Bajok

sofar, 2004. július 05. 22:14  JNA24 médiafigyelő, Népszava Add comments

Népszava

Több baj is van ezzel vasárnapi tüntetéssel, amelyet Ébredés napja néven tartottak, átszelve a főváros egy részét. Önmagában az nem baj, hogy néhány ember – s ha voltak is pár százan, a csendes többséghez képest elenyésző tömeg – úgy érzi, csak ilyesfajta demonstrációkkal képes „önkifejezni” magát. Ha menni kell, hát menjenek. Az már problematikusabb, hogy mire volt ez a kivonulás. Emlékeztek ugyanis, mégpedig egy két évvel ezelőtti eseményre. Egy törvénytelen és a csendes többséget akkor is – azóta is – felháborító eseményre.

Ne feledjük, sok minden megelőzte az Erzsébet híd 2002-es blokádját. Egy választás, amelyet megnyert a jelenlegi kormánytöbbség. És egy hosszú kampány, amelyet a jelenlegi ellenzék fő ereje, a Fidesz indított és amelynek az volt a lényege, hogy a győztesek csak csalással kerülhettek a hatalomba. Hiába, hogy a voksolás megszervezése az előző – tehát a Fidesz vezette – kormány feladata volt, hiába, hogy az akkori belügyminiszter, Pintér Sándor is mindent szabályosnak minősített. A hecckampány csak folyt, egészen július 4-éig. Amikor a felheccelt emberek egy csoportja úgy érezte, már tettekkel kell tanúságot tenniük amellett, hogy a sok csalást nem tűrhetik tovább. És megbénították Budapestet.

Sok minden történt aznap, amire emlékezni kell (különösen pedig az előzményeire), de amit ünnepelni a legkevésbé sem szükséges. Sok minden történt most vasárnap is, amit érdemes felidézni, de ugyancsak nincs mit ünnepelni rajta.

Megszokhattuk már, hogy bizonyos csoportok az utcára vonulnak és a kormányt, valamit vezetőjét szidalmazzák. A rendszerváltás óta megszokhattuk azt is, hogy ezeken a felvonulásokon mindig előkerülnek az Árpád-sávos lobogók, amelyek ugyan nem tiltott jelképek, de amit jelképeznek, az egy olyan korszak, amit soha senki nem kívánhat vissza. Az ilyen demonstrációkon persze szidják a kommunistákat is (úgy általában) és egy kicsit zsidóznak is (a rend kedvéért). Megszokhattuk mindezt, de mondjuk ki: hozzászokni egyáltalán nem kívánunk.

Történt aztán még valami, amiről szólni kell. Örömmel olvastuk a hivatalos jelentéseket, hogy atrocitás nem volt a tüntetés közben. A Szabadság téren azonban, már a gyűlés után, fejberúgták munkatársunkat. Éppen telefonján diktálta tudósítását, egy padon ülve, a tömegtől félrehúzódva, amikor egy ifjú fenyegetően azt kérdezte tőle, nem véletlenül zsidó-e. S minthogy erre a közérdekű, köznapi kérdésre nem kapott választ, hát nemes egyszerűséggel fejberúgta kollégánkat. Aztán bátran elszaladt kísérője, egy másik ifjú társaságában. Hogy mindez baj-e? Döntse el mindenki maga. A legnagyobb baj azonban az, hogy munkatársunk semmiképpen sem akarta megírni, ami vele történt, mert úgy érezte, ezzel talán a lapot keverné bajba (például mert nem hinnék el a történetet, azt gondolnák, a sokak által „szélsőbalosnak” tartott Népszava ilyen kitalációval próbálna ártani szegény jobboldalnak).

Itt tartunk 2004 nyarán. Nem is mellesleg mindez ugyanazon a napon történt, amikor országszerte megemlékeztek a hatszázezer magyar áldozatot követelő holokausztról. A beszédekben az is felmerült, hogy még mindig nem történt meg „az egész nemzetre kiterjedő önvizsgálat”. Pedig a jelek szerint lenne mit vizsgálni. Meg lehetne kérdezni például attól a rugdalódzó fiatalembertől, vajon tudja-e, pontosan mit jelent, hogy zsidó és ha az – lenne – valaki -, az miért baj. Lenne még kérdés rengeteg és ennek a nemzetnek nagy szüksége lenne a válaszokra is.

A baj az, hogy hatvan évvel a második világháború és két évvel az Ezrsébet hídi blokád után még mindig itt tartunk. És ez nemcsak baj. Szégyen is.

Sebes György

Comments are closed.