Forrás: NOL

Stauffenberg – árulóból hős

Inotai Edit, 2004. július 20. 00:00

Az egykori Farkasverem, Hitler-bunker ma turistalátványosság Lengyelország északkeleti részén

Stauffenberg-láz tombol Németországban. A Hitler elleni összeesküvő nevétől hangos hónapok óta a német média, a televíziókat elöntötték a Stauffenberg-dokumentumfilmek, a dramatizált játékfilmek, a még élő kortársak és a leszármazottak visszaemlékezései. Az újságok pontos kronológiákkal göngyölítik fel a hatvan évvel ezelőtti eseményeket, történészek nyilatkoznak, politikusok méltatják a gróf és társai bátorságát.

Csaknem fél évszázad kellett hozzá, hogy a Hitler elleni, 1944. július 20-i (sikertelen) merénylet kulcsfigurája, Claus Schenk von Stauffenberg hőssé váljon a németek szemében. A merénylet szervezőjéről évtizedekig nem volt ildomos beszélni egyik Németországban sem: keleten az amerikai imperializmus ügynökét látták benne, aki ugyan el akarta távolítani Hitlert a hatalomból, de csak azért, hogy a konzervatív jobboldal malmára hajtsa a vizet. (Tény, hogy az összeesküvők nem voltak valamennyien demokraták.) Nyugaton még rosszabb volt a helyzet, Stauffenberg itt egyszerűen hazaárulónak számított. A háború után évekig tartotta magát az a meggyőződés, hogy aki Hitler és a nácizmus elleni harcolt, az valójában a hazáját árulta el. Konrad Adenauer, a háború utáni első kancellár arra hivatkozva próbálta megakadályozni egy, az ellenállásban jeleskedő diplomata visszatérését a külügyminisztériumba, hogy az „egyszer már elárulta a főnökét”. Willy Brandt pedig sokáig azért nem számított teljes jogú német politikusnak, mert a háború alatt a norvég ellenállás tagja volt.

A hatvanas években változott valamelyest az összeesküvőkről alkotott kép, de ha lehet, még kellemetlenebb lett: Stauffenberg példája ugyanis azt mutatta, hogy mégiscsak volt alternatívája a diktatúrának, nem lehetett immár a mögé bújni, hogy muszáj volt elviselni a nácizmust. A kollaboráns, „én csak megpróbáltam túlélni” mentalitású többség számára kínos lett volna Stauffenbergre és a többi ellenállóra emlékezni, ezért inkább nem is tették – mondja Johannes Tuchel, az Ellenállók Emlékközpontjának vezetője.

Így aztán az átlagnémet most kezdi felfedezni Stauffenberget. Az első meglepetés mindjárt akkor éri az embert, amikor kiderül, hogy az arisztokrata származású, magas, jóképű férfi (ötgyermekes családapa) kezdetben lelkes nácibarát volt. A háború céljaival a porosz tiszt, lelkesen egyetértett, a katonai győzelmekig egy pillanatra sem rendült meg hite Hitlerben. A kételyek akkor kezdtek ébredezni benne, amikor az orosz fronton válságosra fordult a helyzet: a vezérkar egy része ekkor már tudta, a háborút nem lehet megnyerni.

A Walkür-hadműveletben több mint száz, többségében arisztokrata, magas beosztású katonatiszt vett részt, készen állt a kormánynyilatkozat, a nyugati fronton megindultak a puhatolódzások a háború befejezésére, írásos parancsok szóltak a koncentrációs táborok bezárásáról, a Gestapo és az SS lefegyverzéséről. Minden egyetlen momentumtól függött: Hitler halálától. Az Észak-Afrikában súlyosan megsebesült Stauffenberg ragaszkodott hozzá, hogy ő csempéssze a bombát Hitler közelébe: utólag visszagondolva, talán nem ő volt a legmegfelelőbb ember erre a feladatra, lévén ekkor már csak fél szeme és egyetlen karján mindössze három ujja volt.

Az alkalom szinte kínálta magát, amikor Stauffenberget meghívták a kelet-poroszországi főhadiszállásra, a hírhedt Farkasverembe, ahol személyesen is találkozhatott a Führerrel. A két, egyenként 975 grammos robbanóanyag készen állt, csupán be kellett élesíteni, és elrejteni a táskájában. A táskát aztán Hitler közelében letenni a földre, majd egy telefonhívásra hivatkozva sürgősen távozni. Ezután Berlinbe visszatérve kiadni a rádióközleményeket a Führer haláláról, kihirdetni a hatalomátvételt, és amint lehet, befejezni a háborút. Ha így történik, négymillió német, másfél millió orosz, több százezer angol és amerikai katona, valamint több százezer zsidó (köztük rengeteg magyar) menekült volna meg: a háború utolsó tíz hónapjának ez volt a veszteségmérlege. Stauffenberget azonban megzavarták az előkészületekben, és végül csak az egyik Plastit W nevű csomagot sikerült elrejtenie a táskájában. A robbanás ereje még így is megsemmisítő lett volna, ha a megbeszélést a föld alatti bunkerban tartják. De a nagy meleg miatt egy fabarakkba tessékelték be a résztvevőket, ahol a robbanás ugyan kidöntötte a falakat, de jóval kisebb pusztítást okozott, mint egy zárt térben. Ráadásul az asztal alá rejtett táskát valaki kicsit odébb rugdosta Hitlertől, négyen így is azonnal életüket vesztették, kilencen súlyosan megsérültek, de a Führer csaknem karcolás nélkül megúszta. Valószínűleg a vastag fa asztal mentette meg az életét. Stauffenberg csupán a robbanást várta meg, és azonnal indult vissza Berlinbe. Biztosra vette, hogy Hitler nem élhette túl a merényletet, a Wehrmacht vezérkari főnökségén azonban ellentmondásos hírek fogadták. Valaki látta, hogy a Führer mégis él. Az összeesküvők azonban úgy döntöttek, hogy az eredeti terveknek megfelelően haladnak tovább, hátha így is sikerül a hatalomátvétel. Távírók háborúja kezdődött: az egyik Hitler halálhírét ontotta, a másik a diktátor életben maradásáról biztosított. Este kilenckor a Hitlerhez hű erők elfoglalták az összeesküvők központját, a berlini Wehrmacht-főhadiszállást, a Bendler-blokkot, tízkor letartóztatták a fő szervezőket, Stauffenberg mellett Ludwig Beck tábornokot, Friedrich Olbrichtot, a szárazföldi csapatok vezérkari főnökét és Werner von Haeften főhadnagyot, Stauffenberg adjutánsát. Beck saját fegyverével főbe lőtte magát, a többieket még aznap este az épület udvarán – két autó reflektorcsóvájában, lévén Berlinben teljes elsötétítés volt – végezték ki. A merénylet után 600 ember vettek őrizetbe, 110-et ítéltek halálra, de nem kímélték az összeesküvők családját sem, meghurcolták a feleségeket, álnéven árvaházba adták a gyerekeket.

A Bendler-blokkban először 1953-ban a családtagok állítottak szolid emlékművet az összeesküvőknek. Ma ez a Hitlerrel szembeni ellenállók múzeuma. Stauffenberg teljes rehabilitálásának jeleként ma itt rója le kegyeletét Horst Köhler szövetségi elnök és Gerhard Schröder kancellár is.

Berlin, 2004. július

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©