MNO

Számolatlanul folyósítják a pénzt a zsidó állam katonai kiadásaira

2004. július 13. 8:40

MNO

Amerika évek óta, többnyire fenntartások nélkül pénzügyi és diplomáciai segítséget nyújt a zsidó államnak. Lehet, hogy ennek egy nap vége szakad? – teszi fel a kérdést e heti számában a brit baloldali New Statesman.

Sokan “Amerika izraelizációjáról” beszélnek – s ez nem valami szélsőséges terminológia, figyelembe véve azt a rendkívüli befolyást, amelyet ez a Földközi-tenger keleti medencéjében fekvő kis ország gyakorol a világ egyetlen szuperhatalmának külpolitikájára – véli David Hirst, aki közel 40 évig volt a The Guardian című baloldali napilap közel-keleti tudósítója.

A cikk szerzője szerint Izrael következetes támogatása többek közt abban az iszonyatos erejű belső nyomásban rejlik, amelyet a Zsidó hatalom című könyvében J. J. Goldberg “a történelem legnépesebb és legerősebb zsidó közösségének” tulajdonít. Amerikában 6 millió zsidó él, ez mindössze 2 százalékát adja az összlakosságnak, s e közösségnek csak egy kis része tömörül a cionizmus etnocentrikus politikája mögé – írja a brit lap.

A közvélemény Amerikában a kezdetektől támogatja Izraelt, amiben nem kis része van a zsidó államot támogató orthodoxia véleményformáló értelmiségre gyakorolt hatásának. Egy “szakadár”, zsidó származású elemző, I. F. Stone szerint ugyanis “az izraeli arcvonaltól eltávolodni körülbelül annyira könnyű, mint eladni egy harcosan ateista kommentárt a Vatikánban az Osservatore Romanónak”. Ebben a környezetben formálódnak az amerikai közéleti szakemberek. A politikusokra semmilyen nyomás nem irányul, hogy megismerjék az egyenlet másik felét is: a palesztinok száműzetését és harcukat önazonosságukért. Stephen Green jegyzi meg a Takings Sides című könyvében: Eisenhower volt az utolsó amerikai elnök, aki inkább önálló közel-keleti politikát alakított ki, mintsem hogy Izrael állam amerikai barátaira hagyta volna ezt a feladatot.

Amikor 1977-től az ultra-nacionalista Likud szélsőséges vallási elemeket kezdett képviselni az izraeli politikában, az állam “amerikai barátai” is szélsőséges hangot ütöttek meg, s az eddiginél is nagyobb befolyásra tettek szert. Ha a médiában nem növekedett, sőt éppen csökknet a befolyásuk, megerősítették azt a törvényhozói és a választói hatalmi szférákban. A közügyekkel foglalkozó, izraeli befolyású American Israel Public Affairs Committee (Aipac), a zsidó lobbi legfélelmetesebb fegyvere a kongresszus nemzetbiztonsági bizottságának 70-80 százalékát tartotta irányítása alatt – emlékszik vissza a bizottság volt tagja, William. B. Quandt. A szervezet egyik követelése a segélyek szakadatlan folyósítása volt Izrael számára. Minden, afrikaiakra fordított amerikai dollár arányában 250 dollárral támogatták egy olyan állam polgárait, ahol az életminőség jobb volt, mint Európában.

Az elmúlt negyedszázadban Amerika mintegy 3 milliárd dollárt adott évente Izraelnek. Ez az összeg rendszerint 60 százalékban katonai, 40 százalékban gazdasági támogatásként jelent meg – bár a katonai támogatás aránya folyamatosan emelkedik. Izrael állam alapítása óta Amerika 90 milliárd dollárt juttatott a zsidó államnak. Paul Findley szerint (23 éve Illinois kongresszusi képviselője, aki népszerű könyvében szót emelt a zsidó lobbi befolyása ellen – a szerk.) az elmúlt 35 évben akadálytalanul érvényesülhet Izrael diplomáciai támogatása. A kongresszus a képviselő szerint “úgy működik, mint az izraeli parlament albizottsága, ahol Izrael bármilyen kritizálása akár személyes beszélgetésben is tiltott. Ha ezt valaki megszegi, egyenesen hazafiatlannak nevezik, ha nem antiszemitázzák le rögtön”.

A lobbi másik befolyásos testülete az amerikai zsidó szervezetek elnökeinek konferenciája. Ez a szervezet a végrehajtó hatalomra specializálódik. George Bush amerikai elnök 2002-ben még csapatai visszahívására szólította fel a Likud-párti miniszterelnököt, Ariel Saront, amikor az katonai akciókat indított a palesztinok lakta területeken. Nem sokkal később már “a béke embereként” invitálta a politikust a Fehér Házba. Később Bush, cserében azért, hogy Saron megígérte csapatai kivonását a Gázai övezetből, beleegyezett új zsidó telepek létesítésébe Ciszjordániában. Ezáltal, szembehelyezkedve az ENSZ döntéseivel, azt Egyesült Államok beállt Saron terjeszkedő politikája mögé, amely “Nagy-Izrael” létrehozását tűzte ki céljául – figyelmeztet a brit lap.

A képlet azért nem ilyen egyszerű – mutat rá a New Statesman – hiszen bármikor kirobbanhat az érdekharc a főnök és legdölyfösebb védence között. Ez a konfliktushelyzet mindig is ott bujkált az amerikai-izraeli kapcsolatokban, néha láthatóvá is vált, és végülis épp olyan mély, mint amilyen heves erőfeszítéseket tesznek annak maszkírozására. Ha a konfliktus kezelhetetlenné válik ebben az igen egyedi kapcsolatban, ki kerül ki győztes félként? Az erőviszonyok látványos különbsége miatt nyilván Amerika – véli a cikk szerzője, előrebocsátva: addig viszont még óriási küzdelmek várhatóak.

Comments are closed.