A tekintélyes hágai törvényszék a minap egy ajánlásában úgy fogalmazott, hogy az a biztonsági kerítés, amellyel Izrael próbálja magát megvédeni a palesztin terroristáktól, törvénytelen, mert túlságosan korlátozza a palesztinok jogait, rengeteg kényelmetlenséget okozva nekik.
A határozat – amelyet egy ellenszavazat mellett, elsöprő többséggel fogadott el a testület – azt mutatja, hogy a hágai bíróság, de ha úgy tetszik akkor az európai demokratikus világ egy jelentős része is – elég keveset ért meg a közel-keleti konfliktus lényegéből. És ez még a finomabb megállapítás, mert tekintélyes elemzések sora állítja, hogy több jelentős európai politikai erő túlzott arabbarátsága egyfajta újmódi antiszemitizmus megjelenése.
De nézzük inkább a lényeget, a biztonsági kerítést. Amely egyrészt ronda, kényelmetlenséget okoz sokaknak és rettentő sokba kerül. Másrészt, az elmúlt négy hónapban, mióta elég jelentős szakasza elkészült, jóval kevesebb terrortámadás történt Izraelben, sokkal kevesebben haltak meg a buszokon, a vendéglőkben, a tengerparti szórakozóhelyeken, vagy csak úgy az utcán sétálva, mint korábban.
A biztonsági kerítés létezésének egyetlen oka, hogy momentán nem látszik más megoldás a gyilkos terrortámadások ellen. A legjobb persze a politikai megegyezés lenne. Emlékezzünk a vidám, biztató képekre, amelyeken Jasszer Arafat palesztin vezér, Ehud Barak akkori izraeli miniszterelnök és Bill Clinton amerikai elnök pajkosan mosolyog egymásra, azt sugallva, mindjárt itt a megoldás. Izrael jóval többet ajánlott a palesztinoknak, mint azok bármikor is reméltek volna. Ám erre a béketervre nem a tárgyalóasztalnál mondtak nemet, hanem nekiálltak gyilkolni, így lehetetlenítve el a békét. No és így ellehetlenítve a békepárti izraeli erőket. Gyerekeket, időseket, férfiakat, nőket – ártatlan embereket öltek meg arab terroristák.. (Érdekes lenne a miért is, de azt majd egyszer máskor. Az biztos, ilyen kedvező ajánlatot egyhamar nem kapnak, azok a palesztin vezetők, akik békés állam építése helyett a további gyilkosságokat választották, s tulajdonképpen saját népükkel szemben követték el a legnagyobb bűnöket. Hogy csak egyet említsünk, érték el a kerítés mögé zárást.)
A folyamatosan áradó hírekben egy-egy terrortámadás már csak egy statisztikai adat. Ketten- öten -tizenöten haltak meg itt és itt.
De amikor a barátom azt javasolja féltően, hogy most mégse lófráljak a jeruzsálemi Jaffa utca és György király út környékén, mert ott túl sok ember halt meg az utóbbi időben, akkor az olyan, mintha a Budapestre érkező vendégnek azt tanácsolnák, legyen szíves kerülni a Váci utca és a Vörösmarty tér vidékét, mert ott elég nagy az esélye annak, hogy fel találok robbanni. Hülye érzés, amikor a gyorshírben azt látom már itt Budapesten, a szerkesztőségi számítógépem monitorján, hogy éppen az a busz robbant fel, amelyen Zoli bácsiék -akiknél, nem mintha a bombának ez számítana, békésebb ember nem nagyon él a Földön – szoktak hazajárni. És, olvasom az első néhány sort, nagyon sok a halott. Persze kapok a telefon után, de Jeruzsálemet lehetetlen elérni, most mindenki hívja a rokonait, barátait, élnek-e még. Aztán pár perc múlva megjön a hírügynökség részletes jelentése. Iskolába igyekvő gyerekek haltak meg. És akkor eszembe jut, hogy, amikor legutóbb ott jártam, vagy két megállóval feljebb eltévedtem, a feliratokat sem tudtam elolvasni, próbáltam segítséget kérni, de senki nem értette, mit akarok. És akkor egyszercsak meghallottam, hogy a gyerekek egymás között oroszul beszélnek, s így aztán pillanatokon belül el tudták magyarázni miként jutok a „centr goradába”. Pár srác ugyanarra a buszra szállt akkor fel velem, s a Herzl hegyi megállóig elmesélték, hogy Oroszországból jöttek nem olyan rég, egy szebb, boldogabb, félelem nélkülibb élet reményében. És ha ők voltak azon a buszon most? Vagy a barátaik, a szomszédaik, az osztálytársaik? Mindenesetre a képeket már nem nézem meg a szétszakadt buszról, a szétszóródott emberi testmaradványokat nagy gyakorlattal összeszedő szakállas rabbikról.
Az a kerítés nem jó megoldás, persze, tudja ezt mindenki. De azért mégiscsak jobb, mint felrobbanni. Ha a palesztin vezetők nem tudják, nem akarják megfékezni a terroristáikat, akkor a mindenkori izraeli kormányzatnak kell megvédenie saját polgárait. Még akkor is ha ezzel kényelmetlenséget, érdeksérelmet okoz. Itt jegyezzük azért meg, hogy amikor az izraeli legfelsőbb bíróság úgy döntött, hogy egy 40-50 kilóméteres szakasz valóban aránytalan sérelmet okoz a palesztin lakosságnak, a kormány megígérte, hogy azon a részen – bár biztonsági okokból nem ért egyet ezzel – áthelyezi a kerítést.
Mindezzel együtt az lesz a jó, ha le lehet bontani ezt a kerítést. Ha végre politikai megoldás születik, ha az izraeliek végre békés hétköznapjaikat élhetik majd. Az eddigi események azt mutatják, a palesztin vezetés nem sietteti túlzottan ezt a megállapodást. Addig viszont valószínűleg maradnia kell a biztonsági kerítésnek.
Dési János
Dési János