Népszava

Oroszországot ma egy régi történet foglalkoztatja, amely 1920-ig nyúlik vissza, bár nem teljesen önzetlen a múltba-révedés. Szeretnék visszakapni Japántól az orosz aranytartalékot, ami törvénytelenül jutott a szigetország birtokába.

Az orosz polgárháború viharos napjaiban, 1920 nyarán a Kína és Oroszország határán fekvő Mandzsúria vasútállomásra befutott egy orosz szerelvény. Nem volt ez szokatlan jelenség: a japán csapatok által megszállt területre mindenhonnan özönlöttek a vesztésre álló, megtépázott orosz fehérgárdista egységek. Ez a vonat azonban merőben különbözött a többitől: az orosz aranytartalék egy részét szállította.

A vonatot őrző katonák, akik Petrov tábornok parancsnoksága alatt álltak, védelemért fordultak a japánokhoz. Csakhogy ők a védelmet ahhoz a feltételhez kötötték, hogy az oroszok a fegyvereik mellett az általuk zsákmányolt értékeket is adják le. Petrov emberei a hosszadalmas alkudozással is csak azt tudták elérni, hogy kaptak egy elismervényt a vagonokban lévő aranyrudak átvételéről és arról, hogy a japánok azokat ideiglenesen megőrzik.

A vagyont érő szállítmányt az oroszok soha többé nem látták viszont. Mint ahogy a többi ellopott aranykészletet sem. Moszkva időről időre feleleveníti a témát, a történetet bemutató Izvesztyija című lap szerint az legutóbb áprilisban került terítékre a japán-orosz bölcsek tanácsában. Tokióban viszont úgy vélik: ez csupán taktikai válaszlépés arra a japán követelésre, hogy adják vissza a II. világháborúban elcsatolt Kuril-szigeteket.

Az Izvesztyijának adott nyilatkozatában a japán külügyminisztérium képviselője felhívta a figyelmet arra, hogy Oroszország 1991-ben és 1995-ben már kérte a probléma tisztázását. A vizsgálat eredményéről 1996-ban tájékoztatták is Moszkvát. Ezt azonban soha nem hozták nyilvánosságra. Annyit azonban Japán moszkvai nagykövete sajtóértekezletén elárult, hogy az aranyszállítmány annak idején az egyik legnagyobb japán bank, a Tokio-Mitsubishi elődjéhez került.

Egyes feltételezések szerint 1916 és 1920 között összesen 55 láda arany pénzérmét és aranytömböt vittek Oroszországból Japánba. Csakhogy a japánok szerint ez annak a hadiszállítmánynak volt az ellenértéke, amelyet kezdetben a cári kormánynak, majd később a fehérgárdistáknak juttattak el. Az arany egy részéből Japán fegyvereket vásárolt az oroszok részére, más részét pedig visszajuttatta a bolsevikok ellen harcoló egységeknek. Ráadásul Japán fegyvervásárlásra az I. világháború idején kölcsönt is adott a cári kormánynak mai árakon körülbelül 650 millió dollár értékben. A cári kormány bukásával a japánok csak úgy juthattak hozzá a pénzükhöz, hogy hozzányúltak az orosz aranytartalékhoz. Úgy, hogy ha mindent összeadunk, a végén némi túlzással még az derül ki, hogy nem is az oroszoknak van követelésük a japánokkal szemben, hanem fordítva…

Az orosz külügyminisztériumban is tisztában vannak azzal, hogy ezzel a régi történettel vajmi keveset lehet kezdeni, hiányoznak az eredeti dokumentumok, és mint egy diplomata megsúgta: csak jogi értelemben értéktelen papírok és idős emberek zavaros visszaemlékezései állnak rendelkezésre. Ezért aztán nem is próbálják az ügyet túl magas szinten felvetni. Csakhogy azok az idős emberek mégsem hajlandóak hallgatni…

Szergej Pavlovics Petrov kaliforniai üzletember, annak a bizonyos Petrov tábornoknak a fia, San Franciscóban elmesélte az újságíróknak, hogy a cári kormány már nem sokkal az I. világháború kitörése után úgy döntött, hogy az aranytartalékot az ország távolabbi vidékére menekíti. Először 28 vagonban Kazanyba vittek 500 tonna aranyrudat és arany pénzérmét. Ennek értéke több mint kétszerese volt Japán egész éves állami költségvetésének. Az aranyat a fehérgárdisták által uralt szibériai Omszkba szállították, ahol a harmadát fegyverszállítmányokra költötték, hiába. A vörösgárdisták elfoglalták Omszkot. A japánok szerint az arany további útja és mennyisége ettől kezdve csak nehezen követhető nyomon. Egy ideig a bolsevikokkal szemben harcoló csehek őrizték, pontosabban: herdálták. Menekülésük fejében az arany nagy részét átadták a vörösöknek.

A kaliforniai üzletember tudomása szerint a megmaradt vagyon került később a Pavel Petrov parancsnoksága alatt álló egységhez. A tábornok fia szerint ekkor 63 láda tartalmazott aranyrudakat. A vonatokat őrző katonák és tisztek száma napról napra csökkent, féltették az életüket a vonatot fenyegető veszélyektől. Okkal. Irkutszk és Csita között a vonatot kozákok tartóztatták fel. Elkobozták a szállítmányt, Petrovnak azonban sikerült 33 ládát visszaszereznie, amiből aztán 11 ládát feláldozott a gőzmozdony fűtőanyagáért és élelmiszerért.

A Mandzsuria vasútállomáson történtekről az orosz tábornok sokat mesélt a fiának, aki maga is látta az orosz nyelvű japán elismervényt 22 láda aranyrúd átvételéről. Az igazolás azt is tartalmazta, hogy az aranyat akkor szolgáltatják vissza, ha az átadó azt kérni fogja. Az aláíró Idzome, japán alezredes. Mivel Japánban fennmaradtak az akkurátusan vezetett archívumok a Távol-Keleten és Mandzsúriában egykor szolgálatot teljesítő tisztek neveivel, Rokuro Idzome alezredes nevére is rábukkantak. Ez alátámasztotta a kaliforniai üzletember kijelentéseinek valóságtartalmát.

Kiderült, hogy Idzome katonai akadémiát végzett, karrierjét a vezérkarban alapozta meg, amikor az Oroszország elleni háború előkészítésével volt elfoglalva. 1913-tól 1915-ig Petrográdban a katonai attasé mellett dolgozott és megírta Szibériai gazdasági földrajzát. 1920-ban került Mandzsúriába.

Az Izvesztyija tokiói tudósítója megkérdőjelezi az Idzome alezredes által átvett aranykészlettel kapcsolatos japán érveléseket. A képet bonyolítja, hogy a Japán múlt fehér foltjait vizsgáló kutatók felfedték: a császári hadsereg 14. hadosztálya Szibériában tíz millió cári rubel értékű aranykészletet foglalt le, és szállított Tokióba. Ebben az oroszok annak a bizonyítékát látják, hogy több aranyszállítmány létezett, amire a japánok rátették a kezüket. A japán külügyminisztérium azonban nem mindegyiknek a sorsáról beszél manapság. A 14. hadosztály által elkobzott arany – a jelek szerint – nagyrészt a tisztek tulajdonába került.

Az orosz arany a háború utáni japán belpolitikára is hatással volt. Tanaka volt kormányfőt, tartalékos tábornokot, a távol-keleti intervenció egykori egyik vezetőjét azzal vádolta az ellenzék, hogy mesés vagyonnal tért haza Oroszországból. Méghozzá annak köszönhetően, hogy hatalmas mennyiségű orosz aranyhoz jutott. A parlamenti vitákban szóvá tették azt is, hogy a japán csapatok a legkülönbözőbb orosz városokban koboztak el aranyat . Az ügyet azonban eltussolták, az ügyészség arany-ügyekkel foglalkozó nyomozója pedig titokzatos körülmények között meghalt.

Pavel Petrov még 1932-ben is kísérletet tett arra, hogy az orosz emigráció nevében visszaszerezze Japántól az eltulajdonított aranyat. Három évig élt a családjával Jokohamában, ahol kemény bírósági csatákat vívott. Petrov itt nagy lábon élt, az orosz emigráció és a japán hadsereg radikális körei évekig pénzelték. 1940-ben azonban az egész arany-ügyet lezárták, és pénzzavarában Pavel Petrov rákényszerült, hogy Idzome alezredes igazolását eladja – ellenfeleinek. Az így kapott pénzből családjával az Egyesült Államokba utazott.

Egyes orosz szakértők azt állítják, hogy Japán birtokában ma mintegy 80 milliárd dollár értékű orosz arany van. Egy részét egyszerűen ellopták a japán tisztek, a nagyobb rész viszont ellenőrizhetetlen titkos alapokba került, és a hadsereg és a titkosszolgálatok rendelkeznek vele. Akad olyan japán történész, aki az arany ellopását a militarista körök kollektív bűncselekményének tekinti.

Cári arany nemcsak Japánban van. Több mint 20 milliárd dollárra becsülik az I. világháború alatt az Egyesült Államokba szállított arany értékét, 50 milliárdra a Nagy-Britanniába került kincsét. Németországnak is jutott az orosz aranyból: a bolsevikok a németeket próbálták vele semlegesíteni, az I. világháború után erre az aranyra azonban Franciaország tette rá a kezét.

Ha az oroszok mindenhonnan visszakapnák azt, ami megilleti őket, könnyebb lenne az életük. A témával ezért eljátszadozik a sajtó, és az öreg visszaemlékezők mellett néhanapján egy-két populista politikus is. A Kremlben azonban jól tudják, hogy sok erőfeszítést nem érdemel a cári arany sorsa. Marad ott, ahol van.

Barabás Péter

KERETBEN:

Vita a szigetekről

Azt mondják Tokióban, az oroszok csak azért hozakodnak elő a cári arannyal, hogy visszavágjanak a Kuril-szigetek iránt támasztott japán igény miatt. Ez annyiban nem igaz, hogy Moszkva igen csak visszafogott, amikor óvatos próbálkozással érdeklődik a japánoknál az orosz arany sorsa iránt. A japán diplomáciáról azonban nem lehet elmondani, hogy a II. világháborúban elvesztett szigetek ügyében tartózkodó lenne. Ezért a vita újra és újra fellángol, mérgezve a két ország máig rendezetlen viszonyát.

Tokióban azt remélték, hogy az orosz rendszerváltozással a Kreml is engedékenyebb lesz. De sem Jelcin, sem Putyin nem tanúsított túl nagy megértést az ügyben. Pedig volt egy pillanat 2001-ben, amikor a japán kormányfő már arról beszélt, hogy megállapodott Putyinnal: két sziget visszaadása ellenében Japán hajlandó aláírni a békeszerződést. Ilyen értelmű közös nyilatkozatot már 1956-ban is elfogadtak a két ország vezetői. Akkor a Szovjetunió hajlandónak bizonyult Sikotan és Habomai visszaadására a béke megkötése után. A Putyinnak tulajdonított egyezség is e két sziget átadását jelölte meg, a másik kettőről, Kunasiról és az Iturup-szigetek sorsáról tárgyalásokat helyezett kilátásba. A dolog szépséghibája “mindössze” annyi, hogy Moszkvában határozottan cáfoltak minden ilyen egyezséget.

2002-ben az orosz kormány ismét üzent Japánnak: bejelentették, hogy az állami szolgálat mellett elkötelezett kozákokat telepítenek a Kuril-szigetekre. Ez azonban Tokiót a legkisebb mértékben sem akadályozta meg abban, hogy 1993-ban és 1994-ben ismét felvesse követelését.

Legutóbb június második felében állapíthatta meg az orosz és a japán külügyminiszter, hogy nem sikerült előrelépni a két ország békeszerződését gátló határvita megoldásában. Pedig mint Kavagucsi Joriko nyilatkozta, a négy sziget visszaadása nélkül nem képzelhető el a két ország kapcsolatainak teljes normalizációja.

S, hogy mi várható a jövőben, mondjuk Putyin jövő évben esedékes tokiói látogatásától? Erről is elárul valamit az az orosz külügyminiszteri nyilatkozat, amely arról szól, hogy ebben az összetett kérdésben nincs helye “erőltetett sietségnek”…

KERETBEN:

Magyar aranyvonatok

Nemcsak orosz arany került külföldre, és nemcsak az I. világháború alatt. A magyaroknak is meg van a maguk aranyvonata. Nem is egy, hanem kettő. Történetüket az elmúlt években már többször megírták, aktualitást a témának most az ad, hogy olyan fejleményekről számol be a világsajtó, amelyek megérdemlik a figyelmet.

Az egyik aranyvonat, amelyet a szovjet csapatok közeledtével a II. világháború végén nyugatra indítottak, a Magyar Nemzeti Bank értékeit szállította: 29 tonna aranyat, valuta- és részvényállományt. Ez vitte a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank aranykincsét, az Országos Széchenyi Könyvtár és a Magyar Tudományos Akadémia értékeit. A szállítmány zsidó eredetű vagyont is tartalmazott. Ez az aranyvonat Salzburgtól 90 kilométerre került az amerikaiak kezére. Az értékek nagy részét Magyarország visszakapta, a zsidó vagyont azonban nem.

Volt egy másik vonat is, amelyik kizárólag zsidóktól elkobzott javakat tartalmazott. Csak a legértékesebb aranytárgyak, ékszerek, drágakövek, igazgyöngyök több mint száz ládát töltöttek meg. 1560 láda ezüsttárgy, 3000 csomózott magyar és perzsaszőnyeg, 10 ezer óra, 100 festmény egészítette ki a szállítmányt. Voltak itt még porcelánok, bundák, bélyeg-és csipkegyűjtemények, fényképezőgépek, gramofonok és ruhák. Amit a nyilasoknak nem sikerült megdézsmálniuk, az végül az amerikaiakhoz került. Leltárt nem készítettek a vagyonról, így az amerikai főtiszteket és a katonákat nem lehetett a lopásoknál tetten érni.

Az aranyvonat megmaradt értékeit az ENSZ menekültügyi szervezete aukciókon értékesítette New Yorkban. A bevétel 90 százalékát két Egyesült Államokban működő zsidó szervezet kapta meg. A háromtonnányi zsidó kegytárgyat az amerikaiak az osztrák zsidó hitközségnek adták. Legalább ennyire furcsa döntés volt az is, hogy az aranyvonat megmaradt kisebbik részét az osztrák kormánynak juttatták.

Nem jártak jobban az eredeti tulajdonosok a franciákkal sem, akiknek a kezébe 1945-ben szintén jutott a kincsből, s azt később visszaszolgáltatták Magyarországnak. Csakhogy a magyar kormány rátette kezét a vagyonra.

Az ügy végére még ma sem került pont. 2001 májusában a holokauszt Amerikában élő túlélői pert kezdeményeztek az aranyvonat kincseinek visszajuttatásáról, miután a Clinton elnök által 1998-ban létrehozott tényfeltáró bizottság is csak az egykori amerikai katonai hatóságok felelősségének a megállapítására szorítkozott. A Miamiban benyújtott kereset kétmilliárd dollárban jelöli meg az eltűnt javak értékét.

New York város tanácsa márciusban támogatásáról biztosította a magyar zsidók követelését, májusban pedig 17 republikánus és demokrata szenátor fordult John Ashcroft igazságügy-miniszterhez tisztességes megoldást sürgetve.

A legújabb fejlemény az, hogy Fred Fielding, az Egyesült Államok elleni 2001-es terrortámadás körülményeit vizsgáló bizottság tagja lesz a közvetítő a perben. Fieldinget a peres felek kérték fel a közvetítésre, és mint nyilatkozta, szívesen tesz eleget kérésüknek a siker reményében.

.

Comments are closed.