Niedermüller Péter szerint (Néhány megjegyzés Elek István szövegmagyarázatához, ÉS, 2008/19.) látlelet a Bayer-cikk ügyében Gábor Györgyhöz intézett korábbi levelem. Látlelet a konzervatív vagy jobboldali értelmiség egy részéről, amely bizonyos helyzetekben süketnek, vaknak tetteti magát, és ezt még ráadásul erényként, bölcsességként próbálja feltüntetni. Ha jól értem, a zsidóságot érő mai sérelmek volnának ezek a bizonyos esetek. Azazhogy nem egészen. Nehéz itt jól fogalmazni. Egyrészt csakugyan ezek. Másrészt épp ellenkezőleg. Sőt. Többnyire azok az esetek, amelyekben épp abból származik a sérelem, hogy zsidónak neveznek – zsidónak „minősítenek”, zsidóként „azonosítanak” – olyan személyeket, akik, noha valóban zsidó származásúak, ennek nem kívánnak semmiféle jelentőséget tulajdonítani, identitásukat e körülménytől függetlennek tekintik. És épp ezért súlyos sérelemként élik meg, ha ennek ellenére őket valaki bármilyen okból, alkalomból zsidónak nevezi, vagyis úgymond „lezsidózza”. Egészen pontosan zsidónak (is) nevezi, és ezáltal megkülönbözteti azoktól a magyaroktól, akiket semmilyen módon nem lehet zsidónak nevezni.
Köthetünk kompromisszumot. Elfogadom, hogy látlelet a cikkem. De valami egész másé, mint amire a szerzőnk gondol. Szerintem inkább annak a látlelete, hogyan próbálom meg – ismét – rávenni az „előítéletes antiszemita-ellenes” felfogás képviselőit a kölcsönösség szemléleti alapállásának elfogadására a zsidó-magyar együttélés kérdéséről szólva. Ezúttal a Bayer-cikk vitájában.
Niedermüller Péter szerint én egy olyan írástudó vagyok, aki azon ügyködik, „miképpen lehet a szavak értelmét politikai érdekből kicsavarni, a mondatok jelentését ideológiai okokból átírni, átértelmezni”. Mondanom sem kell, nem osztom a szerző meglátását. És bocsássa meg nekem az olvasó az öndicséretet – de hát mit tehetnék, ha belekényszerítenek? -, magamon kívül kevés ily elkötelezett szerzőt ismerek, akinek a zsidókérdésről szólva ennyire szívügye lenne a szavak becsületének helyreállítása. Nem osztom a meglátását, de talán e mondata magyarázza a hangja hihetetlen ingerültségét, zaklatottságát. Különös imperatívuszait, számon kérő mondatait, amelyek mind azt tükrözik, hogy szerinte a szóban forgó kérdésekben az igazság már meg van állapítva. Ő a maga részéről ezért nem is annyira vitatkozik, mint inkább csak indulatosan rámutat azokra a felháborító esetekre, amelyek azt jelzik, hogy én mintha nem lennék a tudatában ennek. Ha meg vannak állapítva, és én mégis más értelmet tulajdonítok nekik, logikus következtetés a szerzőtől, hogy én kicsavarom a szavak értelmét, a mondatok jelentését. Azt egyébként jól érzi, hogy nem vagyok a tudatában az evidenciáinak. De ennél többről van szó. Ugyanis egyenesen tagadom, hogy e kérdésekben már meg lenne állapítva az igazság.
Nézzünk néhány példát az ingerült számonkéréseire, érzékeltetendő a gondolatok stiláris auráját. „Ez bizony baj. Mármint az, hogy Elek nem képes vagy nem akarja belátni azt az egyszerű igazságot, amit már Gábor György is megfogalmazott… Elek ugyanis megint úgy tesz, mintha nem tudná, vannak politikai vélemények, magatartásformák, vélemények és viszonyulások, amelyekkel egyetlen demokráciában sincs semmiféle párbeszéd. Bayer szóban forgó írása ilyen, a szélsőjobboldal egész kulturális és politikai palettája ilyen. Velük nincs miről beszélni.”
A félreértések elkerülés végett néhány bekezdéssel előbb fel is sorolja, hogy e palettából kikre gondol, melyek az őt legjobban felháborító szélsőjobboldali jelenségek, orgánumok. „A magyar demokrácia ugyan elviseli a Magyar Hírlapot, elviseli a Gój motorosok cirkuszait, Tomcat összes provokációját, a gondola.hut, a kuruc.infót és sorolhatnám tovább.”
Szóval azt kéne például evidenciának tekintenem, hogy a jobboldali Magyar Nemzetnél valamivel mindenképpen érzékelhetőbben (jobb)középre húzó Magyar Hírlap vagy a gondola.hu nevű internetes portál – amelyre szintén találóbb a mérsékelt jobboldali címke, mint akár csak a radikális jobboldali, nem beszélve a szélsőjobboldaliról -, nos, ezek a Gój motorosokkal, Tomcattal meg a kuruc.info nevezetű valóban szélsőjobboldali lappal egy halmazt képeznek, olyant, amellyel a demokraták nem vállalhatnak közösséget; egyként rászolgálnak a morális megvetésünkre. Valóban nem tekintem a magaménak ezt az evidenciát. Sőt kénytelen vagyok kételkedni annak a szellemi ítélőképességében, aki ezzel az igénnyel lép fel.
„Összeszorult a torkom, a gyomrom, mindenem”, írja Niedermüller Péter az egyik érvem olvasva, amellyel azt támasztottam alá, szerintem miért nem nevezhetők Bayer szavai az antiszemitizmus melletti elkötelezettsége kinyilvánításának. Mit kezdjek én mármost ezzel az „érvvel”? Alkalmas-e a témáról való tárgyszerű gondolkodásra, vitára, akiből ilyen súlyos fiziológiai tüneteket vált ki a vitapartner fogalmi különbségtételre való törekvése? Sajnálom, nem állt szándékomban ilyen megpróbáltatások elé állítani a szerzőt. Elhiheti nekem, hogy nem ezért írtam, amit írtam.
Ugorjunk néhány bekezdést. Bírálom egy helyütt Bayert, hogy egy ideje abban a szerepben tetszeleg, hogy ő lesz az a bátor, aki leszámol végre a zsidókérdést – értsd a zsidó szót, fogalmat – övező tabukkal. Majd hozzáfűzöm, „Tabuk valóban léteznek, és ezeket helyes volna megszüntetni.” E mondat aztán végképp kicsapja a biztosítékot a szerzőnél. „Eleknek tudnia kellene, hogy ilyen mondatokat nem lehet leírni. Egyszerűen azért, mert ez az érvelés része az antiszemitizmusnak.” Micsoda?! Nem lehet leírni, mert ez része az antiszemitizmusnak? Ez aztán a súlyos érv! „Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy Eleknek bármiféle köze is lenne az antiszemitizmushoz.” Még szép. „Hanem azt, hogy Bayer és a (szélső)jobboldal egy része – Magyarországon és a világban egyaránt – antiszemitizmusát pontosan ezzel az érvvel igyekszik leplezni. Ők nem zsidóellenesek, csupán a zsidósággal kapcsolatos tabukat kívánják „megszüntetni”. S hiába írja Elek néhány sorral később, hogy „a bayeri tabutörő öntetszelgés, indulat és nyelvezet” erre alkalmatlan, a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy nincsenek ilyen tabuk, van viszont ezekkel a tabukkal takaródzó antiszemitizmus. S több mint sajnálatos, hogy Elek István ezt a nagyon egyszerű tényt nem látja, vagy nem akarja látni.”
Már hogyne látnám, és miért ne akarnám látni? Tabuk is vannak, a tabukkal takarózó antiszemitizmus jelensége is létezik, és olyan tabutörő öntetszelgésre is akad példa, amely mindazonáltal nem nevezhető antiszemitának. És ha még ezekhez hozzáveszem a tabuőrző előítéletes filoszemitizmus jelenségét – ennek szemléletes példája Niedermüller Péter dolgozata -, akkor együtt vannak a zsidókérdés nyilvános kezelését uraló közelítésmódok. Ezek terméketlen harcának köszönhetően nincs mindmáig közös nyelvünk, „amely alkalmas lehetne a tabuk mögött rejtőző kérdések és feszültségek megbeszélésére és feloldására”. Ahogy a vitatott cikkemben is írom.
Itt is újra előkerül a kérdés: ha csak utalva is Bayer szövegére, de miért írom én le az ATV egyik vitaműsorának szereplőiről, hogy „közismerten zsidó származású újságírók”. Illetve, miért tekintem információforrásnak a szélsőjobboldali sajtófórumokat. Niedermüller Péter azonban még messzebb megy, mint Gábor György. Egyenesen számon kéri rajtam, hogy egyáltalán olvasom őket. „És miért olvasgat Elek István szélsőjobboldali portálokat, de még ha olvasgatja is ezeket, miért veszi át az ott olvasható „evidenciákat”? Ez lenne az a „normális társadalom”, az a „normális demokrácia”, amelyben Elek élni szeretne; az, amelyben szélsőjobboldali portálok evidenciái alakítják, határozzák meg a nyilvánosságot? A kérdések ugyan költőiek, a kirajzolódó perspektíva azonban elrettentő.” Nem javaslom az elrettenést, már csak azért sem, mert ez nem perspektíva, és nem én rajzolom meg. Ez a demokratikus nyilvánosság valósága. Ami a sajtószabadságnak köszönhetően létezhet, az akkor is része a nyilvánosságunknak, ha nem élvezi a rokonszenvünket. Így a szélsőjobb portálok is. Információforrásként szolgálnak és formálják a nyilvánosságot, ha meg nem is határozzák. Ha eltakarjuk a szemünket, hogy ne lássuk őket, attól még léteznek és hatnak.
Bayer Zsolt a Fidesz születésnapi buliján. Niedermüller Péter az indulatától valószínűleg nem volt képes megérteni, hogy mit írtam. Ezért feltételezi, hogy azt akarom mondani, „a baloldallal szemben a legnagyobb ellenzéki párt számára szükségszerű, megengedett az antiszemitákkal és antiszemitizmussal való szolidaritás”. Épp ellenkezőleg, azt akartam már Gábor Györggyel is megértetni, hogy mivel Fidesz vezetői sem tartják Bayert antiszemitának, vélhetőleg fontosabbnak érezték, hogy kifejezzék a balliberális oldalról alaptalanul antiszemitizmussal vádolt Bayer iránti szolidaritásukat, mint azt, hogy jelezzék, helytelenítik az alpári nyelvhasználatú zsidózását. Amint írtam volt, a „gondosan megkomponált” felvétel üzenete nem találkozott a rokonszenvemmel, ettől azonban még tárgyilagos, méltányos értelmezéssel nem olvashatom bele azt, ami nincs benne. És másnak sem ajánlom, aki normális közviszonyokat szeretne, és a maga részéről igényt tart a méltányosságra.
Csakhogy joggal tarthat-e igényt magával szemben a méltányosságra, aki képtelen erre. Lehetséges-e normális közélet jóhiszeműség nélkül, kölcsönös méltányosságra törekvés nélkül? Azzal zárul Niedermüller Péter írása, hogy felébredt Marci – kisfia, unokája?, nem derül ki -, és lemegy vele sétálni a Duna-partra. „S csak bízni tudok abban, hogy neki nem kell majd megismernie azt a fajta „normális demokráciát”, amelyben egyes emberek származása, vallása „tabudöntögető” viták tárgya lehet; hogy egy olyan országban fog élni, ahol az írástudók nem azzal foglalkoznak, hogy miképpen lehet a szavak értelmét politikai érdekből kicsavarni, a mondatok jelentését ideológiai okokból átírni, átértelmezni.”
Bevallom, ezekben a sorokban aztán végképp nem érzékelem a méltányosságra törekvés nyomát sem.
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 25. szám
