Kovács Tamás: Magyar Örökség (Díj)

Forrás: NOL

NOL * Kovács Tamás * 2007. december 17.

Nehéz a magyar örökség, hiszen történelmünk, az államalapítástól kezdve napjainkig tele van ellentmondásos emberekkel, életutakkal. Az elmúlt időszakban több televíziós műsor is foglalkozott a hatalom és a művészek kapcsolatával, vagy a "Páger üggyel”: vagyis a népszerű színész kapcsolatával a szélsőjobbal, argentínai emigrációjával, különös hazatérésével 1956 nyarán. (M1, Múlt-kor, 2007. december 14.)

Egy nappal később tették közzé, hogy kik lettek a Magyar Örökség Díj újabb kitüntetettjei. A felsorolásból két név ütötte meg a fülemet: Szeleczky Zita színésznőé és Szerb Antal íróé. Pontosabban azon lepődtem meg, hogy a két művész egyszerre kapta meg ugyanazt a díjat.

Hogy miért?

A válasz egyszerű: elég összehasonlítani kettejük 1944-45-ös életútját. Szerb Antalt 1944 júniusában - mint zsidó származású magyar állampolgárt - katonai munkaszolgálatra hívta be a magyar királyi Honvédelmi Minisztérium. 1944 tele már a nyugati határnál találta a nagy műveltségű írót, hogy a Nagynémet Birodalom védelmében az un. Niederdonau védvonalat építse 35.000 sorstársával együtt. A kegyetlen bánásmód, az elégtelen ellátás következtében 11.000 munkaszolgálatos halt meg, pontosabban gyilkoltak meg Magyarország nyugati határánál, illetve Burgenlandban. Az irodalmár Szerb nehezen viselte a megpróbáltatásokat, szervezete 1945 januárjára végzetesen legyengült. Mivel a munkát már nem bírta, ezért őrei 1945. január 27-én Balf mellett egy pajtában puskatussal agyonverték.

Mit tett ez időben az ünnepelt színésznő? Szeleczky Zita jobboldalisága közismert volt, katona férje - teljes elvi meggyőződéssel - a keleti fronton harcolt a Vörös Hadsereg ellen. Az ország német megszállása után (1944. március 19.) Szeleczky a hátországban harcolt a bolsevizmus ellen, nyílván a maga módján. Rendszeresen fellépett, szavalt, a háború folytatására buzdította az országot. Tevékenységét a nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) sem akadályozta: több nyilas rendezvényen is fellépett, szavalt; vagyis szerepelt. Ezeket a korabeli filmhíradók is megörökítették. Szemben Tolnay Klárival, aki hivatalosan beteget jelentett, vagy Mezei Máriával, aki semmilyen felszólításra sem tért vissza Pestre, hanem a Tátrában "pihent”. Még a közismerten antiszemita Honthy Hanna sem lép színpadra: szanatóriumba vonul, majd egy balatonboglári villában rejtőzködik.

A háború végén Szeleczkyék jobbnak látták elhagyni az országot. Németország francia megszállási zónáján, majd Franciaországon keresztül Argentínába mentek, ahol a - (szélső)jobboldali emigráció - kulturális élet első számú kedvencévé vált, megalakítva az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat. (Csak érdekesség, hogy a magyar bevándorlókat Virág Venánc ferences-rendi atya és Luttor Ferenc kanonok, Szálasi volt vatikáni követe várták a kikötőben…)

Mialatt Szeleczky Argentínában színházat alapított, azalatt Magyarországon a népbíróság, távollétében 3 év börtönre ítélte a háborús uszításban való részvétel miatt. (Amit értelemszerűen nem tudtak végrehajtani, hiszen az elitélt elmenekült az országból.)

A rendszerváltást követően Szeleczky Zita hazatért, több interjút is adott, valamint kérte a rá terhelő ítélet felülvizsgálatát. Ügyét a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálta, és 1993-ban felmentette! A dátum már csak azért is érdekes, mert az Alkotmánybíróság a népbírósági törvénnyel kapcsolatos határozatát csak 1994-ben hozta meg….(4/1994. sz. AB határozat)

Talán még ennél is érdekesebbek, tanulságosabbak a Szeleczky Zitával készült interjúk. Ezekben a művésznő - és a riporterek is (!) - kerülték a zsidó színészekkel kapcsolatos kínos kérdéseket, amíg a háború folytatásával kapcsolatos propaganda tevékenységét - hiszen az egy "igazságos háború”, amelyben a "jó oldalon harcoltunk”-, és így a Szálasi Ferenc nemzetvezető melletti kiállását nemhogy nem bánta meg, hanem hazafias és vállalható cselekedetnek tartotta. Az idős művésznő nem is értette, hogy veszthették el a németek a háborút…

Nem vonom kétségbe Szeleczky Zita színésznői képességét, és hogy az emigrációban végzett színházszervezői-előadói tevékenységének is voltak pozitív vetületei. Ugyanakkor nem tartom sem szerencsésnek, sem pedig ízlésesnek, hogy egy diktatórikus és nemzetvesztő rendszer kegyeltje és áldozata egy napon kapja meg ugyanazt a díjat, amely nevében a magyarság kulturális egységét és nagyságát van hivatva szimbolizálni.

A szerző történész

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!