivel “a birodalom felbomlott, ez pedig csapást jelentett az orosz szuperetnikus önismeretre… Most pedig az oroszok megértették: az a képlet, amely szerint eddig éltek, nevezetesen, hogy nagylelkűen feláldozták magukat mások javáért, nem védelmezi meg őket. Ezzel a magatartással gyökértelenek lettek.”

Egy másik dumaképviselő, Alekszandr Csujev arról beszél, hogy akad jó példa a múltban, amikor a pravoszláv vallást és az orosz tudat megújulását összekötötték állami szinten. És ha a jámbor olvasó arra gondolna, hogy a képviselő, ahogyan ez már manapság szokássá lett orosz földön, a cárokra gondol – téved. Csujev Sztálinra gondol, aki a háború idején valóban kérte az egyház segítségét.

A maga módján következetes is, mert ahogyan Sztálin annak idején, a győzelem ünnepén pohárköszöntőt mondott arra az orosz népre, amely “első az egyenlők között” – Csujev az orosz felsőbbrendűség törvénybe iktatását szeretné elérni. Érdemes figyelni erre a jelenségre az amúgy is zavaros orosz szellemi életben. És talán nem szükséges külön elemezni, hogy mekkora a különbség a zavarosság és a demokratikus viták között, amelyek ugyancsak léteznek, de mintha társadalmi visszhangjuk jóval mérsékeltebb lenne, mint a demagógia tömeghatása.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.