. évfolyam . szám,
Én, dr. Havas Szófia, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének képviselője, esküszöm, hogy képviselői tisztségem ellátása során hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz és annak népéhez hű leszek. Az alkotmányt és a jogszabályokat megtartom” – idén szeptember 10-én e szavakkal esküdött fel tisztségére az MSZP – Bakonyi Tibor megüresedett helyére delegált – parlamenti képviselője. A politikus aztán szűk egy hónappal parlamenti belépője után olyan nyilatkozatot adott a HVG-nek, amely legalábbis megkérdőjelezi esküjének érvényességét. „1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni. Ahogyan azokat a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva” – tett tanúbizonyságot sajátos érzékenységéről a hetilap október 6-i számában.
TINIS MINISZOKNYÁCSKA
A hol Szófia, hol Szonja néven nevezett Havas mindezt annak az Országgyűlésnek a tagjaként mondta, amely 1990-ben törvényben örökítette meg a forradalom dicső emlékét. Arra pedig, hogy a fenti szavak nehezen egyeztethetők össze magával az alaptörvénnyel, nem kisebb tekintély, mint Sólyom László államfő, az Alkotmánybíróság korábbi elnöke hívja fel a figyelmet. „Az 1956-os forradalom és szabadságharc célkitűzései – Magyarország függetlensége, a többpárti demokrácia, a jogállamiság és a szabadságjogok – mai Alkotmányunk alapértékei is. Az 1956-os forradalom tagadása a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendjének tagadása” – írta az elnök Gyurcsány Ferencnek júliusban, megindokolva, hogy hetvenötödik születésnapján miért nem tünteti ki Horn Gyulát.
Egy éve ugyanis a volt kormányfő – Havas Szonja édesapjának testvére, a forradalmi megtorlások idején karhatalmista – az osztrák Die Welt című lapnak azt találta nyilatkozni: nem érez lelkiismeret-furdalást az 56-os leszámolások miatt, mert szerinte a pufajkások csak a törvényes rendet védték. Sólyom viszont tavaly a salgótarjáni sortűz áldozataira emlékezve leszögezte, hogy az ilyen mondatok mellett nem lehet szó nélkül elmenni, majd – látva, hogy a baloldalon nemigen akaródzik felháborodni Horn kijelentésén – feltette a kérdést: „Vajon akik nem határolódnak el, lelkük mélyén valóban forradalomnak tartják-e 1956-ot?”
Sajátos körülmény, hogy Havas Szonja szavai annak a David Irvingnek a véleményével csengenek egybe, akit 2006-ban Ausztriában egy 1989-es, a holokauszt megtörténtét kétségbe vonó nyilatkozata miatt bebörtönöztek. (Ott, aki „tagadja, jelentős mértékben kisebbíti vagy egyetért a nemzetiszocialista népirtással és a nemzetiszocialisták egyéb, emberiség elleni bűneivel, vagy megpróbálja felmenteni őket”, húsz évig terjedő börtönbüntetést kaphat.) A szélsőjobboldali angol történész többször is úgy vélekedett: az 56-os forradalom antiszemita pogrom volt, mely kijelentés 2003-ban még olyan súlyos vétségnek minősült a hazai nyilvánosságban, hogy annak közreadóját, az Éjjeli menedék című műsort a Magyar Televízió azon nyomban megszüntette. „Az idézett mondatok az egész magyar nemzetet sértik méltóságában, és besározzák 1956 emlékét” – indokolta a köztévé a jobboldali műhely felszámolását. Most azonban Havas Szófiát a HVG nemhogy pellengérre állította volna, de kedélyes csevegés közepette faggatta arról, milyen kalandos élete is volt egy kádergyereknek a diktatúrában, és hogy – az Országgyűlés talán legjobb lábú képviselőjeként – miért „tinis miniszoknyácskát” húzott parlamenti esküje alkalmából.
CSALÁDI LEGENDÁRIUM
A nyilatkozat nyomán bal- és jobboldalon egyaránt felzúdulás támadt. Beszédes tény azonban, hogy az MSZP egésze nem, csak annak – Mécs Imre, Donáth László, Horn Miklós fémjelezte – 56-os munkacsoportja fejezte ki felháborodását és szólította fel a képviselőt szavai visszavonására, a bocsánatkérésre, illetve mandátuma visszaadására. A párt véleményét a Népszabadság útján Nyakó István szóvivő tolmácsolta. Ő azonban mindössze annyit tartott szükségesnek közölni: „Havas Szófia érzései emberileg érthetőek, a párt ettől függetlenül nem tartja szerencsésnek az elhangzottakat”, egyértelművé téve, hogy a HVG-nyilatkozat nem is annyira a képviselőről, hanem elsősorban a múltjával leszámolni képtelen szocialista pártról állít ki bizonyítványt.
Kérdés ugyanakkor, hogy Havas Szófia érzésein egyáltalán van-e mit megérteni. Míg ugyanis Horn Gyula Cölöpök című, 1992-es könyve nyomán az terjedt el a köztudatban, hogy Horn Géza filmrendezőt 1956-ban a forradalmárok teherautóval elütötték, majd felkoncolták, az utóbbi időkben mind többen kérdőjelezik meg ezt az állítást. Mécs Imre szerint baleset történt, Herskó János filmrendező pedig egy tavalyi interjúban úgy emlékezett egykori kollégájára: „56-ban – nem derült ki, hogy véletlenül vagy szándékosan – elütötte egy autó.” A kételyt táplálják az 1956-os Intézet titkárának szavai is. Germuska Pál ugyanis a nyáron azt nyilatkozta a Világgazdaságnak: „Nem derült ki, hogy szándékosan ütötték volna el, s arra sem volt bizonyíték, hogy a holttestet utóbb megcsonkították volna.”
Germuska egyúttal emlékeztetett, hogy Horn Géza neve nem szerepelt az 1956-ban erőszakos cselekmények áldozataként elhunytak között sem a temetői nyilvántartásokban, sem az anyakönyvi iratokban. Annyi azonban bizonyos, hogy az aktív pártmunkát végző, akkor 31 éves fiatalember december 12-én halt meg, kerékpározás közben. Horn Gyula szerint a forradalmárok teherautóval szándékosan elütötték, majd megcsonkított tetemét a Népligetben fára lógatták – a politikus utólagos magyarázata szerint ő másnap ennek hatására jelentkezett a karhatalmi alakulatba. (Ennek ellentmond, hogy Horn korábbi szolgálati lapján még novembert jelölte meg a pufajkásokhoz való csatlakozás időpontjaként.) Többen felhívják a figyelmet, hogy a tettesek aligha lehettek teherautón száguldozó forradalmárok – merthogy december 12-én ilyenek már nemigen voltak Budapest utcáin. Egyes szemtanúk váltig állítják: egy szovjet teherautó ütötte el az egyébként fél szemére vak Horn Gézát, hogy aztán testvére e balesetből barkácsoljon a kései utókor számára családi legendáriumot.
56 RELATIVIZÁLÁSA
Akárhogyan történt, egyvalami egyértelmű: az 1956-ban történtek relativizálása nemigen fér össze az 1990 utáni jogállam értékeivel – de még csak az MSZP alapszabályával sem. A szocialista párt tagjának kötelessége, hogy „ne támogasson olyan politikai törekvéseket, amelyek a párt céljaival, programjával és szervezetei, képviselőcsoportja, testületei által elfogadott állásfoglalásokkal összeegyeztethetetlenek” – áll a dokumentumban, és bizonyára súlyosbító körülményként kell értékelni, hogy ha valaki nem támogat, hanem éppenséggel maga hirdet meg ilyen véleményt. Az alapszabály szerint a párt etikai bizottsága jár el „minden olyan esetben, amikor bármely szervezet, testület vagy tag tevékenységében a párt erkölcsi elveit sértő, annak politikai kárt okozó magatartást vagy mulasztást tapasztal”. Etikai vétséget az a párttag követ el, „aki olyan, a közvéleményben visszatetszést kiváltó, magánéleti vagy közéleti cselekményt követ el, amellyel a párt hitelét rontja”, a fegyelmi vétség fogalmát pedig az meríti ki, „aki olyan cselekményt végez…, amely alkalmat ad a párt elleni támadásra… vagy aki a közösen kialakított és elfogadott állásponttól… önkényesen eltér”.
Ilyen esetben az illetőt akár a pártból is ki lehet zárni, ám amint Simon Gábor, az MSZP etikai bizottságának elnöke a Heti Válasszal tudatja, senki sem indított etikai eljárást Havas Szonja ellen. „Egyébként sem hiszem, hogy egy vélemény miatt sor kerülne ilyesmire” – mondja lapunknak a politikus. Ha pedig ez így van, azzal a szocialisták egyvalamiről tesznek bizonyságot: ha a múltról van szó, az MSZP-nek a rendszerváltozás után 17 évvel még mindig nehezére esik modern, európai értelemben vett szociáldemokrata pártnak mutatkozni.
Változatok bocsánatkérésre
„Az MSZP örököse 1956 szocialistáinak, Nagy Imrének és társainak, akik a népi forradalom mellé álltak, és a hatalom feladása árán is a demokráciát választották” – vont párhuzamot a rég- és a közelmúlt között 1990-ben a szocialista párt, és kezdeményezte, hogy a forradalomra a megbékélés szellemében emlékezzen az Országgyűlés. Nem ez volt az első alkalom, hogy a baloldal egyenlőségjelet tett a diktatúrát fenntartani és megdönteni szándékozók közé, hiszen már Nagy Imre újratemetésén a megbékélést szorgalmazták az MSZMP vezetői. E törekvést volt hivatott jelképezni az az alapítvány is, melynek képviselői 1991 novemberében a Köztársaság téren le is tették a nemzeti megbékélés emlékművének szánt alkotás alapkövét. Az ötlet – mert a jobboldal végül nem bizonyult vevőnek a nagy összeborulásra – időközben elhalt, és az alapítvány 2000-ben megszűnt.
Az MSZP „sem 1948 és 1956, sem 1956 és 1989 között uralkodó rendszert nem tekinti szocializmusnak” – adott ideológiai alapot a múlt megítéléséhez az 1990-es nyilatkozat, a bocsánatkérésig azonban még két évet kellett várni. Az MSZP „elutasítja az előző, alapjaiban hibás, történetileg végérvényesen meghaladott rendszert; elítéli annak bűneit, a törvénytelenségeket. Jóllehet azokért sem politikai, sem erkölcsi felelősség nem terheli, azok helyett, akiknek ez kötelességük lenne, megköveti az áldozatokat” – áll a párt 1992-es nyilatkozatában, homályban hagyva, hogy ha nem a szocialistáknak, akkor kiknek is kellene bocsánatot kérniük.
A Horn-kormány idején a mártír miniszterelnök lánya, Nagy Erzsébet ragadta meg az alkalmat, hogy Horn Gyulával koszorúzva tegyen a nemzeti megbékélésért, a miniszterelnök azonban lehetőleg nem bonyolódott ideológiai kérdésekbe. Nem így Medgyessy Péter, aki először – a spanyol polgárháború valamennyi áldozatára emlékező alkotás mintájára – közös mementót ígért az 1956-ban elesettek tiszteletére, majd 2001-ben azon meggyőződésének adott hangot, hogy a forradalom virtigli baloldali kezdeményezés volt. A 2002-ben kezdődő parlamenti ciklusban történt, hogy Szili Katalin – életkorára, illetve politikai meggyőződésére utalva – ötvenhatosnak nevezte magát, ügyelve rá, hogy két külön rendszerként emlékezzen meg az 1956 előtti és utáni időkről. „Megegyezéses rendszerváltozásunknak az volt az üzenete, hogy megbékélünk és megbocsátunk” – jelentette ki a parlament elnöke, ám azzal adós maradt, hogy kinek a nevében is gondolja a megbocsátást.
Öt éve Hiller István kért bocsánatot, mondván, megköveti azokat, akik életüket áldozták a forradalomért. Mondandóját így folytatta: „Illesse kegyelet mindazokat, akik életüket vesztették egyenruhában vagy civilként, akármelyik oldalon álltak”, egyértelművé téve: egy kalap alá veszi az ÁVO-sokat és a forradalmárokat. Két éve Gyurcsány Ferenc a Klub Rádióban Darvas Ivánnal beszélgetve szintén felhangokkal kért bocsánatot, a következőképpen: „Tudom, hogy azok, akik akkor és a forradalmat követően gyalázatos tetteiket elkövették, már sohasem fognak bocsánatot kérni öntől és önöktől. (…) Fejet hajtok 1956 áldozatainak emléke előtt, és megkövetem mindazokat, akiket elüldöztek, meghurcoltak.”
A baloldalon a mai kormányfőn érezni leginkább, hogy igyekszik a forradalom örökösének feltűnni. „Imre, te hogy csinálnád?” – érdeklődött egyszer a teendők felől elődjétől, utóbb pedig arra próbálta rávenni pártját, hogy válasszon Nagy Imre és Kádár között, az előbbi javára. Az 1990 előtti évekre nosztalgiával gondoló szocialisták tiltakozását közvetítve azonban Horn Gyula elejét vette az MSZP megújulásának, a tavalyi megemlékezések – demonstrálók szétverése, közönség nélkül lebonyolított állami ünneplés – pedig továbbra is a kifürkészhetetlen jövőbe tolták a szembenézést.
És hogy az MSZP-ben mennyire sokféleképpen élik meg 1956-ot, arra a radikális baloldali eszmék avatott ismerője, Krausz Tamás a példa. Az MSZP Baloldali Tömörülésében politizáló történész nem köntörfalaz, amikor a hatvan éve történtekről faggatjuk: szerinte a jobb- és baloldali elit kart karba öltve hamisítja meg 1956 szellemiségét. „A forradalomban a legfontosabb szerepet a munkástanácsok játszották; annak tagjai ellenőrizték a termelést, és ez kollektivista üzenet. A mai pártok azonban nyakra-főre privatizálnak és állítják vissza a tőkés magántulajdont” – vallja. Kérdésünkre, hogy forradalomként vagy ellenforradalomként tekint az eseményekre, így felel: „Ami 1956-ban forradalmi volt, azt a munkástanácsok jelentették, az ellenforradalmi törekvéseket pedig a Horthy-rendszert restaurálni szándékozók képviselték. Hogy hosszú távon melyik elem vált volna hangsúlyosabbá, két hét alapján nem lehet eldönteni.”
