Forrás: Magyar HírlapVajdaság: tolerancia után etnikai gyűlölködés
Véres diákverések, ellenséges falfirkák, sírgyalázások: a fokozódó etnikai türelmetlenség jelei az egykor toleranciájáról oly nevezetes, soknemzetiségű Vajdaságban. A sérelmek egy része nem is kerül nyilvánosságra – az érintettek megtorlástól tartanak.
Magyarkanizsán, Törkbecsén és Zomborban is meggyalázták a temetôket – fotók: Novák MihályAz elmúlt egy évben több atrocitást szenvedett el a délvidéki magyar kisebbség, mint a milosevici éra egy évtizedében – az abszurd tényre az egyik vezető vajdasági magyar politikus hívta fel a figyelmet. Persze téves lenne arra következtetni, hogy demokráciában több verést kapnak a magyarok, hiszen nem kétséges, hogy a gyökerek a nagyszerb hőzöngés korszakába nyúlnak vissza. És nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy közben három véres háború zajlott le, olyan mérvű etnikai gyűlöletet generálva, amilyenre korunkban nincs példa a kontinensen. Ráadásul mindhárom konfliktus a szerbség vereségével és jelentős területvesztésével végződött, ami állandó frusztráció forrása a húszmilliós délszláv államszövetség egykori vezető nemzete számára.
A Temerini Újság szerkesztőjét hívom, Dujmovics Györgytől az ottani áldozatok felől érdeklődöm. A sértettekkel vagy szüleikkel szeretnék találkozni.
„Véletlenül éppen egy ilyen szülővel beszélsz – mondja. – A fiamat szilveszterkor verték meg. Hazafelé jövet hajnalban két tagbaszakadt, ittas szerb fiú állt elébe, és minden ok nélkül püfölni kezdte. Kiverték a fogát, megrugdosták a veséjét. Nem ismerték őt, csak onnan tudhatták, hogy magyar, hogy korábban egyszer együtt utaztak a buszon, és a fiam barátságos sziával üdvözölte őket. Másnap jöttek a szülők („betáncoltak”, ahogyan a betelepült szerb menekülteket itt nevezzük), rimánkodtak, hogy ne tegyünk feljelentést, mert akkor tönkretesszük a gyerekek jövőjét. Közben a fiam a másik szobában feküdt véraláfutásokkal, vizes borogatással a fején. Végül megúszták a szabálysértési bíró által kirótt ezer-ezer dináros (nagyjából 15 eurós) bírsággal.”
Csak az Újvidék melletti Temerinben tucatjával történtek hasonló esetek. A tizennyolc éves Sz. Árpád esetével a budapesti sajtó is foglalkozott. Tavaly szeptember 21-én barátjával, S. Tiborral voltak, amikor a buszállomáson beléjük kötött egy társaság. Sértegetni kezdték őket, majd amikor Tibor ellökte az egyik provokatőrt, a huligánok rájuk támadtak. A két fiú bemenekült a közeli szórakozóhelyre, és kérte a pincértől, hogy értesítse a rendőröket. A járőr hamarosan kijött, de egy idő múlva elment. A lesben állók ekkor lecsaptak a két magyarra, és Sz. Árpádot olyan csúnyán megverték, hogy agyrázkódással és belső sérülésekkel szállították kórházba. A községi bíró súlyos testi sértés miatt két támadót hat-, illetve héthavi börtönre ítélt.
„Nem ismertem őket korábban, és azóta sem találkoztam velük” – mondja Árpád, aki csak hosszú rábeszélés után volt hajlandó felidézni a történteket. Édesanyja szerint, amióta hazajött a kórházból, „nem a régi”; ideges, rengeteg gyógyszert fogyaszt. „Az az igazság – folytatja a fiú -, hogy a helybeli szerbekkel nincs semmi bajunk, csak a menekültek kötözködnek. Amióta ők bejöttek, nem járunk ugyanazokra a szórakozóhelyekre. Teljesen elkülönültünk, ki-ki a maga társaságával találkozik.”
A harmincezres lélekszámú, néhány évtizede még magyar többségű kisvárosba a délszláv háború utáni években hatezer horvátországi és boszniai szerb menekült települt be, „hála” a Szerb Radikális Párt (SRS) szálláscsinálóinak, akik gondoskodtak az ingyentelkekről és a segélyekről. A magyarok aránya egyharmadra zsugorodott.
Még egy adalék a kisebbség iránti viszonyuláshoz Temerinben: az ősszel többször újra kellett betonozni a járdákat, mert éjszaka valakik minden alkalommal belevésték a friss betonba: SMRT MADJARIMA (Halál a magyarokra).
Szabadkán jelenleg is kórházban van a legutóbbi támadás áldozata, a 17 éves Sz. Péter. Négy magyar középiskolás tartott hazafelé július 3-án éjszaka, amikor hasonló korú szerb fiatalok megtámadták őket. Sz. Pétert földre teperték, összerugdosták a fejét és veséje tájékát. Másnap véres vizelete miatt szülei kórházba vitték. A szülők feljelelentést tettek ismeretlen tettes ellen.
A „Magyarok, takarodjatok Magyarországra” falfirka mindennapos a VajdaságbanMárcius hetedikén a szabadkai Kizúr István Általános Iskola diákjaira csapott le középiskolások húsztagú csoportja. A tanárok idejében mozgósították a rendőrséget, így csak néhány pofon csattanhatott el. Azóta a szülők kísérik haza a gyerekeket esténként, az iskola környékén rendőrjárőr köröz.
Az egyik legsúlyosabb incidens május 29-én Törökkanizsán játszódott le. Ott egy csoport magyar fiatal zártkörű mulatságot tartott egy magánházban, a buli azonban véres verekedésbe torkollott. Szerb fiatalemberek megrohantak öt magyart, aki kiment az udvarra levegőzni. A riadóztatott rendőrök választották szét őket, egy magyart kómában szállítottak kórházba. Május elsején Magyarkanizsán, negyedikén Törökbecsén történt sírgyalázás. Július harmadikán a zombori katolikus temetőben mintegy harminc magyar és horvát sírt dúltak fel.
Május ötödikén magyarokat is gyalázó, soviniszta falfirkák jelentek meg Újvidéken a következő szöveggel: „Albánok, mars kifelé!”, „Szerbia legyen a szerbeké!”, „Tűnjetek innen, magyarok!” Áthúzott Dávid-csillag és Izraelt káromló jelszavak kerültek a belvárosi házak falára. A sort folytathatnánk&
Nagyon sok sérelem nem is kerül nyilvánosságra, a szülők megtorlástól tartva inkább hallgatnak. A pedagógusok sem szívesen adnak hírt a leszámolásokról, mert rossz fényt vetnek az intézményükre. A hatóságok pedig igyekeznek ártatlan diákverekedésnek feltüntetni a magyarveréseket.
A kisebbségellenes atrocitások újabb hulláma kétségkívül a szerb radikálisok tavaly decemberi választási diadalával kezdődött, amikor Vojislav Seselj hívei már-már a hatalom birtokosainak érezték magukat. (A SRS csak azért nem alakíthatott kormányt, mert nem akadt koalíciós partnere.) A radikális győzelmet nacionalista falfirkák kísérték, amelyekben a szerb hazát és a szerb hősöket éltették, köztük a Hágában raboskodó Seseljt, Milosevicet, a boszniai szerbek népirtással vádolt vezéreit, Radovan Karadzicot és Ratko Mladicot. Ugyanakkor újult erővel vették célba a kisebbségeket. Az újvidéki betonhídra pingált „Öld meg a magyarokat!”, a magyar művelődési egyesületek falain rikító „Ez itt Szerbia!”, a cigánytelepeken látható „Kifelé a romákkal!” feliratok vagy a zsidó hitközségi épületekre mázolt horogkeresztek minden statisztikánál beszédesebben árulkodnak a terjedő idegengyűlöletről. Belgrádban odáig mentek, hogy a „mérsékelt” nacionalistának tartott Vojislav Kostunicát is kikezdték: az egyik graffiti felrótta, hogy zsidó anya gyermeke. A falfirkák szerzői csak egy kicsit sarkosabban fogalmazták meg azt, amit a politikusok sztaniolba csomagolva.
Újabb olaj volt a tűzre, amikor márciusban Koszovóban etnikai zavargások robbantak ki. Három albán gyermek halálát ürügyként felhasználva szélsőségesek lerohanták a szerb enklávékat, gyilkoltak, törtek-zúztak. A leszámolásoknak hét szerb áldozatuk volt, házak százait gyújtották fel, tucatnyi templomot perzseltek fel. A menekültek újabb hulláma árasztotta el Szerbiát. Országszerte tüntetések robbantak ki, a felzaklatott tömeg Belgrádban és Nisben felgyújotta a dzsámit, sokfelé albán pékek és cukrászok kirakatait zúzták be.
Újvidéken a nacionalisták kövekkel vették célba a magyar nyelvű Újvidéki Színház ablakait, és szétverték az albán tulajdonban levő összes pékséget. A romatelepen beverték az ablakokat. A randalírozók először támadták meg a lojálisnak tartott szlovákok és ruszinok intézményeit is.
A háborús migráció jelentősen megváltoztatta a Vajdaság etnikai térképét: a kisebbségiek fokozódó elköltözése és a szerb menekültek beáramlása következtében a kisebbség részaránya 33-ról 28 százalékra csökkent, a szerbeké 56-ról 65 százalékra nőtt. A világháború után még mintegy félmillió magyar élt Bácskában és Bánátban, számuk mára 290 ezerre apadt. A fenyegetések, a verbális és tettleges támadások, a hatóságok részéről tanúsított bizalmatlanság miatt a kisebbségi közösségek egyre zárkózottabbak, egyre távolabbnak érzik maguktól a „befogadó” államot. A nacionalista propaganda hatására a többségi nemzet is befelé fordul, bizalmatlan a más nyelven beszélők, a más kultúrájúak vagy más felekezetűek iránt. A romák például szinte teljes mértékben gettókba kényszerültek, a nagyobb városokban a bőrfejűek állandó támadásainak vannak kitéve. Sabacban kitiltották őket a fürdőből, Belgrádban egy cigány kisfiút agyonvertek az utcán.
Tanulságosak azok a felmérési eredmények, amelyek a szerbiai társadalom egy-egy rétegének toleranciakészségét tükrözik. A Strategic Marketing belgrádi közvélemény-kutató intézet a múlt héten arról tett közzé adatokat, hogy az egyetemisták kikkel nem osztanák meg a szobájukat. A homoszexuálisokat és a mozgássérülteket megelőzve az albánok kerültek az első helyre 70 százalékkal, majd a romák következnek 63-mal. Horvát szobatársat már „csak” 41 százalék nem kíván magának, a bosnyákokkal 33 százalék nem költözne össze. Ellenben szívesen befogadnák a szlovéneket és a görögöket. Ha ilyen a képzettnek számító diákok felfogása, akkor elképzelhető, miként vélekedik a más nemzetiségűekről a felnőtt lakosság. Egy korábbi felmérésből az derült ki, hogy az albán, roma, bosnyák és horvát házastárs sem kívánatos, míg a magyarok meglepően jó helyezést kaptak.
Az ország elszigeteltsége és a szegénység is kiváló táptalaja az idegengyűlöletnek. Nemrég jelent meg az a megdöbbentő adat, hogy a szerbiai polgároknak mindössze nyolc százaléka váltotta ki útlevelét, s ezek többsége is legfeljebb a szomszédos országok bolhapiaciág jutott el. A középiskolások 16 százaléka még sohasem volt külföldön. Mára igencsak beszűkültek az utazási lehetőségek: vízum nélkül már csak a volt délszláv utódállamokba utazhat az ember (kivéve a friss EU-tag Szlovéniát), ezenkívül még egy-két országba. Július elsejével Románia is vízumkényszert vezetett be, nagy felhördülést váltva ki az itteni közvéleményben. Az utazni vágyók megalázó sorban állásra kényszerülnek a nyugati országok belgrádi nagykövetségei előtt.
A három és fél évvel ezelőtti demokratikus fordulat korántsem jelentett azonnali szakítást a kisebbségekkel szembeni bizalmatlanság milosevici gyakorlatával. A nacionalizmus mély gyökereket vert, a szélsőséges eszmék hirdetői ma is százezreket befolyásolnak, és a demokrácia nevében nyíltan vagy burkoltan ágálnak a szerb államot veszélyeztető kisebbségek ellen. A magyarok pozícióját erősítette, hogy a rendszerváltáskor a győztesek demokrata frontjához tartoztak, így több fontos tisztséget sikerült kiharcolni maguknak a szerb és a vajdasági kormányzatban. Számos pozitív, a kisebbségi létet megkönnyítő törvény kidolgozásából is kivették részüket; Észak-Bácskában döntő szavuk van a legjelentősebb önkormányzatokban. Ám mint kiderült: a nemzeti elvakultságból, idegengyűlöletből és primitivizmusból fakadó negatív társadalmi kisugárzásnak, az etnikai leszámolásoknak ez sem vethet gátat. Különösen akkor nem, ha az aktuális hatalom nem képes, vagy nem hajlandó hatékonyan fellépni a kisebbségek védelmében.
J. Garai Béla/Újvidék
©
