Forrás: NOL

Vogel bácsi története

Egy gimnazista, aki a tótkomlósi zsidók múltját kutatja

Tanács István, 2004. július 13. 00:00

Amikor a tótkomlósiak ma bemennek a központi orvosi rendelőbe, nem tudják, hogy hatvan évvel ezelőtt abban a helyiségben húsz ember zsúfolódott össze egy szál rongyban, és várta, hogy mi lesz vele. Aztán vagy túlélték, vagy nem. A mai rendelő épülete akkor az Ickovits-féle gépkereskedésé volt – ott alakították ki a gettót.

A félig magyar, félig szlovák származású tótkomlósi ifjabb Balogh István mondja ezt, aki még ma is csak 17 éves. Hétköznapi életében Balogh Pisti ő, harmadikos gimnazista, aki azonban három év adatgyűjtő munkájával könyvet írt a szülővárosában élt zsidók történetéről, és nemsokára nyomdakész lesz újabb monográfiája a Békés megyei zsidók sorsáról. A fiúnak hetedikes korában meghatározó élménye volt a találkozás Vogel Miklóssal, az utolsó tótkomlósi holokauszt-túlélővel, aki a halála előtt hat hónapon át mesélte, amit tudott, amit átélt, és elindította a fiút múltkutató elhivatottságában.

Tótkomlóst 1746-ban alapították betelepített evangélikus szlovákok. Az 1848-as szabadságharcig zsidók és katolikusok le sem telepedhettek ott – 1850-ben költöztek át Makóról legálisan az első ortodox családok. Hétezren éltek már akkor Komlóson az evangélikusok. Aztán nagyjából úgy történt ott is, mint a kiegyezés után a modernizálódó történelmi Magyarország számos településén: a zsidók betelepülése előtt egyetlen görög kereskedő volt a faluban. Nem is tudták a helybeliek, hogy másutt már nem maguk szövik maguknak a vásznat az emberek. Aztán jött zsidó rőfös, szatócs, gépkereskedő, árulni kezdtek varrógépet, cséplőgépet, biciklit, traktort, megalakult a Tótkomlósi Takarékpénztár, amit a helybeliek egyszerűen csak „a zsidó banknak” hívtak. De nem volt ebben még antiszemitizmus – mindenkinek megvolt a helye a békebeli világban. A tótkomlósi zsidók magyarul beszéltek, mondja ifjabb Balogh István, társadalmi életet inkább a helyi magyar előkelőbbekkel éltek, szívbéli barátságot viszont inkább a szlovákokkal kötöttek.

A helyi közösségben az első nagy traumát az őszirózsás forradalom hatására kitört helyi zavargások okozták. Tótkomlóson ez egy piaci napon (minden nagy balhé piaci napon tör ki – jegyzi meg Balogh Pisti), 1918. november 1-jén történt. A világháborút megjárt katonák érkeztek vonattal Budapestről. Azt kiabálták, hogy „Le a zsidókkal, a gazdagokkal, éljen a köztársaság!” Betörtek az üzletekbe, elkezdtek fosztogatni, nyomukban a helyi lakosság és a piacozók. A kereskedők elmenekültek: ki a tanyára, ki Makóra, ki Kaszaperre. A felfordulásnak egy áldozata lett, a hitközség kántora, akit agyonlőtt az egyik orosz hadifogoly. A fosztogató őrület másnapra lecsillapodott. Az elöljáróság kidoboltatta, hogy mindenki vigye vissza, amit elhurcolt az üzletekből. Volt, amit visszavittek – de sok mindent megtartottak. Volt, amit nem is lett volna hová visszavinni, mert leégett az üzlet.

Ez volt az első jel. Ifjabb Balogh István azt mondja, mindenki gyorsan elfelejtette, mi történt, mert el is akarták felejteni. Kivéve a zsidókat: náluk a kései leszármazottak is máig pontosan tudják, ki hová menekült akkor. Néha történt valami, ami emlékezetbe idézte az 1918-as fosztogatás emlékét – például a harmincas években, amikor egy más ügyben tartott házkutatás során megtalálták valakinél Herczog Izsák ezüstkanalait.

Egy másik figyelmeztető epizód a gazdasági világválság idején történt. A krízis elsősorban a mezőgazdaságot sújtotta. Tönkrementek a gabonakereskedők, nem tudták kifizetni az átvett búza árát. Országszerte keresték például Iritz Ernő kereskedőt, végül a Tótkomlóson maradt javait elárverezték. Ő maga évek múltán Sao Paulóból adott életjelt magáról. Balogh Pisti fölvette a kapcsolatot a leszármazottaival, akik az Egyesült Államokban élnek: tőle tudták meg, miért menekült el a nagypapa a távoli Magyarországról. Nem válaszoltak a levelére, amelyben ezt közölte velük.

Aztán a holokauszt: 1944. június 25-én Békéscsabáról két vonat indult. Mindkettő Auschwitz felé. De az egyiket Kassánál visszafordították, mert éppen fölrobbantottak előtte egy hidat, Debrecenből pedig Ausztria felé irányították. Nyolcvanhárom tótkomlósi volt azon a vonaton, hatvannégyen hazatértek Strasshofból közülük. Ilyen a sors. A másik vonat egyenesen Auschwitzba ért – negyvenhat komlósiból negyvenhatan vesztek oda. A harminckilenc munkaszolgálatosból hazatért huszonkettő.

1949-ben újraalakult a hitközség, hetvenen voltak a visszatértek. Akiknek átadták az értékeiket, kevés kivétellel visszaszolgáltatták, mondja ifj. Balogh István, még hazacipelni is segítettek. Mindenki szégyellte magát. Csakhogy a rendszer átalakult, az üzleteket államosították, az iparosokat bepofozták a kátéeszbe, még a családi házakat is elvette az állam. A visszatért tótkomlósi zsidók úgy érezték, az új rendszer is ki akarja fosztani őket, nincs itt már jövőjük. Inkább elmentek. Volt, aki azért vágott neki a világnak, mert nem akart szembenézni azokkal, akik a holokausztban közreműködtek. Ha már az egyik elment, akkor a másik sem akart maradni. Így aztán lassacskán elfogytak – teszi hozzá Balogh Pisti.

Az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban az 1956-os forradalom volt: a makói megmozdulások közepette elhangzott néhány zsidóellenes hang, s ez elég volt ahhoz, hogy a jelentős számú makói ortodox túlélő fölkerekedjen. Velük tartottak a hozzájuk mindig közel álló tótkomlósiak is. Végül csak Vogel bácsi maradt, aki még negyven évet élt, hogy a halála előtt fél esztendeig mesélhesse az akkor tizenhárom éves szlovák-magyar kisfiúnak az életük történetét. Ifj. Balogh István utóbb még számos túlélővel találkozott: volt, aki azt mondta neki, ő hatvan évet szánt az életéből arra, hogy elfelejtse, ami történt. Neki is csak azért mondja el, mert egy ilyen fiatalembernek biztosan nincsenek még hátsó szándékai.

– 1968-ban, az őszirózsás forradalom 50. évfordulóján Tótkomlóson kezdeményezték, hogy jó volna megírni az itteni események történetét. De amikor kiderült, hogy nem is volt az olyan vidám dolog, akkor gyorsan elfelejtették, hogy erről írni kellene. Én nem szeretek hozzátenni vagy elvenni semmit. Csak azt írhatom le, ami a forrásaim alapján rendelkezésemre áll – mondja végül Balogh Pisti. – De leírni nagyon fontos, mert az emberek nem ismerik a múltat. Ezt nem lehet teljesen a túlélőkre és leszármazottaikra bízni, mert érthető és jogos módon ők nem tudnak tárgyilagosan beszélni a szenvedéseikről. Erre könnyebben képes egy kívülálló.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©