Forrás: NOL

Bächer Iván

Nyárséták

Munkatársunktól, 2004. július 21. 00:00

– Komolytalan.

– És akkor még határozottan be is rántom. Sőt a rántásba belekeverek egy paradicsomkonzervet is.

– Ugyan, Ede. Ez nem paradicsomleves, ez paradicsommal ízesített paradicsomos paradicsomleves.

Ede bekapta a paradicsom másik felét, úgy mondta tovább, teli pofával, miközben szájának két szegletéből vidáman csordogált alá a savanykás lé.

– És ezzel még nincsen vége. Ugyanis habkönnyű galuskát is szaggatok majd hozzá. Kis liszt, egy tojás, kicsi gríz, összemetélt petrezselyem, zeller, ha van, friss bazsalikomlevél, összegyúrom, forró vízbe szaggatom, és aztán azzal adom fel. Aj, Jenő, istenem…

Az idősödő kofaasszony szájtátva bámult Edére.

De Jenő nem hatódott már meg olyan könnyen.

– Csinálok egy zsemlyeszínű rántást. Erre ügyelek egyedül. Hogy zsemleszínű legyen. Tudod te, milyen az a zsemleszín? Hát olyan lesz az a rántás. Arra rádobok egy nagyobbacska paradicsomkonzervet, felöntöm vízzel, sózom, borsozom, beledobok egy marék cukrot és két marék betűtésztát, és olyan paradicsomlevesem lesz, hogy kezet csókolsz neki.

Ede megfogta a kofa kezét, szájához emelte és megcsókolta.

– Jöjjenek máskor is! – kiáltott utánuk az aszszony boldogan.

Lassan bandukoltak a húsosok között.

– Ez egy sűrű nyár volt ez a nyolcvanas.

– Nem akkor volt a húgod esküvője?

– De igen.

– A nászéjszakán belevetetted magad a nászágyba.

– Istenem. Az ember, ahol tud, segít.

– Sűrű nyár volt. Akkoriban kezdtem nem félni a lányoktól. Mert nagyon sokáig rettentőn féltem tőlük. Tulajdonképpen és egészen egyszerűen rondának gondoltam magam. Gyerekkoromban négyszer úttörőtáboroztam Lepencén. Az nagyon derekas dolog volt, kiszuperált katonai sátrakban laktunk, éppen olyanokban, mint amilyenekben később együtt a bakonyi hadgyakorlatokon, most is kezemben van, ahogy össze kell fűzni a sátorlapokat a sarkokon. De nem volt még laticel, úgy rémlik, hogy az iskolában a falról leemelték a táblákat, azokat fektették le, és arra tették a lószőr matracokat. Persze igazi kiváltságos volt a berendező csapat tagjának lenni, ők napokkal előbb utaztak le, teherautóval, mondanom sem kell, hogy én egyszer sem tartoztam közéjük. Mint ahogy nem hordhattam a faluból a kenyeret, mint Csukáék, akik külön kétszemélyes sátorban aludtak, és volt biciklijük is. Proli voltam mindig, zsidó, ha ismertem volta ezt a kifejezést akkor. De azért az nagyon jó volt. Pelenkaöltéssel beszegett lópokróc szolgált ágyneműként. Gulyáságyú segedelmével főztek itt is, Szabó néni volt a séf talán. Fűzős, elöl lyukas kismamacipőben mozgott az erdő kellős közepén. Nem is tudom, van-e még olyan cipő egyáltalán…

– Minden van.

– Hihetetlen respektus övezte, azt hiszem, én soha, egyetlenegyszer nem mertem megszólítani. Nem jártam a konyhához tartozó raktársátorban sem soha, csak mindig hallottam a legendákat, hogy odabenn hegyszámra áll a nápolyi. És az a tea, olyan tea nincsen már, az a teljesen világos, citrompótlóval telirakott tea…

– Hitler-szalonna nem volt?

– Hát hogyne lett volna. Csak nem ezen a néven tiszteltük, hanem marmeládnak. Eléggé minden volt. Tábortűz minden este, mellette állt Juli, a főnök, banános trikója volt, akkoriban még nem voltak mindenféle trikók, csudás trikó volt az, és ő ott állt a tűz mellett, és vezényelte a danolást, és maga volt a megtestesült erő, lendület, határozottság. Mindenkit csudáltam. Mindenkitől féltem. És nekem semmi stallum, kiváltság nem jutott soha. Fekszem a sátorban, és nézem a menetet. Nézem, ahogy szépen, kettes sorokban a tisztáson a tábori nép nagyja és minden férfi tanár, összerendeződnek, és indulnak az erdészházba, hogy megnézzék a focivébé döntőjét. Majdnem mindenki belefért a kontingensbe, de én nem. Egyedül hevertem a sátorban, és néztem, ahogy az utolsó kiváltságos is eltűnik a fák között. És így nem láttam soha azt a döntő gólt, amiről kiderült, hogy nem volt gól.

– A szívem majdnem meghasad.

Folytatjuk

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©