Népszava

A pokol, a purgatórium, a paradicsom zenés képekben elmesélve. Jean-Luc Godard szemével a pokol történelmi időket, kronológiát nélkülöző háborús képekből áll Hiroshimától a náci haláltáborokon át a dél-szláv háborúig: repülők, tankok, hadihajók, robbanások, puskatüzek, kivégzések, menekülő népek, lerombolt városok, kifosztott tájak nyolc percben, némán, zongorakísérettel. A purgatórium egy órás időtartama Szarajevó városát érinti az irodalom nyelvén. Beszélgetések fonalán a költészet, az önismeret és a mások ismeretének jelentőségéről, Palesztínáról és Izraelről, valós és elképzelt személyekkel. A látogatás az újjáépülő mostari hídon a bűntudat és a bocsánat közötti kapcsolatot szimbolizálja. A paradicsom tíz percben elbeszélve egy fiatal nőt ábrázol, aki az amerikai tengerészet által őrzött tengerparton talál rá a békére.

Miért éppen Szarajevó, miért nem Palesztina vagy Izrael? Kell egy hely, ahol lehetséges a megbékélés. Az erőszak elvágta az élet fonalát. A szelek az emberi lét kezdetéről és végéről mesélnek, de a mában a jelenünk vérzik el. Több inspiráció és emberi gazdagság van a kudarcban, mint a győzelemben. Az a dolgunk egyidejűleg, hogy helyretegyük a múltat és lehetségessé a jövőt , társítva szenvedést és bűntudatot.

A poklon túl, a purgatórium tisztitótüzében, a paradicsom illúziójában Godard egyszerre súlyos és optimista filmet készített A mi zenénk címmel. Merre tart a világ, merre tart a képi kultúra? Ezen kérdések mentén gondolkodik és ábrázol a svájci moziremete írókkal, filozófusokkal, tudósokkal, filmesekkel kilenc hónapon át a párizsi Georges Pompidou központban. Előadássorozatának nyitódarabja a mostari hídon tartott sajtókonferencia, amelynek tapasztalatai arra ösztönözték, hogy amolyan triptichont alkosson a múlt, a jelen, a jövő pokol, purgatórium, paradicsom megfeleltetésében. Metafórák, dokumentumok, dokumentarista eszközökkel lefilmezett fikciók hármasegységében mesél a megbékélés esélyeiről. Az európai könyvtalálkozó vezérelte Godard-t Szarajevóba, ahol a film készítése előtt többször is megfordult. A meghívott írók sorában Juan Goytisolo Ostromállapot címmel könyvet írt Szarajevó ostromáról, Mahmoud Darwich Palesztína mint metafóra című esszéjéből és költeményéből egyaránt merített Godard. “A kezdet kezdetén Vercors A tenger csendjének adaptálására gondoltam egy izraeli tiszttel, aki egy fiatal palesztín nőnél és annak nagybátyjánál lakik. Többek között arra kerestem a választ, mit jelent zsidónak lenni. Mivel nem találtam kielégítő választ, arra gondoltam, hogy bevonok a beszélgetésbe egy másik rendezőt, akinek szeretem a filmjeit: Marcel Ophulst. Végül visszakozott attól, hogy lefilmezzem a beszélgetéseinket.”

Mi az ami összeköti Szarajevót, Izraelt, Palesztinát, Mahmoud Darwich palesztín költőt, egy izraeli riporternőt és egy orosz származású zsidó diáklányt Godard világában? Mitől olyan fontos számára a mit jelent zsidónak lenni kérdése?

A rendező válasza minderre: “A mozi zsidója vagyok. Talán azért használom ezt az önmeghatározást, mert éppúgy jellemez az, hogy szeretek másokkal, a világgal lenni, mindeközben kívül maradni, egyszerre hasonlítani és különbözni. Amikor az izraeliek találkoztak a palesztinokkal, kénytelenek voltak szembenézni velük. Mindez nem vonatkozik a palesztínokra, Izrael ugyanis nem a palesztínok másik arca volt. A palesztínoknak az izraeliek másik arculataként ki kellett alakítaniuk magukról egy képet. A “másik” image-át, őket nevezik az európaiak araboknak a gyarmatosítás kora óta.”

Kollaboráns nagypapa, a menekülttáborokat a svájci Vöröskereszt “zászlaja” alatt látogató szülők, jobb- és baloldalra egyaránt nyitott fiú, aki az identitását keresi. Ez volt a felszabadulás hajnalán, tizennégy évesen eszmélő Jean- Luc Godard. “Lényegében soha nem sikerült megtudnom, mit jelent zsidónak lenni. Az egyedüli mód számomra a zsidó létezés megértéséhez, hogy azt mondom magamnak: én is közületek való vagyok, hasonlítok hozzátok.”

A zsidó-muzulmán közeledés nem titkolt szándékával mutat Godard A mi zenénkben fotókat a náci táborok két foglyáról. Egyikük egy a világsajtót bejárt felvétel egy esdeklő tekintetű fogolyról, vélhetően a táborok felszabadításának idejéből. A másikon egy deportált a közelgő sorsa fenyegetettségéről árulkodó arca, a halálba taszítottak testi-lelki elhagyottságában. “Őket nevezték a nácik muzulmánoknak. Képtelen vagyok felfogni, hogy nevezhettek egy zsidót muzulmánnak a németek. Valahol itt kezdődhetett a közel-keleti konfliktus – véli Godard. – Egy lakásban vagy, aztán jön valaki és azt mondja: Isten kiválasztottja vagyok, mától én veszem birtokba ezt a lakást. Veszélyes sugallatokat szülhet ez a fajta közelítés a zsidók kiirtása és a palesztínok száműzetése között a közel-keleti válságban. Sokan méltatlannak tartják a két dolog egymás mellé tételét. De vajon miért van az, hogy sem az izraeliek, sem a palesztínok nem tesznek semmit a közeledésért? Ami engem illett, úgy teszek, mint egy tudós, aki közelíti egymáshoz az elemeket. Az emberek szívesebben beszélnek, mint néznek. Én viszont azt mondom: nézzük a képeket. Előbb nézzük, aztán beszéljünk róluk.”

Godard “néző” mozijában a palesztín költő, Darwich szavaival élve: “Szerencsénk van, hogy Izrael az ellenségünk, hiszen a zsidók a világ közepe”. Godard ezen a pontos is provokatív nézeteket vall. “A világ közepe alatt azt értem, hogy az izraeliták nagyfokú eredetiséggel rendelkeznek, de ebbe az eredetiségbe bevonták az eredet eszméjét. Az eredet jelentése pedig az, hogy mi vagyunk az elsők.”

A “mozi zsidója” az amerikaiakat sem kíméli, a világ urainak, a paradicsom őrzőinek kettős metafórájában beszél a maga elméletéről. “Vélhetően mindenki Amerika-ellenességgel vádol, de nézzenek csak utána, a világ urai, a paradicsom őrzői a tengerészek himnuszában szerepel, amit százszor is hallhattunk Ford vagy Hawks filmjeiben. Méghogy én találtam volna ki! Az amerikaiak mindent magukénak akarnak. Sok föld található az amerikai kontinensen, vajon miért éppen ezt a részét hívják Amerikának? Az Egyesült Államok olyan emberek lakhelye, akiknek nincs földjük, ezért fontos nekik, hogy másutt találjanak maguknak földeket. Az Egyesült Államok lakóinak nincs nevük. Ezért mentek háborúzni Irakba is, ha az olaj behozza az expedíció költségeit, az maga az áldás, de a háború legfőbb oka, hogy egy hiányt akarnak pótolni. Nincsenek gyökereik, sehonnaiak, és ez félelemmel tölti el őket. Létszükséglet számukra, hogy visszatérjenek a történelem gyökereihez. Nem véletlen, hogy Hollywood éppen most jött ki a Trója című filmmel, megkísérlik akár onnan gyökereztetni az eredetüket. Az eredet kutatása összefügg az egyediség vágyával, ami már- már pszichés tüneteket ölt az amerikaiaknál.”

Egy filmmel, egy tucat konferenciával korunk vizuális kultúrájáról egycsapásra megannyi aknát robbantott Jean-Luc Godard. “Manapság már nem látni filmeket. Legjobb esetben is csak olvassuk őket. Próbáljuk kibetűzni a feliratokat egy univerzális nyelven, ami úgy hangzik, mint az amerikai angol egy New Yorkban sofőrködő pakisztáni taxis akcentusával.”

Az európai filmművészet önkéntes marginálisa komolyan vette az európai tizenötök hajdani tervét, miszerint Szarajevót Európa kulturális városává választják valamikor. Helyette olyan városok kerültek képbe legutóbb, mint Genova és Lille. A jó öreg Nyugat-Európa innovációs lázban égő kikötő városai. Szarajevó vélhetően csak Godard szemével számít Európa metafórájának.

“Az ott élő emberek egyszersmind úgy érzik, hogy el vannak vágva valamitől, másfelől hisznek benne, hogy közös erővel helyreállítható az emberhez méltó élet.”

Szarajevó Godard szemével a jelen, a mindennapok purgatóriuma. Mint mondja: “Amikor a háborúnak vége, és a riporterek elmaradnak, mert nincs több halott és sebesült, ott kezdődik a purgatórium. És a purgatórium az élet metafórája. Félelemből, az ellentmondások szelleméből adódóan, csak azután merészkedtem oda, amikor a tűz már kialudt, a háborúnak vége lett. De ebben az elhagyottságban, a hamuban még minden megtörténhet, még van esély akár az optimizmusra is.”

Szentgyörgyi Rita

Comments are closed.