Karsai László
A Wannsee-konferencia jegyzőkönyve – újraolvasva
Mi értelme újra elolvasni a Wannsee-konferencia jegyzőkönyvét, az európai zsidó holokauszt egyik, ha nem a legismertebb dokumentumát? 1947 márciusában Nürnbergben a náci kormányhivatalok, a minisztériumi főtisztviselők perére készülő amerikai ügyész, Telford Taylor tábornok stábjának egyik tagja, Robert Kempner találta meg ezt a jegyzőkönyvet. A német Külügyminisztérium államtitkár-helyettese, Martin Luther1 iratai között bukkant rá, akinek talán azért nem volt ideje az összesen harminc példányban készült jegyzőkönyv-másolat neki elküldött, 16-os számot viselő, máig megtalált egyetlen példányát megsemmisíteni, mert 1943 elején Heinrich Himmler2 személyes utasítására, egy rosszul sikerült hivatali intrikálás következtében letartóztatták és koncentrációs táborba zárták. Nevezik a Wannsee-jegyzőkönyvet a „modern történelem talán legszégyenletesebb dokumentumának” is.3 Már a minisztériumok perében (Nürnberg, 1946-1949) felhasználták. Gideon Hausner, az Eichmann-per4 fővádlója 1961-ben Jeruzsálemben szintén csatolta a vádirathoz és részletekbe menően faggatta Eichmannt a jegyzőkönyv megszületésének körülményeiről, tartalmáról és a tanácskozás következményeiről.5
Közkeletű tévedés, hogy 1942. január 20-án a Berlin melletti divatos üdülőnegyedben, az Am Großer Wannsee 56-58. sz. alatti elegáns tóparti villában megtartott konferencián döntötték volna el a Nagynémet Birodalom vezetői, hogy az európai zsidókat, valamennyi európai zsidót meggyilkolják. Ilyen horderejű döntést csak Hitler6 hozhatott, ő viszont nem volt jelen a konferencián. Az értekezletet eredetileg 1941. december 9-re hívta össze Reinhard Heydrich7, a náci erőszakszervezeteket tömörítő Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) vezetője. A meghívókat november 29. és december 1. között postázták. December 8-án telefonon értesítették a meghívottakat, hogy az értekezletet elhalasztják. A szakértők többsége szerint valószínűleg a Pearl Harbor-i amerikai haditengerészeti támaszpont elleni japán támadás miatt maradt el az értekezlet. Nem lehetetlen, hogy Hitler és alárendeltjei figyelmét a Moszkva környékén december 6-án megindult szovjet támadás is leköthette. A Wannsee-értekezletre meghívottak, Heydrich és Heinrich Müller8 Gestapo-főnök kivételével amúgy sem tartoztak a legfőbb döntéshozók közé, őket az USA elleni hadüzenet vagy a keleti front eseményei közvetlenül nem érintették. Január 8-án Heydrich újabb levelet küldött a Wannsee-konferenciára meghívottaknak, ebben hívta meg őket január 20-ra. Ha a hathetes halasztás okát nem az USA elleni japán támadással, hanem a keleti front eseményeivel kötjük össze, talán közelebb jutunk a megoldáshoz. 1941 novemberében még úgy tűnt, hogy Moszkvát napokon, talán heteken belül el tudja foglalni a Wehrmacht. 1942. január elején pedig már az tűnt bizonyosnak, hogy a Vörös Hadsereg december elején indított offenzívája nem fog áttörni. Újra lehetett tehát tervez(get)ni az európai zsidók „Keletre”, a megszállt szovjet területekre való deportálását.
Hitler valószínűleg soha nem írt alá olyan parancsot, amely az európai zsidók kiirtására vonatkozott. A Führer döntése, hogy az európai zsidókat le kell mészárolni, 1941 őszén, talán októberben született meg. Valószínűleg 1941. október 23. előtt születhetett meg a döntés, mivel ezen a napon Himmler titkos rendelettel tiltotta meg a zsidók emigrálását.9 Eddig a nácik például Franciaországban azt igyekeztek megakadályozni, hogy a déli, meg nem szállt övezetből a zsidók visszaköltözzenek a megszállt Párizsba. A zsidók délre szökését nem akadályozták, sőt jelentős tömegben deportáltak délre zsidókat, például Elzász-Lotaringiából. Hitler mind a nyilvánosság előtt, mind bizalmasai előtt 1941 őszén többször is kijelentette: a zsidóknak Európából el kell tűnniük. Ha nem engedik őket emigrálni, akkor viszont „eltávolításukra” más módszert kell kitalálni.
Heydrich, amikor 14 magas rangú náci hivatalnok, SS-vezető jelenlétében megnyitotta a wannsee-i tanácskozást, azzal kezdte, hogy őt Hermann Göring birodalmi marsall10 kinevezte „az európai zsidókérdés végső megoldása előkészítésének [saját kiemelésem – K. L.] megbízottjává, s rámutatott, hogy e megbeszélésre azért került sor, hogy a meghívottak tisztázzák az alapvető kérdéseket”.11 Heydrich a jelenlévők többségénél pontosabban tudta, hogy 1941 augusztusa óta a megszállt szovjet területeken az SS különleges egységei, az Einsatzgruppék tömeggyilkosai naponta ezrével, tízezerével ölik halomra a zsidókat. A che³mnói haláltáborban 1941 decemberétől már naponta ezrével öltek meg mérgező gázzal zsidókat, és javában épült már a bel¿eci haláltábor.12 A konferenciára meghívottak közül (Eichmann és Müller mellett) a tömeggyilkos Einsatzkommando-parancsnok, Rudolf Lange13 is biztosan tudta, hogy Heydrich hazudik.
Az RSHA vezetője ezek után röviden vázolta az 1933-1941 közötti német zsidópolitika addig elért „eredményeit”: Németországból 360 000, Ausztriából 147 000, a Cseh-Morva Protektorátusból 30 000 zsidót sikerült „kivándoroltatni”.14 Ezek után tért Heydrich a lényegre: „A kivándorlás helyére ezután, mint további megoldási lehetőség, a Führer megfelelő előzetes jóváhagyása nyomán, a zsidók Keletre való kitelepítése lépett.”15 Tudjuk, hogy a wannsee-i konferencia jegyzőkönyve nem szó szerinti jegyzőkönyv, hanem Eichmann és valószínűleg egy gyorsíró jegyzetei alapján készült tartalmi összefoglaló, amelyet Heydrich később „megszerkesztett”. Az általa jóváhagyott változatban fontosnak tartotta kiemelni, hogy személyesen a Nagynémet Birodalom teljhatalmú vezetője döntött úgy, hogy az európai zsidókat „Keletre” telepítik. Eichmann a konferenciára részletes, bár egyes országok esetében pontatlan, túlzottan magas számadatokat tartalmazó kimutatást készített. Most, 1942. január 20-án, ezen a havas keddi napon Heydrich az európai zsidók Keletre telepítésének tervét vázolta. Az „A”-csoportba kerültek a németek és szövetségeseik által megszállt országok zsidói, Lengyelországtól Norvégiáig, összesen 4 536 500 zsidó. A „B”-csoportba kerültek a nácikkal hadban álló országok, valamint a nácikkal szövetséges és a világháborúban semleges európai államok zsidói, összesen 6 755 800 zsidó. A Keletre deportálni szándékozott összesen 11 292 300 zsidó létszámát Heydrich némileg nagyvonalúan „több mint 11 000 000” főben határozta meg.
Heydrich ezek után mondta ki a lényeget: „Megfelelő vezetés alatt mármost a végső megoldás [„Endlösung”] során a zsidókat Keleten kell alkalmas módon munkára fogni. Nagy munkacsapatokban, a nemek szétválasztásával, a munkaképes zsidókat útépítéssel vezetik e területekre, miközben nagy részük kétségtelenül el fog hullani a természetes csökkenés folytán. A netalán végül megmaradó állományt, minthogy esetében kétségtelenül a legellenállóképesebb részről van szó, megfelelően kell kezelni [„Sonderbehandlung”], mivel ez a természetes kiválasztódást képviselve, szabadon bocsátásakor egy új zsidó regenerálódás csírájának tekinthető.”16
Bizonyosnak tűnik, hogy – elsősorban azért, mert Heydrich mindezt mint a Führer döntését adta elő – e ponton semmiféle kérdés, ellenvetés sem hangzott el az értekezleten. Az is nagyon valószínű, hogy akkor, amikor Heydrich arról beszélt, hogy a 65 év fölötti zsidókat az „öregek gettójába”, a Prágától mintegy hatvan kilométerre található theresienstadti gettóba telepítik, nem arra gondolt, hogy ide Londontól és Párizstól kezdve Budapesten és Bukaresten keresztül Athénig több százezer17 öreg zsidót fognak szállítani. Heydrich nyilván világosan megmondta, hogy ebbe a „minta-gettóba” csak a Nagynémet Birodalomból fogják az öreg zsidókat szállítani. Ezek után rövid vita alakult ki a „vegyes fajú”, valamint a „német vérűekkel” házasságban élő zsidók „kezeléséről”. Otto Hofmann18 azon az állásponton volt, hogy a „vegyes fajú” (vagyis akinek csak egy szülője vagy két nagyszülője volt izraelita vallású) zsidók esetében a „sterilizálást messzemenően alkalmazni kell, mivel az a vegyes fajú, aki választhat a kitelepítés és a sterilizálás között, szívesebben fogja a sterilizálásnak alávetni magát”. Dr. Wilhelm Stuckart19 belügyi államtitkár a kényszersterilizálások megkezdését javasolta. Josef Bühler20 kérte, hogy a zsidókérdés végső megoldását ne „Nyugaton”, ahogy Heydrich eredetileg tervezte, hanem a lengyel Főkormányzóságban kezdjék, „hiszen itt a szállítási probléma nem játszik túl nagy szerepet, s a munkára foghatóság szempontjai sem akadályoznák ezen akció lefolyását”. Mind Bühler, mind dr. Meyer21 jelezte, hogy „a végső megoldás folyamán bizonyos előkészítő munkálatokat ők maguk azonnal elvégeznek az érintett területeken, mindazonáltal eközben kerülni kell a lakosság nyugtalanítását”.22
A holokauszt-tagadók és/vagy a holokauszt-revizionisták a Wannsee-konferencia jegyzőkönyvével kapcsolatban két dolgot szoktak művelni. Vagy megpróbálják kétségbe vonni, hogy erre a tanácskozásra egyáltalán sor került,23 vagy a jegyzőkönyv tartalmát hamisítják meg. Ungvári Gyula24 szerint a Wannsee-konferencián a birodalom ellenőrzése alatt álló területen élő zsidók ügyében „végső döntést hoztak”. Szerinte a konferencián arról döntöttek, hogy a zsidókat „főként lengyel területen” nagy, családi táborokba tömörítik, „hogy előmozdítsák a háború német szempontból győzelmes befejezése után a bennük élő zsidó népesség Európán kívüli területre telepítését”.25
A holokauszt-szakértők, kezdve Raul Hilberggel, már csaknem fél évszázada tudják, leírták, tanítjuk, hogy a Wannsee-konferencián hozott döntéseket nem valósították meg. A Vörös Hadsereg ellenállása bármiféle nagyarányú keleti deportálási tervet lehetetlenné tett. Valószínű, hogy a konferencián szóba kerültek a zsidók tömeges lemészárlásainak más módozatai is, de a jegyzőkönyv végső változatából a gázkamrákkal vagy a haláltáborokkal kapcsolatos esetleg elhangzott megjegyzéseket, információkat Heydrich utólag kihúzta. Mint ahogy erre a sorsra jutottak azok a mondatok is, amelyekben a nem munkaképes zsidók két fontos csoportját említhették meg. Bizonyosnak tűnik, hogy Heydrich beszélt a zsidó kisgyerekekről és a beteg, munkaképtelen zsidókról is. Mivel azt világosan leszögezte, hogy valamennyi európai zsidót „Keletre” fogják szállítani, és „természetesen” csak a munkaképeseket fogják halálra dolgoztatni, valamit mondania kellett arról, mi lesz azokkal a zsidókkal, akik semmiféle hasznos munkát nem tudnak végezni. Akármit mondott is, az nem került a jegyzőkönyv végső változatába, ezzel viszont elárulta, hogy a konferencia résztvevőit tájékoztatta: a zsidó gyerekeket és betegeket „Keleten” meg fogják ölni.
Egyetemi előadásaimon, forráselemző holokauszt-szemináriumaimon az elmúlt másfél évtizedben sokszor elemeztük diákjaimmal a Wannsee-konferencia jegyzőkönyvét. Eddig nem került a kezembe olyan szakmunka, amelyben a zsidó gyerekek és a munkaképtelen betegek jegyzőkönyvi „hiányát” valaki megemlítette volna. Talán túlságosan is magától értetődő, „természetes” és „logikus”, hogy róluk ez a jegyzőkönyv nem beszél, ezért nem vettük eddig észre iszonyatos hiányukat.
1 Luther, Martin (Berlin, 1895. december 16.-Berlin, 1945. május 13.): német diplomata, külügyminisztériumi államtitkár-helyettes. Az 1920-as években csatlakozott a náci párthoz, 1932-ben belépett az SA-ba. Szoros személyes kapcsolatot épített ki Ribbentroppal, patrónusa külügyminiszteri kinevezése után nagymértékben elősegítette karrierjét. Ribbentrop 1940. május 7-én szervezte meg az Abteilung Deutschlandot (Németország Ügyosztály), ennek élére állította. Ez az osztály vette át a Referat Deutschland ügykörét, az SS-szel, rendőrséggel való kapcsolattartást, a zsidóügyek intézését. Luther, a hatalom amorális technikusa jelentős szerepet játszott a német külügyminisztérium apparátusának átszervezésében, náci káderekkel való feltöltésében. 1941 őszén az elsők között értette meg, hogy a rendszer vezetőinek egyik legfontosabb célja a zsidók tömeges lemészárlása, ezért e cél érdekébe próbálta állítani a külügyi apparátust. Az SS-szel, személyesen Eichmann-nal ápolt kapcsolatainak is köszönhető, hogy a Wannsee-konferencián ő képviselte a Külügyminisztériumot. Belefáradva nyilvánvalóan inkompetens főnökével, Ribbentroppal folytatott vitákba, megpróbálta eltávolítani őt. Intrikája kudarcot vallott, 1943 februárjában letartóztatták, a sachsenhauseni koncentrációs táborba zárták, ahol többször öngyilkosságot kísérelt meg, szívrohamban halt meg.
2 Himmler, Heinrich (München, 1900. október 7.-Lüneburg, 1945. május 23.): az SS Birodalmi Führere, Hitler bizalmas híve. Agrármérnöki diplomát szerzett, az 1920-as évek elején csatlakozott az NSDAP-hoz. 1925-től 1930-ig a náci párt vezető propagandistája. 1929. január 6-tól az SS és Hitler testőrségének parancsnoka. 1933-ra sikerül az SS létszámát 50 000 főre növelnie. A hosszú kések éjszakájának fő szervezője (1934. június 30.). A koncentrációstábor-rendszer megszervezője, 1936-tól az SS Birodalmi Vezére (Reichsführer SS) és a Gestapo irányítója. 1939. szeptember 1. után Birodalmi Biztos (Reichskommissar), a szovjet megszállás alá került baltikumi németek haza-, valamint a Németországhoz csatolt lengyel területek „nem árja” lakosságának kitelepítésének irányítója, a hitleri faji politika, ezen belül a zsidókérdés „végső megoldásának” fő szervezője. 1945 májusában angol fogságba került, öngyilkos lett.
3 A Wannsee-jegyzőkönyvről magyarul lásd: Mark Roseman: A végső megoldás. A Wannsee-jegyzőkönyv (Ford. Juhász Viktor. Magyar Könyvklub, Budapest, 2003. 202. idézett mondat: 8.)
4 Eichmann, Karl, Adolf (Solingen, Ausztria, 1906. március 19.-Ramla, Izrael, 1962. május 31.): SS-Obersturmbannführer, több millió zsidó deportálásának és meggyilkolásának egyik fő szervezője. Ifjúkorát (Hitlerhez hasonlóan) Linzben töltötte, még gimnáziumi történelemtanáruk is azonos volt. Elektromérnöknek készült, de anyagi okok miatt tanulmányait nem tudta befejezni. 1932-ben, Bécsben csatlakozott az NSDAP-hez. Politikai tevékenysége miatt kénytelen volt Németországba emigrálni. Csatlakozott az SD-hez. Himmler is elhitte, hogy tud héberül, és kinevezte a Zsidóügyi Tudományos Múzeum vezetőjének. 1935-től az SD berlini központjában a zsidóügyek felelőse, „szakterülete” a cionista mozgalom. 1937-ben rövid látogatást tett Palesztinában, a zsidó kivándorlás lehetőségeit tanulmányozta. 1938 augusztusában Bécsben a Zsidó Kivándorlás Központi Hivatala vezetője, munkatársaival másfél év alatt 150 000 zsidót kényszerítettek kivándorlásra. 1939 decemberétől az RSHA IV Amt (Gestapo) B4 (zsidóügyi) ügyosztályának vezetője. Munkatársaival Európa-szerte szervezte és irányította a zsidók gettózását, haláltáborokba deportálásukat. Személyesen leghosszabb ideig, legnagyobb „eredménnyel” 1944-ben Magyarországon „dolgozott”. A világháború után vatikáni útlevéllel Argentínába szökött, 1960-ban izraeli ügynökök elfogták, és Izraelbe szállították. Jeruzsálemben állították bíróság elé 1961 tavaszán, halálra ítélték, felakasztották.
5 Roseman, 2003. 137-139.
6 Hitler, Adolf (Braunau, Ausztria, 1889. április 20.-Berlin, 1945. április 30.): a náci Birodalom vezére (Führer). 1907-től Bécsben élt, 1914-ben Münchenben önkéntesként belépett a német hadseregbe. Futárként szolgált a nyugati fronton, többször megsebesült, bátorságáért több magas katonai kitüntetést kapott. 1919-ben lépett be a Német Munkáspártba, melynek hamarosan vezetője lett. Két éven belül átszervezte a pártot, megváltoztatva nevét is. 1923. november 8-án Emil Ludendorff-fal Münchenben puccsot kísérelt meg, bíróság elé állították, öt év börtönre ítélték, ebből kilenc hónapot kellett leülnie. Szabadlábra kerülése után újjászervezte a náci pártot, amely az 1930-as választásokon az ország második legerősebb pártjává vált, miután 6,4 millió szavazatot szerzett. Két évvel később szavazóinak száma már meghaladta a 12 milliót, Hindenburg köztársasági elnök 1933. január 30-án kancellárrá nevezte ki. Hindenburg halála (1934. augusztus 2.) után egyesítette a kancellári és köztársasági elnöki funkciót, és a Harmadik Birodalom Vezére lett. 1935-ben felmondta a versailles-i békét, a következő évben Nagy-Britanniával tengerészeti egyezményt kötött, 1936-ban bevonult a Rajna-vidékre, 1938-ban Ausztriát csatolta Németországhoz, majd Itália, Franciaország és Anglia jóváhagyásával Csehszlovákiától csatolta el a Szudéta-vidéket. 1939 augusztusában Sztálinnal kötött paktumot, majd együtt lerohanták Lengyelországot, a következő két évben az Atlanti-óceántól Észak-Afrikáig, az Égei-tengertől Moszkváig hatalmas területeket hódított meg. 1933 után széles körű társadalombiztosítási, oktatási és egészségügyi reformokat vezettek be. Felszámolta a weimari demokráciát, börtönbe, koncentrációs táborokba vetette, kivándorlásra kényszerítette és/vagy meggyilkoltatta politikai ellenfeleit. Őt terheli a fő felelősség a II. világháború kirobbantásáért, a brutális megszállási politikáért és a holokausztért. Berlinben, a Kancellária bunkerében öngyilkos lett.
7 Heydrich, Reinhard (Halle, 1904. március 7.-Prága, 1942. június 4.): az RSHA vezetője. Az 1920-as években tengerésztisztként szolgált, 1931-ben elbocsátották egy szexuális botrány után, ekkor belépett az SS-be, rövidesen Himmler közvetlen munkatársa lett. Vezető szerepe volt a hosszú kések éjszakája (1934. június 30.) megszervezésében. 1932 júliusától az SD, 1936. június 17-től az SD és a SIPO parancsnoka. 1939 szeptemberétől az RSHA vezetője, alá tartozott a Gestapo, a bűnügyi rendőrség és az SD. 1941-től SS-Obergruppenführer. 1941. szeptember 23-tól a Cseh-Morva Protektorátus helyettes Birodalmi Protektora. A náci megszállók ellen küzdő, Angliában kiképzett cseh partizánok 1942. május 27-én merényletet követtek el ellene, egy héttel később belehalt sérüléseibe. Bosszúból a németek hadbíróság elé állítottak és halálra ítéltek közel ezer embert Prágában és Brnóban, Lidice falu férfi lakóit pedig lemészárolták (1942. június 10.).
8 Müller, Heinrich (München, 1901. április 28.-?): a Gestapo vezetője, SS-Gruppenführer (1941). Az I. világháború idején a keleti fronton szolgált, megkapta a Vaskereszt kitüntetést (I. o.). A háború után a müncheni rendőrség kötelékében csinált karriert, szakterülete a kommunista-funkcionáriusok megfigyelése volt, külön tanulmányozta a szovjet rendőri módszereket. Heydrich figyelt fel rá, maga mellé vette, 1935-től a Gestapo tényleges vezetője. A fanatikus, minden parancsot végrehajtó, szakértő rendőr-bürokrata mintapéldánya, Himmler is nagyra becsülte. 1939-től 1945-ig a Gestapo kinevezett vezetője Eichmann közvetlen főnöke, számos deportálási parancsot írt alá. 1945. április 28-án még látták Berlinben a Kancellária bunkerében. Hivatalosan 1945. május 17-én temették el, de a holttestet nem lehetett egyértelműen azonosítani. Egyes források szerint a háború végén szovjet ügynökökkel lépett kapcsolatba, és Moszkvába került.
9 Himmler megbízásából az RSHA IV-B-4 b(Rz) 2920/41 g (984) sz. titkos utasítását Heinrich Müller írta alá, és a belgiumi és franciaországi SD- és SIPO-parancsnokoknak küldték ki. Teljes szövegét lásd: Arad, Yitzhak-Gutman, Yisrael-Margaliot, Abraham: Documents on the Holocaust (Jad Vasem, Jerusalem, 1981. pp. 153-154.)
10 Göring, Wilhelm, Hermann (Rosenheim, 1893. január 12.-Nürnberg, 1946. október 15.): a Harmadik Birodalom gazdasági életének egyik irányítója, a német légierő (Luftwaffe) Birodalmi Marsallja. Az I. világháború végén az egyik leghíresebb német vadászpilóta. 1922-ben csatlakozott az NSDAP-hez. 1923 novemberében a müncheni sörpuccs során megsebesült. Letartóztatták, de a fogságból sikerült megszöknie, emigrált. 1926-ban amnesztiát kapott, 1928-ban az NSDAP parlamenti képviselője. A nácik hatalomra kerülése után porosz belügyminiszter, tárca nélküli miniszter és még számos fontos poszt betöltője. 1934. június 30-án, a hosszú kések éjszakáján Berlinben irányítja az SA-vezetők lemészárlását. 1935. március 1-jétől a Luftwaffe főparancsnoka. 1936-tól a Négyes Terv, a hadiipar fejlesztésének teljhatalmú megbízottja. A második világháború idején a légvédelem és a légierő irányítója. 1945-ben amerikai fogságba került, Nürnbergben a nemzetközi katonai törvényszék elé állították, halálra ítélték. Két órával azelőtt, hogy felakasztották volna, öngyilkos lett.
11 Roseman, 2003. 142.
12 Roseman, 2003. 9.
13 Lange, Rudolf, dr. (1910. április 18.-1945. február 23.): jogi tanulmányok után lett 1937-ben az NSDAP és az SS tagja. 1941-ben SS-Sturmbannführer (kb. őrnagy), az Einsatzgruppe A K2 parancsnoka, Riga környékén közel 35 000 zsidó halomra gyilkolását irányította. 1942-től SS-Obersturmbannführer (kb. alezredes), Rigában szolgált 1945-ig, ekkor Warthegau SD és SIPO egységeinek parancsnokává nevezték ki. Egyes források szerint Poznañ környékén akció közben esett el, de lehetséges, hogy öngyilkos lett.
14 Roseman, 2003. 142-144.
15 Roseman, 2003. 144.
16 Roseman, 2003. 146.
17 Az 1940 körüli népszámlálások adatai szerint kb. a lakosság hét százaléka volt 65 éven felüli. Ez 11 millió európai zsidó esetében minimum 770 ezer főt jelentett volna. Ezúton is megköszönöm Katona Tamás segítségét.
18 Hofmann, Otto (1896-1982): az I. világháborúban vadászpilóta volt, 1931-től az SS tagja. 1937 és 1943 között az SS Faji és Telepítési Főhivatala vezetője. 1943-tól Stuttgartban Délnyugat-Németország SS- és rendőri erőinek vezetője. 1948-ban 25 év börtönre ítélték, 1954-ben szabadlábra helyezték.
19 Stuckart, Wilhelm, dr. (1902-1953): 1922-től az NSDAP tagja, jogász, az 1935-ös nürnbergi antiszemita törvények egyik megszövegezője. Ő képviselte a wannsee-i konferencián Wilhelm Frick belügyminisztert mint a minisztérium államtitkára. A világháború után letartóztatták, elítélték, de 1949-ben szabadlábra helyezték. Gyanús körülmények között, autóbalesetben halt meg.
20 Bühler, Josef, dr. (1904-1948): 1922-től az NSDAP tagja, dr. Hans Frank, Hitler ügyvédje munkatársa. A nácik hatalomra kerülése után a Német Jogakadémia elnökhelyettese. 1939-től Frank Lengyel Főkormányzóságában államtitkár, tiszteletbeli SS-Brigadeführer. A wannsee-i konferencián ő képviselte a Főkormányzóságot. A világháború után egy lengyel bíróság háborús és emberiség ellenes bűnökért halálra ítélte, kivégezték.
21 Meyer, Alfred, dr. (1891-1945): jogász, 1928-tól az NSDAP tagja, 1930 szeptemberétől parlamenti képviselője. 1941-től az Alfred Rosenberg vezette Keleti Megszállt Területek Minisztériuma államtitkára. A világháború végén valószínűleg öngyilkos lett.
22 Roseman, 2003. 152.
23 A Radio Islam Egy hazugsággal kezdődött című „elemzése” kétségbe vonja a jegyzőkönyv hitelességét. Az Új Rend című nemzetiszocialista honlap szerint a Wannsee-konferencián a „különböző nemzetekre kiható kártékony zsidó befolyás megszüntetésére kívántak lépéseket tenni” a résztvevők.
24 Gede Tibor (szerk.): Küzdelem a sátánnal. Adolf Hitler magyarul megjelent összes beszéde. (Gede Testvérek Bt., Budapest, 2001. 591. Bevezető tanulmány: Ungvári Gyula: Hitler Adolf történelmi jelentősége, 9-133.)
25 Ungvári, i. m. 127.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 16. szám
