Forrás: Magyar HírlapVolt egyszer egy agrárium

A támogatások négyötödét azok vették igénybe, akik se adót, se járulékokat nem fizettek. És ami még rosszabb:

a pénzt nem fejlesztésre fordították, hanem fölélték.

A nemrég nyilvánosságra hozott úgynevezett nemzeti agrárstratégiában van egy fortélyos mondat: “A mezőgazdaság fejlesztése nemcsak a gazdálkodóknak, hanem minden állampolgárnak érdeke.” Bizonyára nem toppant a tanácskozók közé egy Kosztolányi-esszéből ismerős közszereplő, s nem szólott imigyen: – Nagytiszteletű uraim! Nincs ennek semmi értelme. Önök háromszázan sem tudják, mit kellene tenni a mezőgazdálkodás felvirágoztatására. Másfél évtizede csak a hülyeségeket halmozzuk. A gazdáink százezrei nem képesek megfelelő eredményeket elérni, a fennmaradó hozzáértők meg majd meglesznek a politikánk nélkül is. Adjuk el a boltot, míg vevő van rá, és míg teljesen tönkre nem ment!

Nemigen akadt volna a népes fejet törők között, aki – miként a vak Wesselényi Széchenyire – ráordított volna a destruálóra: Gazember! – És utána nem próbáltak volna közösen gondolkodni.

Pedig ez a dilemma évtizede a levegőben lóg.

Fejlesszük a saját erőinket, vagy hagyjuk beszivárogni a külföldi tőkét – meg a hozzá kapcsolódó magas színvonalú gazdálkodást. Tavaly Békesi László egy interjúban (Mozgó Világ 2003/1., készítette: Rádai Eszter) azt mondta, hogy nem lesz versenyképes mezőgazdaságunk, mert ezzel az agrár csődtömeggel belátható időn belül nem lehet mit kezdeni. E lap hasábjain a minap egy kiváló közgazdász (Jaksity György) utalt az agráriumba beleölt óriási összegekre és ezeknek az értelmetlenségére.

A szabadon választott kormányok szűk másfél évtized alatt mintegy 1700 milliárd forint támogatást nyújtottak a hazai mezőgazdaságnak. Hová lett? Hogyan hasznosult? Az eredmények évről évre rosszabbak. Az ágazat folyamatosan sorvad!

A még ma is létező nagyüzemek a termőföldnek csupán harmadát használják, ám az egyáltalán piacképes áruk nyolcvan százalékát ezek állítják elő (copyright Varga Gyula akadémikus). Ezek minden évben több közterhet fizettek be, mint amennyit a büdzsé agrártámogatásokra szánt. Nekik köszönhető, hogy az agrárium még mindig az egyetlen termelő ágazat hazánkban, amelynek export-import egyenlege pozitív, méghozzá évi egymilliárd euró körül.

És most a paradoxon: a támogatásoknak a négyötödét azok vették igénybe, akik se adót, se járulékokat nem fizettek. És ami még rosszabb: az adófizetőktől származó adományokat nem fejlesztésre fordították (tisztelet a ritka kivételeknek), hanem fölélték. E gazdaságok túlnyomó többsége életképtelen, semmiféle jövője nincs, a globális nyomás alatt egykettőre összeomlik. Viszont e kedvezményezettek olyan paloták sorát építették az ország legszegényebb vidékein is, hogy láttukon a Rózsadombon lakók is megnyalnák a szájuk szélit.

A közvélemény egyre türelmetlenebb az örökösen markot tartó gazdákkal szemben, mert érzékeli, hogy itt mindenki más csődbe juthat, mindenki más tönkremehet, mindenki más lecsúszhat, de ha valami nem tetszik a traktorosoknak, akkor elállják a fél országot. És a kormány alkudozik velük, aztán milliárdokkal tömi őket. Akár terveken kívül. Meddig öntjük még a honpolgárok adóit a pénzsóvárság kútjába? Nem volt elég?

Csak néhány keserves példát a legfőbb kilátásokra:

A csirkeágazat a szó szoros értelmében a padlóra került. A gazdálkodók elfogadhatatlan mutatókkal dolgoznak, hiszen a technológiák összetörtek, s kit érdekelnek azok? Sok az elhullás, pocsékoló az energiahasználat, magas a takarmányfelhasználás, alacsonyak a volumenek, rossz a termelékenység, csupán a panaszkodás állandó. Hazánkban nem alakultak ki a francia gazdaságban már a hatvanas években diadalmas vertikális integrációk. És jön a délszaki csirke, főleg a brazil, mert vannak országok, ahol a fűtést ingyen adja a Nap.

A tejtermelésben máig nem sikerült olyan tejszövetkezetet alakítani a legjobbaknak sem, amellyel korszerű tejfeldolgozót vásárolhatnának, és ezzel uralhatnák a piacot. Most is a régi szakosított telepek állítják elő a minőségi tejet, habár sok helyen elfogadhatatlanul alacsony a termelékenység. A kormányok birtokpolitikája viszont ezeket sújtja a leginkább: egyre jobban kopik a takarmánytermő területük, mert társas gazdaságok földtulajdont nem szerezhetnek, a bérlőt meg csak az isten védi. Ô pedig édeskevés.

Mindemellett még ma is százmillió liternél több tejet vásárolnak föl kistermelőktől, olyan tejet, amilyet az Európai Unióban forgalomba hozni szigorúan tilos. A termelés kettészakadt: vannak, akik kötelezettek a tisztaságra és a kiváló minőségre, és vannak, akiknél ez nem számít. Így tesznek tönkre reményteljes ágazatot szavazatszerzési célból a mi zseniális politikusaink.

A másfél évtizede még tizenegymillió sertést fölnevelő, levágató és eladó ágazat ma alig négymillióra képes. (Pusztán összehasonlításképpen: a Dunántúl nagyságú Dániában évi 22-23 millió sertést dolgoznak föl.) Itt épp olyan kettősség alakult ki, mint a tejágazatban, és itt is hiányzik a korszerű szerveződés. Dániában az irdatlan mennyiségű állat hizlalását és feldolgozását lényegében két szövetkezet szervezi, és a termékeket is ők adják el. Noha gazdák százai jártak többek között ott is, haza semmit sem hoztak. Gondolatot, ésszerű terveket semmiképpen.

A gabonatermesztés hozamai meg sem közelítik például a hetvenes évek átlagát, és csúnyán elmaradnak az uniós termésektől is. Sikerágazat lehetne, ha az említett állattenyésztő ágazatokra támaszkodhatna. Ez egyre inkább illúzió. A búzát és a kukoricát adjuk el, nem a húst. S tengelyen, mert hajózásunk nincs! Cefetül drága!

Sorra vehetjük valamennyi ágazatot, és mindenütt ugyanazokkal a bajokkal találkozunk. Azzal, hogy nem tudunk mit kezdeni az értékeinkkel. Sem az országos politikában, sem a működő üzemekben. Ha ennyire kutyaütők vagyunk, nem kellene átadnunk a termelés lehetőségét olyanoknak, akik értenek hozzá? Nem kellene hagynunk, hogy bejöjjenek a külföldi gazdák? Nem járnánk jobban velük? Nem itt fizetnének adót? Nem művelnék meg rendesen a földjeinket? Nem növekedhetne tovább az ország exportbevétele?

E kérdéseket akkor is fel kell tennünk, ha a magyar jobboldal számára az ilyet kérdező vagy kolhozbérenc, vagy buzi, vagy komcsi vagy zsidó.

A baloldal pedig lebénult. Takargatja a bajokat. Nem kéne szembenéznünk a hazai valósággal? És nem kéne a fölvetődő nehézségekre végre őszinte válaszokat adnunk? De igen!

Csakhogy semmiféle válasz nincs. Se gondolat, se program, csak a sodródás, csak a tehetetlenség, a mellébeszélés, a hitegetés, és a pótcselekvések sora. Minek ezt folytatni?

Kun István

©

Comments are closed.