Népszabadság * Bächer Iván * 2008. január 19.
Kép: Teknős MiklósApám korbeli úrral ücsörgök a félhomályban jó fertályórája már. Nemcsak korosztályához, de apámhoz is tartozó: egykori iskolatárs, kolléga, muzsikus, pedagógus, aki most nekem mesél, emlékezik. Még nem találkoztunk eddig soha, de negyed szavakból is jól értjük egymást; családi adottságból, no meg munkaköri kötelességből is fakadón ismerem embereit, és ő is ismeri az enyéimet, legalábbis a fölmenőket biztosan.
Rég esett ilyen jól diskura, rég éreztem ennyire közel magamhoz „idegen” embert. Lehet mondani, hogy: ja úgy könnyű, de hát mondani mindig lehet valamit.
A Nemzeti Zenedébe járt, akárcsak apánk. Zenede… Aligha van sok kortársam, aki tudja, mi volt az, nekem is történelem, csak éppen saját, vagyis hát atyai. A mai „Konzi” elődje volt, de mégsem egészen az; nem egyszerűen középfokú intézmény, de pót-felsőfokú is. Afféle mentsvár. Itt dekkoltak azok a tanárok, no meg diákok, akik zsidó vallásuk vagy származásuk miatt a Zeneakadémia patinás falain kívül rekedtek. A mentsvár mivoltból fakadón a színvonal gyakorta egyetemi volt.
Új-öreg barátom mesél a régi zenedei hangversenyekről, előjátszásokról, melyek után kegyetlenül kivesézték egymást az előadók.
Hosszasan beszél Faragó Györgyről, aki normális világban nyilván főiskolai tanár lett volna, nem „csupán” zenedei. Apám istenített, fiatalon elhalt művész-tanárának legendás alakját most már én is őrzöm. De barátom ismerte, látta, hallotta játszani is. Soroljuk a Faragó-legendákat. Ő tanította, hogy nem zongorázni kell, hanem zenélni. Hogy úriember nemigen gyakorol. Hogy hölgyeket kisasszonynak illik szólítani. Hogy aki magyar, az a millenárisra és Fradi-meccsre jár, ahogy ő.
Mindketten tudjuk, hogy Faragó anyjával lakott egy Szinva utcai kétszobás lakásban, és hogy apja egy ebéd után lement egy szivarra, és soha többet nem került elő.
Sorolja a muzsikusokat, akiket gyerekként ismertem magam is még: a gyönyörű Cserfalvi Elízt, akinek a kór ütötte ki a hangszert szép kezéből, párját, Gérecz Árpádot, a Grumieaux trió hegedűsét. Szoltsányi Gyurikát, aki annyira tökéletesen akart zongorázni, hogy egy idő után nem lépett pódiumra, mert ott ugye hibázik az ember, majd lemezfelvételt se vállalt, mert az sem lehet igazán hű. A leghűségesebb interpretáció az, ha a zongorista nem próbál zongorázni, hanem csak nézi a kottát némán, magában.
Aztán Waldbauer Ivánra terelődik a szó, akitől a nevemet kaptam, aki évtizedeken át okította Bartókra az Egyesült Államok népeit, és aki – hallom – nemrég rosszul lett kicsit, de már jobban van, hála istennek.
Eszembe jut Waldbauer egyik levelének bölcs passzusa: „Ötven évvel ezelőtt, ha valakiről szó esett, az volt a kérdés: Kivel fekszik? Húsz évvel ezelőtt: Mivel fekszik? Mostanság: Hol fekszik?”
Soroljuk a múltat, az itt vagy másutt vagy már csak mibennünk élőket, akik összekötnek minket, minket, akik nem láttuk egymást eddig még soha.
Jó érzés, igen jó.
Aztán magáról beszél, nem sokat, lexikonszócikknyit csupán; muzsikált egy életen át, kamarázott, karnagyoskodott, több mint másfél évtizeden át dirigált egy jó kis vidéki szimfonikus zenekart, és persze tanított évtizedeken a szakközépiskolában és a főiskolán.
A politikától mindig távol tartotta magát, nem volt párttag se soha, muzsikált és tanított, ez volt a család mellett az élete.
Tipikus magyar zenészsors az övé, nem lett hírhedett zenésze a világnak, de lett derék muzsikusa a honnak. És nekem már mindig hű rokon.
Elmesélte családját is aztán, tőmondatokban tapintatosan; hatvanegy éve él együtt asszonyával, két lányától is van már két-két unoka, akadnak bajok, de az egész mégiscsak összeállt, és működik ma is. Még zenész is van a családban, aki húzza a vonót tovább.
Örülök ennek is nagyon.
Lassan végzünk.
Én megtudtam róla minden fontosat, ő – mondja – nem is kérdez engem, folyamatos olvasás alatt állok, életem nyitott könyv, nyitott hétvégi melléklet őelőtte.
Kezdenék szedelődzködni.
De ekkor hirtelen megragadja karomat az asztalon:
– Van még egy perced?
– Persze hogy van, nekem mindig van annyi.
Körbevizslat az ilyenkor mindig üres helyiségben. Aztán szemembe néz. Halkan, megváltozott hangon, fojtottan mondja, mint aki illegalitásba vonult hirtelen:
– Még valamit el akarok neked mondani…
– Parancsolj!
– Lehet, hogy megvetsz majd érte…
– Ugyan…
– Lehet, hogy megbánod, hogy egyáltalán találkoztál velem, kinevetsz vagy megdühödsz rám, mindegy, én ezt még el akarom neked mondani.
Hosszasan néz.
No, gondolom, mi lehet. Van még egy titkolt gyereke. Megölt valakit egyszer. Egyik se lehető. Talán apámról tud valamit, amit csak ő. Hát az inkább. Bár nem vágytam már többre. Nekem már úgy-ahogy, de összeállt. Igaz, épp ezért mindegy, gondolom aztán. Nem derülhet ki már olyas, mi változtathatna az egészen.
– Én akkor is megmondom…
– Hát mondjad – mondom már kissé türelmetlenül.
– Tudod, hogy én sose mentem a nyájjal, sose üvöltöttem a kórussal, csak ha három szólam volt legalább. Én szeretem a magányosokat. Én azt szeretem, aki maga marad. Én nem hiszek ezeknek. A sokaknak. Ennek a hisztériának. Én már láttam ilyet. Ez… ez… ez… Ezt kitalálták, fölépítették, megcsinálták. Ők nem hazudnak. Ők maguk a hazugság. Hát ezt nem. Ezt nem. Nem.
Még egyszer körbenéz, és bár közel s távol senki nincs, mégis egészen az arcomhoz hajolva súgja, alig hallhatón:
– Én drukkolok neki…
