Forrás: Magyar HírlapA humanizmus keleti gyökerei

Ahogy tetszik

Kevesen tudják, hogy a kerek hétszáz évvel ezelőtt született nagy itáliai költő számos újítása között sok olyan fontos elem található, amelyeknek héber, illetve arab előzményei vannak. Annak idején a mediterráneumban több kultúra képviselői éltek együtt (olasz, spanyol, katalán, provanszál, arab és zsidó költők, filozófusok és tudósok), akik igen sokat tanultak egymástól. A humanizmus létrejöttének egyik fő oka éppen abban keresendő, hogy a kora keresztény vallási szigor miatt keletre száműzött klasszikus görög műveket zsidó fordítóiskolák (a Kalonimosz, a Kimhi és a Tibbon család tagjai) ültették át latin nyelvre, így juttatva vissza Európába például Arisztotelész, Ptolemaiosz vagy Galénosz addig elfeledett munkáit. A tudomány és persze a misztika (a kabbala) iránti éhség Európában egyre nőtt: Itáliába és Dél-Franciaországba hajóval hozták a régi kéziratokat Keletről. A hivatásos fordítók révén ismerték meg a humanisták nemcsak az eredeti klasszikus műveket, de az arab filozófusok és orvosok, valamint a zsidó tudósok és kabbalisták kommentárjait, önálló munkáit is.

A klasszikus formák visszatérése és keleti elemekkel való gazdagodása a költészet területén is érvényesült. A bizánci költők hatása kimutatható a héber és az arab líra kezdeteinél, ahol a keleti költészet népi elemei kiegészülnek a görög időmértékkel és a refrénnel. Az arab és a héber költők ugyanakkor azt tartják “tökéletes” refrénnek, ha a vers kezdő sorai ismétlődnek meg minden egyes strófa (arabul bait, héberül bájit) után. A középkori héber költők (a görög poiétész alapján pajtannak nevezik őket) egyik kedvelt versformája a pizmon (a görög pszalmon = zsoltár szóból), amelyben a végén újra felbukkan az első strófa.

A költemény mint sátor

Az úgynevezett nyugat-európai (rímes időmértékes) verselés is Keleten jött létre. Arab és héber költők használták először, összekapcsolva a keleti rímes-ritmikus verselést a görög (bizánci) időmértékkel. A Bibliában (az időszámításunk előtti 1200 körül keletkezett) Debóra énekének egyik sorában kimutatták ugyan a hexametert, ez azonban inkább a véletlennek tulajdonítható. Az arabok úgy építették fel költeményeiket, mint a sátrat, a verslábakat sátorszögekként és rudakként kezelve. Az Észak-Afrikában a X. században élt Dunás ibn Labrát héber költő a jambust jatédnak (sátorszögnek) nevezi, amelynek első tagja mindig félhangzó, míg a spondeus nála sté tnuot (= két magánhangzó), s ezeket váltakozva használja fel verseiben.

Hadd idézzük fennmaradt művei közül annak a versnek az első két sorát, amelyet az esküvői lakoma előtt mindmáig szokás énekelni (a héber félhangzókat a magyar “ö” betűvel, illetve hanggal érzékeltetve):

Döváj haszér vögám haron,

Vöáz ilém bösír jaron?

(Szó szerinti fordítása:

Távolítsd el a bajt és a haragot is,

S akkor még a néma is dalra fakad?)

Látjuk tehát a jambus és a spondeus szabályos váltakozását, illetve a rímek szerepét a versben. A XI. századtól az andalúziai (arab és héber, később helybeli spanyol) költők persze már vegyesen és sokrétűen alkalmazzák mindezeket, akárcsak a korábban nem kultivált verslábakat, rímeket, az alliterációt, az akrosztichont (amikor a sorok kezdő-, esetleg záróbetűiből is értelmes szó, többnyire a szerző neve kerekedik ki) az abecedáriumot (amelynek minden sora az abc betűi szerint indul) és a különféle egyéb költői eszközöket.

Francesco Petrarca szonettkoszorúinak ősét az arab muvassahban (övversben) fedezhetjük fel, amely Andalúziában keletkezett, és a XI-XII. században virágzott. A rendkívül népszerű muvassah a versszakok és a refrén szabályos váltakozásából tevődik össze, rímelési és metrikus szerkezete is igen gazdag. Kedvelt témái (elsősorban szerelmi és bordalok) miatt a muvassah népi körökben és (az egyiptomi Ibn Szaná al-Mulk révén) a keleti területeken egyaránt elterjedt, annak ellenére, hogy az iszlám ezeket a témákat igen szigorúan kezelte. Az andalúziai Ibn Zuhr egyik költeményéből idézzük példaként az alábbi részletet:

Bízd a végzetre mindened,

Mert a léleknek így a jobb.

Alkalom, hogyha jő, fogadd,

holdas orcájú lányt, ha ad,

meg ne említsd a gondokat.

Bármi elmúlt, letelt: feledd,

vissza nem tér, ha búslakodsz.

Inni szőlő-leányt ne késs,

nyújtja egy lágy gazella-kéz

ajka nyílt gyöngysorára nézz.

Ajka villáma égetett,

s mint a bor, nyála csillogott?

S vajon, ha már éjfél után,

Útnak indult a karaván,

és az égen kigyúlt a láng,

ők ragyogtak? Vagy úgylehet,

Józsué köztük ballagott?

(Tótfalusi István fordítása)

Petrarca szonettelődje

Petrarca szonettjeinek közvetlen elődjét egy spanyolországi héber költő, Mose ben Jákob Ibn Ezra (1055?-1138) egyes műveiben fedezhetjük fel. A granadai születésű, előkelő származású, de tragikus sorsú költő életét egy szerelmi csalódás határozta meg. A körülötte zajló események mindig szerencsétlen véget értek, emberi kapcsolatai és gazdasági kísérletei is mind sikertelenek maradtak. Unokaöccse, a tudósként, költőként, filozófusként és bibliamagyarázóként is zseniális Ábrahám Ibn Ezra állítólag róla írta Rossz csillagzat alatt című, kedves, együttérzést sugárzó szatíráját:

Rossz csillagban születtem én,

A sors hozzám oly mostoha,

Ha gyertya volna üzletem,

Nem volna talán éj soha.

Hiába űzöm a szerencsét,

Csalfán, kacagva fut tova,

Halottas ruhát, ha eladnék,

Senki se halna meg soha.

(Patai József fordítása)

Mose Ibn Ezra ugyanakkor igen sokoldalú, gazdag irodalmi gyűjteményt, dívánt hagyott az utókorra. Filozófiai főműve, az Énekek énekéből vett Arugat habószem (Fűszeres ágyás) című összefoglalás görög (újplatonista) hatást mutat. Másik tudományos írása, amelyet arab-zsidó nyelven írt, a szónoklásról és a költészetről szól: a korabeli arab és héber metrika alapos ismertetését találjuk benne. Vallásos tárgyú versei többnyire az úgynevezett “könyörgés” (a héber szlihá) műfajához sorolhatók, ezért az utókor őt Haszaláh (= a Könyörgő) névvel illette. Legfontosabb munkájának általában a Tarsis című gyűjteményt tartják, amely 1210 epigrammáját és szatíráját tartalmazza.

A 14 soros előzmény

Mose költészete nagy hatással volt fiatalabb társai, unokaöccse, Ábrahám mellett a legnagyobb középkori költőre, Juda Halévire, akivel jó barátságot tartott fenn. A barátság – nem tudni, miért – később megszakadt, Mose halála után azonban a fiatalabb kortárs versében őszinte szeretettel emlékezett meg mesteréről:

Nagy égő szemed már sohasem látom?

Fájdalmas dalod nem hallom soha?

Mose, Mose! Fénylő világosságom,

Kelet népének halott dalnoka!

A költő életét, mint említettük, egy tragikus szerelem határozta meg: pályája kezdetén halálosan beleszeretett egyik unokahúgába, egy tizenhat éves leányba, akit azonban édesapja, Mose bátyja végül egy másik rokonhoz adott feleségül. A fájdalomba torkolló szerelem miatt a költő vándorútra kelt, hol tanítással, hol kereskedéssel próbálkozott, ám a távolban sem talált nyugalmat. Csak akkor volt képes beletörődni sorsába, amikor múzsájának, az imádott nőnek halálhírét vette. Keserédes szerelmi dalaiból tizenhatot gyűjtött csokorba Siré Ézor (Övversek) című ciklusában. Ezekben a versekben a költő, az arab muvassahhoz képest is, számos formai újítást alkalmaz. Metruma, rímképlete, amelyet belső rímek és alliterációk is díszítenek, rendkívül változatos. Szójátékai, nyelvi és költői képei, bibliai utalásai igen szépek és eredetiek. Kedvesének arcát – írja – a Teremtő nappalból és éjszakából alkotta meg: haja éjfekete, arca pedig úgy sugárzik, úgy éget, mint a Nap. Egyik-másik költeménye épp 14 sorból áll, ahogyan azután, mintegy két évszázaddal később Petrarca szonettjei. A csattanó mindig az utolsó két, vagy az utolsó négy sorra marad, ahol az addig leírtak megerősítését vagy cáfolatát, mintegy tanulságát találjuk. Hadd idézzünk ezek közül egyetlen példát, a tudós Patai Józsefnek, a Múlt és Jövő alapító főszerkesztőjének fordításában:

Vágyunk mélyebb, mint a tenger mélye,

De hiába nézünk föl az égre?

A szél kedvére fújdogál,

S nem kérdi: hajónk merre jár.

S tán kormányoznád végzeted?

Adhatsz halottnak életet?

Csiholhatsz vízből szikralángot?

Tigris falatját tán kirántod?

Gőgös vagy, mint fölkent király?

Palotád szép sírkertben áll?

Nyugodj, ember! Napok, éjek

Örökké újra visszatérnek,

Élet, halál percek csupán,

S percek tűnnek percek után.

Mose Ibn Ezra szerelmi költészete, nyelvi és formai újításai tovább éltek a késő középkor és a reneszánsz héber lírájában, s még a korai andalúziai spanyol irodalomban is kimutathatók. Így nem kell csodálkoznunk azon, hogy közvetítők révén, eljutottak Itáliába, megtermékenyítve Petrarca költészetét. A korszak különféle nyelveken alkotó tudósai, írói és lírikusai élénk kapcsolatban álltak egymással: összehozta őket a közös szenvedély, a lehetséges mecénások támogatása és a gyakorta megrendezett költői versenyek izgalma. Tudjuk például, hogy Dante egyik legjobb barátja, a római Manuello, a kor egyik legjelentősebb héber költője volt, aki alaposan ismerte a zsidó irodalmat, s maga is sokat tanult Mose Ibn Ezrától. Dantéval való barátságát, művészetüknek kölcsönhatását bizonyítja, hogy Manuello is írt egy drámai költeményt Tófet va-Éden (Pokol és mennyország) címmel, amely egyértelműen az Isteni színjáték párhuzamának tekinthető.

Raj Tamás

©

Comments are closed.