LÁNG ZSOLT: EX LIBRIS

Forrás: ÉS

Thomas Bernhard: Az olasz férfi

Thomas Bernhard egy évvel korábban (1931-ben) született, mint Glenn Gould, aki regényhősként az egyik legnagyszerűbb Bernhard-műben, a Menthetetlenben is megjelenik. Pontosabban nem Glenn Gould szerepel a regényben, hanem a fény, ami mások életét bevilágítja, még pontosabban, az a ragyogás, ami Glenn Gould és ami mások életének egy-egy pillanatával azonos. Mert az író nem embereket ír bele a könyveibe, hanem azt az érintést, amivel mások lelkében nyomot hagynak. Borges elmélete, megfordítva a dolgok természetét, azt állítja, hogy Kafka Cervantes előfutára, hiszen másképpen, "teljesebben" olvassuk a Lovagot, ismerve Kafka műveit. Lényegében minden mű megteremti az előfutárait, anélkül, hogy tartaná magát az idő folyásához. Az Amras című elbeszélés két szereplője is másképp jelenik meg a Menthetetlen fénytörésében, és a hatás nem csupán a tematikus megfeleltetés következménye. Az amrasi testvérpár ugyanúgy, ahogy a Menthetetlen szereplői, a zenében, illetve a természettudományban keresi menthetetlensége kiúttalanságának feloldódását. Idevaló e sokszoros birtokos szerkezet, Bernhard is gyakran él vele, mintha ezzel is a ránk kapaszkodó elveket és előítéleteket érzékeltetné. A fivérek szabadulni akarnak a rájuk telepedett birtokviszonytól, ezért belevetik magukat valami megszerezhetetlenbe. A történetük Innsbruck elővárosában, a toronyban játszódik, azaz dehogy játszódik, hiszen sokkal statikusabb annál: naplóbejegyzések és levelek váltakozó passzusaiból áll össze a mű, amelynek címe az előváros nevét kapja, ahol a torony áll. (Véletlen persze, de Tolkien mitológiájában Amrasnak és Amrodnak hívják az ikerpárt, Fëanor király utolsó két sarját. És az is eszembe jut, hogy Amrasban található Drakula, az őrült Vlad Þepe? vajda egyetlen fennmaradt portréja.) Az Amras volt Bernhard legkedvesebb írása, legalábbis úgy emlegette. A kötet első darabja, a Magasban azért is érdekes, mert halála előtt írta meg végleges formáját, oly módon, hogy "összevágta" egészen korai szövegekből. Már azokban a korai szövegekben is megvan a jellegzetes Bernhard-nyelv. Az író megismételhetetlen egyedisége elsősorban a nyelv, nem a történetek helyszíne, nem a táj, nem a szerkezet, hanem a nyelv, és Bernhard, ha jó a fordítás, magyarul is bernhardi, felismerhető: halljuk a hangját az ő egyedi "nyelvetlen nyelvén" most is, Adamik Lajos fordításában. Hogy mennyi munka volt ebben a nyelvben, azt a hagyatékban megtalált kézirathalmok tanúsítják, a hagyatékban, amelyet a féltestvér, Peter Fabjan, módosítva a végakaratot, hozzáférhetővé tett. (Bernhard megtiltotta, hogy közöletlen műveit kiadják, hogy darabjait Ausztriában játszhassák. De persze az író végakaratához ritkán tartják magukat a jogutódok.) A Kulterer című elbeszélés első változata még tartalmazott egy bekezdést, amit a kötetbeli megjelenésnél Bernhard elhagyott, hallgatva egy kritikusra, aki szerint anélkül a bekezdés nélkül ez a novella igazi remekmű volna. "Változatok" lényegében a filmforgatókönyvek is, és ismeretük arra is jó, hogy betekinthessünk a képzelt világba, amelybe belép az elbeszélő, amely ott vetítődik ki a koponyájában. Láthatjuk, mennyire élethű világ ez, követhetjük, mi mindent lát, mi mindent elképzel az író, miközben ír: a lépések ritmusát, a tekintet útját, arcról a szájra, szájról a lábbelire, a földre, majd távolabbra, a másodperceket is megszabva, érzékelteti a mozdulat pontos időtartamát. A Kulterer novella a könyv legkerekebb, legmetaforikusabb darabja, parabolaként is olvasható, parabola az írásról, de mert ennyire kerek, természetesen a legideologikusabb is; Bernhardtól nem állt távol az ideológia, de sohasem közvetlenül jelenik meg, hanem ideológiakritikaként, egy fergeteges panaszáradatban, mint amilyen Az olasz férfi vagy a Magasban passzusaiban olvasható. Elhatárolódik mindenféle ideológiától, és erre példa lehet A Kulterer egyik mondata, amit maga Kulterer mond ki ott a börtönben, szabadulása előtt, attól félve, hogy ha kimegy, befellegzett neki: "Fényhez és sötétséghez, istenes világomhoz olyan viszony fűz itt, ami csak itt tarthat igényt igazságra." Az olasz férfiból Ferry Radax forgatott filmet, A Kultererből pedig a cseh Wojtech Jasny, nem túl nagy sikerrel. Bernhard művei a nyelvben élnek, az áriákban, a nyelv zenéjében, ami filmen nem működik; másrészt a vásznon kevésbé él a bernhardi lélek, mint ahogy az előfutároknak tekintett Kafka vagy Büchner regényeinek filmváltozatai sem igazán sikeresek. Ami ennyire költészet, azt nehéz filmre vinni, mert a film kötődik a leginkább konvenciókhoz, miközben a legmerészebb illúziókat fogadtatja el nézőjével. És talán azért is van nehéz dolguk a rendezőknek, mert Bernhard illúziókat rombol, leszámol velük, ám mégis hisz abban, hogy van az életnek maradandó fele is, hogy van az embernek olyan pillanata, ami azonos a fénnyel, egy másik ember fényével.

(Fordította és az utószót írta Adamik Lajos. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2008. 304 oldal, 2800 Ft)

Thomas Brussig: A Napsugár fasor innenső vége

Ennek a regénynek is van filmváltozata (rendezője Leander Haußmann), azonban itt a filmforgatókönyv készült el előbb. A regény tulajdonképpen a film meséje, és ennek következményeként: könnyed mese, valóban olyan, mintha egy filmen látottakra emlékezne valaki, mondjuk egy vonatfülkében, szórakoztatva a kupé utasait. De nemcsak mese, hanem duma is, jól metszett nyelven, poénokkal, fordulatokkal teli, iróniával, olykor cinikusnak tűnő, polgárpukkasztó gesztusokkal. És akkor a fordításról: Nádori Lídia megtalálja a megfelelő zsargont ehhez a dumához, maga alkot magyarul egyet, nem pedig különféle szlengekből ollózza össze - épp úgy tűnne csináltnak, csengene hamisan. (Íme egy rapízű szólam a seregből: "...kinek nyomod, marék homok, nekem három a kunkor a centikoporsóba, harminc villanyleó, azt hali, úgyhogy tiedével tömd be, ha kibrunnyant a lövészteknőd".) Ismerős vidéken játszódik e történet, akik éltek már szocializmusban, azok számára otthonos az abszurditása, a bunkóság velőtrázóan groteszk uralma. És az a naiv és kamaszos hiszékenység is ismerős, amivel mindenre lehet ügyes megoldást találni, arra is, hogy "kivásároljuk a seggük alól az országot", vagyis hivatalosan megvehető hétvégi telkekből külön német államot hozzunk létre. A négyfelé szakadt Németország tehát úgy néz majd ki, hogy lesz a Nyugat, a Kelet, vagyis az NDK, Nyugat-Berlin és a telkekből összeálló független ország, amelynek csak államformáját kell eldönteni, tanácsköztársaság vagy parlamentáris demokrácia legyen-e. És nem is kell népesebb titkos társaság, mint ötvenezer embernyi, annyian már az egész NDK-t "kivásárolhatják ezek segge alól". Milyen volt a német szocializmus? Rögeszmésebb, németesen pontosabb, persze emiatt kibírhatatlanabb, és emiatt komikusabb, abszurdabb is. Veszte is ez lehetett, a pontosság fetisizmusa leplezte le a Stázit is, a kilencvenegyezer ügynököt lebuktatta a rekonstruált irattár, tudniillik a kézirat-megsemmisítéseket is német alapossággal végezték, vagyis a gondosan széttépett dossziék darabjait külön irodákra és asztalokra csoportosítva csomagolták zsákokba, így egyszerű volt összeilleszteni a fecniket (később egy számítógépes program is segíti az összerakást). De mi is a Napsugár fasor? A Sonnenallee, amelynek az NDK-ba nyúlfarknyi vége kerül, ahol az utca számozása a 379-es házszámnál kezdődik. De hát még mindig jobb egy utcát kettévágni, mint halottakat. (Az Invalidusok temetőjében van néhány sír, vagyis porhüvely, amelyeket derékba szelt ketté a fal.) A fal nyoma emlékműszerűen ma is megvan. Berlinben igyekeznek mindennek a nyomát megőrizni: komoly munka folyik a felejtés ellen. De persze, ez a könyv is azt mutatja, hogy az ember, ha gyerekkoráról, ifjúságáról van szó, akkor nem ismer lehetetlent, és ha nem másképp, a mulattató abszurddal keres rést a terror nyomasztó bástyáján. Nevet azon, amin akkor nem nevethetett. Mert akkor csak a fal túloldaláról volt mindez nevetséges. És nevettek is rajta, a szabadság szerencsés fiai osztálykirándulásokat szerveztek a falnál felállított kilátókhoz, és röhögtek a túloldali börtönlakókon, feledve, hogy az ő létük ugyanolyan abszurd, hiszen ők, akik szabadok, lényegében egy fallal bekerített ketrecben, Nyugat-Berlinben laknak. "Aki rögzíteni akarja a történteket az utókor számára, az nem adhatja át magát az emlékeknek. Az emberi emlékezés túlságosan kellemes folyamat ahhoz, hogy rögzítse, ami történt. Éppen az ellentéte annak, aminek kiadja magát. Mert az emlékezés többre, sokkal többre képes, a legnagyobb csodára: megbékélni a múlttal. Minden múltbeli gyűlölet elillan, és a nosztalgia puha fátyla ráborul mindenre, amit élesnek és fájdalmasnak éreztünk."

(Fordította Nádori Lídia. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. 166 oldal, 2190 Ft)

Radka Denemarková: Ki dörömböl?

"Sötét komédia", ez áll a cím alatt műfaji megjelölésként. Milyen is volna a színházi világ, ha nem kismerhetetlenül homályos, olykor sötét, és ha nem komikus. Csupa túlzás, megjátszás, hév, ripacskodás és halálosan komoly játék. Ahogy a könyv egyik mottója jelzi, nem számít az élet, nem ér semmit, hanem a viszonyaink, csakis azok számítanak. Ez a színház világa. Folyton szituálni kell mindent. Mit gondolok a partnerről, mit várok tőle, mit tartogatok a számára stb., stb. A könyv a fényesen sikerült bemutatóval kezdődik, a premierrel: az előadást müncheni vendég rendezte, prágai drámaírónő írta, de egyikük sincs ott a bemutatón. A Prológus után visszaugrunk az időben, és elkezdődik a titokzatos történet, amelyet a színház dramaturgja egyáltalán nem ért. Miért jön a híres rendező ebbe az eldugott kis színházba, miért rendezi meg ezt a darabot? Miért szeretne a dráma különcködő szerzőjével találkozni? Krimiszerűen bonyolódik és fejtődik meg a sok-sok kérdés és rejtély. A rendező, Petr Buch 68-ban megy ki családjával Münchenbe, Ralph nevű apjával, aki a börtönben a politikai foglyok átnevelésével foglalkozott az átkos időkben. Petr Buch, akit aztán a bársonyos forradalom után visszahívnak rendezni, és akinek apját később kitüntetik, mert két zsidó lányt rejtegetett a háborúban. De hogy mi lett a lányokkal, azt senki nem tudja, mert már rég meghaltak. Mint ahogy a végén mindenki meghal, a rendező is, a drámaíró is. "Mit csinált az apád, akit Ralphnak hívtak, a második világháborúban?", ezzel a mondattal kezdődik Stadherrova drámája, és a rendező arra kíváncsi, hogy honnan való épp ez a mondat, honnan tud a fiatal írónő arról a kérdésről, amit ő is annyiszor feltett az apjának. "Vidám Auschwitz", ígéri Buch, a darab rendezője a próbák kezdetén, olyan lesz az előadás. Ugyanerre a vidámságra utal a könyv végén a mondat, amely a két meghalt zsidó lány történetét rejti el. Az írónő beteg, ez is csak később derül ki, mert végig azt hiszi mindenki, hogy fennhordja az orrát, hogy hiú különc; csak a halála után, amikor a színház dramaturgja könnyek között olvassa a húgtól kapott naplót, akkor ébredünk rá, hogy mi volt e magány mögött. Csupa félreértés, mindenki mást ért mindenből. Csupa magyarázat nélküli félmondat. "Mit csinált Ralph a háborúban?" A kérdést a darab szerzője az anyjától hallja, aki a lány apjáról meséli, hogy akkor hagyta őt faképnél, amikor nekiszegezte ezt a kérdést. Vagyis Stadherrova, az írónő a rendező, Petr Buch lánya, Ralph Buch unokája. Erről olvasható egy félmondat korábbról is, de akkor egészen úgy tűnik, mintha elírás volna, mintha nem lehetne jól érteni. Folyton felüti fejét a félreértés, néha a fogalmazásban kételkedik az olvasó, de nem, ez nem félrefogalmazás, hanem a viszonyok kétértelműsége, mert nincs senki, aki fölötte állna ezeknek a viszonyoknak, aki megmondaná, mi a leghelyesebb és a leghatékonyabb. Mozaikszerűen kirakható minden, de a katarzis mégis elmarad. Talán a színpadi katarzis másképp volna áthozható a regénybe? Talán csak lekéstünk róla? Végképp lekésett róla a kor, amiben élünk?

(Fordította Körtvélyessy Klára. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. 184 oldal, 2000 Ft)

Nescio: Az élősködő.

Titánok. Költőcske

Az ember, ha hosszú ideje magányos, hajlamossá válik arra, hogy reggelre ébredve egy kis fals orrhangból benépesítse az ágyát. Kamaszos dolog. És az is érdekes, hogy ott van mellette a Nescio-könyv, amelynek olvasását este fejezte be. Mintha még mindig a könyvben élne. Kamaszkori romantika. Az előszóírónak, Németh Gábornak is a húszéves fiatalemberek világa jut az eszébe. (Ennek a Gondolat-könyvnek is van előszóírója, utószóírója, Gera Judit személyében, mint ahogy a Bernhard-könyvet is rendesen, olvasóbarát módon hozták ki; valamiféle kedvezés, kiadói törődés ez, ami az olvasónak jólesik.) De miért kamaszhit? Miért kamaszvilág? A remény miatt, hogy a felnőttvilág jó? Ezt a reményt élteti ez a könyv? Nescio: nem tudom. Nescio szinte naivan hisz a szerelemben, annak ellenére, hogy a lány, akinek megmutatja az iránta érzett szerelemről írt elbeszélését rémes csacskaságot kérdez, amiből kiderül, hogy semmit nem értett az egészből. Vagy igen? Ellenben másképp képzeli, másban hisz, másképp reménytelen? Ez nem az én történetem, kedves írókám, mondja. Mit lehet erre felelni? Minden emberben életre kelhet a nagyság, az ideális ember, ha sikerül eltávolodnia önmaga kicsinyes voltától, ha sikerül kilépnie abból a pitiáner, ám jól működő szabályokba foglalt életből, aminek nagyon alacsonyan áll a horizontja, mert úgy van beállítva. Ki kell lépnie, önmagán túlra. Nem véletlen, hogy az átalakulás képei végig ott kísértenek ezekben az elbeszélésekben, amelyeket épp az átlényegülés közös témája kapcsol össze. Nem véletlen az sem, bár nincs közvetett összefüggés, hogy az első elbeszélés, Az élősködő hasonlóan kezdődik, mint Kafka Gregor Samsája, legalábbis képileg, hangulatában: Kafkánál a féreglétbe menekülő Gregor, itt az élősködő passzivitása; mert a világ elviselhetetlen szabályossága és tompa, szürke, rejtett zsarnoksága ellen, illetve azzal szemben a szemlélődésbe, a tétlenségbe lehet visszavonulni. (Nescio, azaz civil nevén J. H. F. Grönloh egy évvel korábban született, mint Kafka, és majd" negyven évvel tovább élt, 1961-ben halt meg, vagyis olvashatta Kafkát, de aligha az 1918-ban megjelentetett elbeszélések írásakor.) Az élősködőt Japinak hívják, senki sem tudja a vezetéknevét, valaki úgy talál rá, hogy órákon át bámulja a vizet, onnan a partról viszi magával haza. És aztán élete is a vízben ér véget: egyszerűen lelép a hídról, "a hídőr későn veszi észre" - áll a szövegben. (Vagyis akkoriban voltak még hídőrök.) Az emberek csak tüsténkednek egyre, és közben lemegy a nap, majd felkel, a folyó meg csak hömpölyög. A lány belehal tüdőbajába, Japi erre várt, lelép a hídról. Magával viszi titkait, örökké homályban marad, ki volt valójában, mit gondolt a világról. A Titánok fiatalemberei nyelveket tanulnak, amelyeket az öregek nem értenek, nehezen hozzáférhető könyveket olvasnak, felvértezik magukat új tudással, de közben nem csinálnak semmit, legfeljebb verseket írnak. Nem csinálni semmit azt jelenti, hogy nem lépni rá a futószalagra, nem tagozódni be. Mert mindig így történik, ez lesz, így megy a világ, ismét jönnek új titánok, akik ismét betagozódnak, vagy az életbe, vagy a halálba. Mert Isten így akarja, hiszen mégiscsak ő az Isten, aki egy elbeszélésbe is beléphet, ha akar, tetszése szerint. Amivel, ha nem is tesz nagy dolgot, ha nem is váltja meg a világot, legalább megmutatja, hogy szinte minden, valóban minden a tetszésünkre van bízva.

(Fordította Fenyves Miklós. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. 212 oldal, 1890 Ft)

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 25. szám