Izrael Állam első elnöke, a Cionista Világszervezet elnöke (1920-1930 és 1935-1946) és kiváló tudós.

Chaim Weizmann 1874-ben született a Pinszk melletti Motolban, a Letelepedési Övezetben, Oroszországban, Ozer Weizmann fakereskedő harmadik gyermekeként, aki a Visztulán fel, egészen Danzigig szállította az eladásra szánt fát. A pinszki Realschule-t látogatta, majd a család nehéz anyagi helyzete miatt gazdagabb gyerekeknek adott magánórákat héberből. Tehetségét korán felismerték és 1892-ben Németországba ment tanulni. A darmstadti politechnikumban töltött két szemeszter után Berlinben folytatta tovább tanulmányait: biokémiát tanult.

Itt hozta létre Nachman Syrkinnel, Leo Motzkinnal és Shemarjahu Levinnel együtt a Zsidó-Orosz Tudományos Társaságot. Herzl nevét már korán megismerte, és az első cionista kongresszuson csak azért nem tudott résztvenni, mert hazalátogatott Oroszországba. A második cionista kongresszuson (1898, Bázel) már delegátusként vett részt. Ugyanebben az évben a svájci Fribourg egyetemére ment, hogy befejezze doktori tanulmányait. Az V. cionista kongresszuson (1901, Bázel) Weizmann és társai létrehozták a Demokratikus Frakciót, mely az Erec Jiszrael-i kulturális, nevelési és társadalmi intézmények fejlesztéséért szállt síkra. Az Uganda-vita során, tehát amikor Lord Lansdowne brit külügyminiszter kb. ötezer mérföldnyi területet ajánlott fel a brit Kelet-Afrikai Protektorátuson belül a cionista mozgalom számára, Weizmann Palesztina prioritása mellett foglalt állást. Közben tudományos karrierjén is töretlenül haladt előre: a manchesteri egyetemen kezdett dolgozni.

A VII. cionista kongresszuson (1905) a Nagyobb Actions-Comitéba választották be. Anglia nagy hatással volt Weizmannra, vonzotta toleranciája, disztingvált magánéleti szokásai, finom eleganciája és saját hagyományokon alapuló demokrácia. 1906-ban kifejtette Lord Arthur James Balfour akkori miniszterelnöknek a cionizmus programját. Balfour egyszerűen azt akarta megtudni, hogy miért utasították el a cionisták az Uganda-tervet. A beszélgetés során Weizmann megkérdezte, hogyha felajánlanák a lordnak Párizst, elhagyná-e Londont. Balfour így felelt: “Nem, mert London az országom fővárosa.” Mire Weizmann: “Jeruzsálem, már akkor a mi országunk fővárosa volt, amikor London (helyén) még mocsár volt.” Weizmann sok befolyásos helyi zsidó személyiséggel is kapcsolatba került, így Leonard Steinnel, Simon Marks-szal, Israel Sieff-fel és Harry Sacher-ral.

Weizmann a VIII. cionista kongresszuson (Hága, 1907) nagy beszédet mondott és meghirdette a “szintetikus cionizmus” programját, mely a “politikai” és a “praktikus” cionizmus közti szintézis megteremtését célozta meg. Még ebben az évben Palesztinába utazott, de lehangolta őt az ottani állapotok fejletlensége.

Ebben az időben Chaim Weizmann a manchesteri egyetemen biokémiát adott elő, majd ugyanitt kutató is lett. 1914-ben csatlakozott ahhoz a küzdelemhez, melynek az volt a célja, hogy a Haifán, német zsidók által alapított Technikai Főiskola (Technion) oktatási nyelve a német helyett a héber legyen. Bár jól tudta, hogy a német nyelv akkori állapotában alkalmasabb volt a tudományos problémák kifejezésére, mint a héber, de azzal is tisztában volt, hogy a héber nyelv prioritást élvez Palesztinában, és erőfeszítések nélkül soha nem fog válni a zsidó tudományosság számára is alkalmas nemzeti nyelvvé.

Az első világháború alatt a Cionista Executiva úgy akarta megerősíteni pozícióját, hogy Nahum Sokolowot és Jehiel Cslenovot Londonba küldte. Weizmann Angliában közben élete egyik legnagyobb politikai sikerét alapozta meg. Barátságba került a Manchester Guardian nevű lap szerkesztőjével, C. P. Scott-al, aki bemutatta a brit kabinet több tagjának, Herbert Samuelnek és Lloyd George-nak, aki akkoriban a hadifelszerelésekkel foglalkozó miniszter volt. Samuel annyira fellelkesült a cionista eszmétől, hogy memorandumot írt arról, hogy a török birodalom bukása után hozzanak létre zsidó államot Palesztinában. Lloyd George-ot szintén meggyőzte Chaim Weizmann a zsidó állam fontosságáról, és Sir Edward Grey, a külügyminiszter is támogatta a cionista biokémikust. Weizmann 1916-ban kapcsolatba került Sir Winston Churchillel, az Admiralitás első lordjával. Weizmann és a cionisták célja az volt, hogy közjogilag is elismertesse a zsidók Palesztinára vonatkozó jogát. Az Asquith-kormány lemondása után Lloyd George miniszterelnök lett, és Lord Balfour a külügyminiszter. A brit kabinet ekkor teljes mellszélességgel a cionisták mellé állt, aminek több oka is volt. Az egyik az, hogy távol akarták tartani Franciaországot Palesztinától, és az Indiába menő útvonal biztosítására jól jött volna egy “baráti” zsidó állam. Ebből a szempontból értékelhető az a tárgyalás, mely Sir Mark Sykes, a brit háborús kabinet egyik minisztere és Weizmann között folyt le Moses Gaster (1856-1938) a londoni szefárd hitközség főrabbija, Herzl támogatója házában. Szintén fontos volt, hogy a britek az amerikai cionisták iránt, főleg a Wilson elnök bizalmasának számító Brandeis bíró felé kinyilvánítsák jóakaratukat. Érdekes módon a brit zsidóság pár prominense, így Claude Montefiore, az Angol-Zsidó Szövetség (Anglo-Jewish Association) vezetője és Edward Montague, aki később India “minisztere” lett, élesen ellenezte a palesztinai zsidó állam tervét. Az ellenkezést látva Weizmann le akart mondani az Angol Cionista Szövetség elnöki tisztéről, melynek élére abban az évben választották meg.

Weizmann és társai diplomáciai erőfeszítéseit siker koronázta, 1917 november 2-án Lord Balfour kiadta a róla elnevezett ún. Balfour Deklarációt, melyben a zsidó nemzeti igényeket a világpolitika sorsát meghatározó akkori nagyhatalom, Nagy-Britannia nyilatkozatban ismerte el. 1918-ban Weizmann egy cionista bizottság élén az angol kézbe került Palesztinába utazott, ahol a zsidók üdvrivalgással, az angolok viszont gyanakvással fogadták. Weizmann Akabában találkozott Fejszál emírrel, Husszein mekkai serif fiával, az arab nemzeti mozgalmak egyik kiemelkedő vezetőjével, aki írásba adta, hogy – mivel az arab nemzeti célok Irakban és Szíriában megvalósultak – elismeri a cionisták jogát Palesztinára. Fejszál ígéretét a nyugati hatalmak igéretére alapozta, és mivel azok nem tartották be szavukat, Weizmannak tett ígérete is semmissé vált. Chaim Weizmann 1918-ban részt vett a Héber Egyetem megalapításában.

1919-ben ő vezette a cionista delegációt a versailles-i Békekonferencián, ahol a tíz győztes ország képviselőiből álló bizottság őt, Nachum Sokolowot és Menahem Ussischkint hallgatta meg. A cionista küldöttség célja az volt, hogy nemzetközileg is ratifikáltassa a Balfour Deklarációt. Erre meg is volt az esély, hiszen Wilson amerikai elnök és Smuts tábornok mellettük állt. Végül megszületett az úgynevezett Palesztinai Mandátum, melynek előszavában a zsidó nép Palesztinához fűződő speciális történelmi kapcsolatáról is szót ejtenek, és amely a zsidó nemzeti célokat a nemzetközi jog részévé tette.

1920-ban a londoni cionista konferencián Weizmannt a Cionista Szervezet elnökévé választották. De az amerikai cionisták (élükön Brandeis bíróval) bírálták Weizmann vezetési stílusát, centralisztikus módszereit, és azt, hogy a palesztinai kollektív településeket nem pusztán gazdasági vállalkozásnak tartja. “Washington Pinsk ellen” – nevezték akkor a két felfogás közti kűzdelmet a mozgalmon belül, mely Weizmann kelet-európai stílusával szemben az amerikai “businessman-like” gyakorlatot szegezte szembe. A konfliktus mélyén az rejlett, hogy az amerikaiak több gazdasági racionalitást és gyakorlatiasságot követeltek.

Sir Herbert Samuel személyében zsidót neveztek ki Palesztina kormányzójának, aki nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: inkább az arabok felháborodását óhajtotta enyhíteni. Weizmann ebben az időben Palesztina a lassú építkezés, a “még egy fa, még egy ház, még egy gazdaság” elvét és gyakorlatát vallotta. Csak a Zsabotinszki-féle revízionista jobboldal követelte kitartóan az állam azonnali kikiáltását, igaz ők nem érték be kis területtel, hanem a Jordán mindkét partján akarták azt. A revizionistáknak a cionista többséggel való szembenállása 1935-ben végleges szakításhoz vezetett, aminek az is oka volt, hogy Weizmann 1929-ben létrehozta a Jewish Agency for Palestinet (Haszochnut Hajehudit), melyben nem-cionisták is résztvettek.

Weizmann politikája a regionális harmónia megteremtését célozta meg. Az egyik kongresszusi beszédében leszögezte: “A cionista kongresszusnak…meg kell hallania az igazságot, azt, hogy Palesztina nem Rodézia, és 600.000 arab él ott, akiket a világ igazságérzete értelmében ugyanolyan jogok fűznek otthonaikhoz, mint ahogy minket is a Nemzeti Otthonunkhoz.” Hasonló szellemű arab válasz nem érkezett, sőt 1920-ban, 1921-ben, 1929-ben és 1936-ban arab csapatok támadásokat intéztek a jisuv különféle települései, és zsidók lakta negyedek ellen.

Maga Weizmann is elégedetlen volt a britek politikájával szemben és 1930-ban lemondott a Cionista Világszervezetben betöltött elnöki posztjáról. Lord Passfield, a brit munkáspárti kormány gyarmatügyi minisztere úgynevezett Fehér Könyvet bocsátott ki, melyben a cionisták jogaik csorbulását látták. Weizmann megkeresésére Ramsay MacDonald angol miniszterelnök levelében megerősítette a cionistákat a fő politikai biztosítékokról. 1931-ben viharos kongresszus zajlott Bázelban, ahol Weizmannt nem választott újjá a Világszervezet élén, és Nachum Sokolowot, Weizmannak a közeli munkatársát választották meg. Weizmann az 1930-as években több pénzgyüjtő úton vett részt az Egyesült Államokban és abban is sok segítséget nyújtott, hogy Palesztina befogadhassa az Európából kiüldözött zsidó tudósokat. Megalakult a Daniel Sieff tudományos intézet Rehovotban, és ebben az évben maga Weizmann is Rehovotba tette át “főhadiszállását”.

A britek 1937-ben a Lord Peel által vezetett Brit Királyi Bizottság javaslatai alapján elkészítették az ún. Peel-tervet, mely Palesztinát felosztotta volna. Az ajánlat kb. 2500 négyzetmérföldet (1 négyzetmérföld = 2,59 négyzetkilométer) adott volna a zsidóknak, és egyfajta “zsidó Vatikánt” hozott volna létre a Tel-Aviv környéki és a galileai sávval. A Peel-Bizottság előtt Weizmann kétórás beszédet mondott. Többek között Kelet-Európára utalva kijelentette: “A világ ezen részén hatmillió embert bezárásra ítéltek olyan helyen, ahol ők nem kívánatosak és akiknek a számára a világ két részre szakadt: helyekre, ahol nem tudnak élni és helyekre, ahová nem léphetnek be.” Weizmann javasolta a terv elfogadását, de az arabok elutasították azt. Az angol képviselőház többsége támogatta, de a kormány – az arabok tiltakozására – fokozatosan visszatáncolt. A nemzetközi helyzet egyre rosszabbá vált: a spanyol polgárháború, az abesszínai olasz agresszió, majd Ausztriában az Anschluss, a náci birodalomhoz való “csatlakozás” egyre sötétebbé tette az európai horizontot.

Az 1939-es londoni kerekasztal-tárgyalás után a britek 1939 májusában kiadták híressé vált “Fehér Könyv”-üket, mely 75. 000-ben szabta meg a zsidó bevándorlók számát, ráadásul 1944 március 1.-e után a zsidó bevándorlást arab jóváhagyástól tette függővé. Az 1939-es cionista kongresszust a szovjet-német megnemtámadási egyezmény keserítette meg.

A “Fehér Könyv”-et a cionisták a kezdettől fogva ellenezték, de a tiltakozás által keltett hullámokat elnyelte a 2. világháború robaja. A jisuv és a Jewish Agency vezetőinek többsége a II. világháború idejére félretette brit-ellenes érzelmeit és energiáit – bár, hogy milyen mértékben, erről ma komoly viták folynak – az önfenntartásra és részint a németek elleni küzdelemre fordította. Weizmann 1941-ben és 1942-ben New Yorkban és Washingtonban lobbizott a cionizmus érdekében. A cionisták 1942 májusának elején az amerikai Biltmore-ban tartott konferenciájukon leszögezték, hogy a háború utáni új világrend “nem alapulhat addig a békére, a jogra és az egyenlőségre, amíg a zsidó hazátlanság (homelessness) problémáját teljesen meg nem oldják”. A konferencia követelte, hogy Palesztina kapuit nyissák meg és a Jewish Agencyt bízzák meg a Palesztinába irányuló bevándorlás ellenőrzésével. A biltmore-iak azon igényüknek is hangot adtak, hogy az új demokratikus világ “struktúrájába beilleszkedő” zsidó nemzetközösség (commonwealth) jöjjön létre.

1944 augusztusában Churchill miniszterelnök utasította külügyminiszterét arra, hogy válaszoljon pozitívan Weizmannak arra az igényére, mely egy harcoló zsidó egység felállítására vonatkozik, így a brit hadsereg kötelékében Zsidó Brigád harcolt a németek ellen. Lord Moyne brit rezidensnek a Stern-csoport általi kairói meggyilkolása után a britek már sokkal ellenségesebben viszonyultak a cionistákhoz. Amikor 1944 november 15-én Weizmann Palesztinába érkezett, a cionista vezetés egy része bírálta azért, mert nem követ eléggé brit-ellenes politikát.

Roosevelt 1945 áprilisi halála után a cionizmus iránt megértőbb Truman elnök és politikája következett, melyet a holocaust tapasztalata és a Weizmann-vezette Jewish Agency önmegtartóztató, nem militáns politikája egyaránt befolyásolt. Ugyanakkor a brit Attlee-kormány politikája, Bevin külügyminiszterrel együtt cionista-ellenes volt.

A Jewish Agency és élén Weizmann, mely a zsidó nép politikai képviselőjének tartotta magát, a II. világháború után rögtön megkezdte a harcot a zsidó állam létrehozásáért. 1945 május 27.-én petícióban fordult a brit kormányhoz azért, hogy nyilvánítsa Palesztinát zsidó állammá s 100 ezer embert azonnal engedjen be az országba. A Jewish Agency eredeti elképzelése egy szabad és demokratikus zsidó államszövetség volt. Churchill elhárította a kérést, érezvén, hogy az idő nem neki dolgozik. Júniusban a cionista vezetők ismét megismételték követeléseiket, de a brit koalíciós kormány szétesőben volt s az új kabinet, mely munkáspárti lett, csak július végén lépett hivatalába. A várva várt munkáspárti kormány működése azonban hamar kiábrándította a cionista vezérkart.

Attlee angol kormányának külügyminisztere, a munkáspárti Bevin, kijelentette, hogy a “Fehér Könyv” politikáját fogja folytatni. A Belső Cionista Tanács tiltakozott ez ellen, és a Palmach, (Palmach = Plugot Mahac, azaz “Rohamosztagok”. A Hagana rohamosztagai a brit mandátum, majd a függetlenségi háború idején) harci tevékenységbe kezdett, így a cionisták számára Nagy-Britannia ellenféllé vált, ami Weizmann helyzetét nagyon megnehezítette.

1945 augusztusában mind a Londonban összeülő cionista konferencia, mind az Arab Liga londoni irodájának állásfoglalása két, egymással összeegyeztethetetlen nemzeti követelést fogalmazott meg. A zsidóság s annak vezetői – a világ szinte minden országában – egységesen pro-cionista álláspontra helyezkedtek, hiszen a holocaust pusztítása után anticionista politikát nem mertek és nem is akartak felvállalni, mivel úgy érezték, hogy a “nem-zsidó világ” vajmi keveset tett meg az európai zsidóság életbenmaradásáért. A disszimilációs tendencia hihetetlen mértékben erôsödött meg és egyre többen és többen hitték azt, hogy csak egy önálló zsidó nemzeti állam segíthet a helyzeten. Ráadásul komoly problémát jelentett a koncentrációs táborokból kiszabadult, de szülôföldjükre visszatérni nem kívánó felnôttek és a szüleiket elvesztett demoralizálódott zsidó ifjúság helyzete is. Ez utóbbi problémával a cionisták is foglalkoztak: olyan intézményeket hoztak létre, ahol – természetesen a saját elveik szerint – foglalkoztak ezekkel a gyerekekkel. Ezeket az addig politikán kívüli tényezőket a nagyhatalmak sem vehették figyelmen kívül, hiszen a nyugati világ közvéleménye részéről nagy nyomás nehezedett a felelős politikusokra azért, hogy oldják meg a zsidóság problémáit.

Truman amerikai elnök – a biltmore-i program szellemében – százezer zsidó Palesztinába történô beengedésére szólította fel Attlee-t. A britek azonban ragaszkodtak a havonkénti tizenötezer bevándorlási engedélyhez s gátolták az illegális bevándorlást. Az egész világ sajtóját bejárták azok a tudósítások, melyek az angolok által Ciprusra vagy európai kikötőkbe visszatoloncolt hajókról és holocaust-túlélôkről szóltak. A világ zsidó hivatalosságai egységesen követelték a bevándorlási rendelkezések a felfüggesztését és ezt az igényt csak megerősítették a közép-kelet-európai régió országaiban előforduló zsidóellenes atrocitások, igy a lengyelországi kielcei pogrom híre is. Ez utóbbinak több, mint negyven áldozata volt.

1945 október 19.-én angol-amerikai vizsgálóbizottságot állítottak fel a kialakult helyzet kivizsgálására, melynek létrejötte cionista berkekben elutasító volt. Palesztinában állandósultak a zsidó fegyveres erők és a britek közötti összecsapások, melyeket Weizmann nagyon keserűen figyelt.

Az angol kormány 1945 október 19.-én javasolta egy angol-amerikai vizsgálóbizottság felállítását, mely testület célja Palesztina politikai, gazdasági és társadalmi feltételeinek szemügyre vétele és a zsidó bevándorlás feltételeinek megvizsgálása volt. A testület fel is állt: 12 tagjából 6 brit, 6 amerikai volt. 1945 december 27.-én az Irgun a Haganától független akciókba kezdett s több rajtaütés során kilenc brit katonát ölt meg. Ben-Gurion, a Jewish Agency jeruzsálemi központjának vezetôje és Mose Sertok (Sarett, a későbbi külügyminiszter), a Jewish Agency Politikai Osztályának irányítója elhatárolódott a támadásoktól.

Az angol-amerikai vizsgálóbizottság 1946 januárjában Londonban kezdte meg tevékenységét, majd két csoportra oszolva végiglátogatta Csehszlovákiát, Lengyelországot, Németországot és Ausztriát. Ezek után februárban Bécsben találkoztak. A keleteurópai út során főleg a túlélő zsidóság képviselőivel találkoztak, melynek képviselői sokszor keményvonalasabb álláspontot képviseltek, mint maga a Jewish Agency. Ezután a vizsgálóbizottság Kairóba utazott, ahol az arab vezetők egyöntetűen elutasító véleményét hallgathatta meg. Március elején Jeruzsálembe utaztak, ahol a jisuv képviselőivel találkoztak. A látogatást erőszakos cselekmények előzték meg, bár a palesztinai arabok nem bojkottálták a Vizsgálóbizottság üléseit.

Az angol-amerikai vizsgálóbizottság jelentése 1946 május 1.-én jelent meg s tíz javaslatból állt. Gyakorlatilag a mandátumpolitika folytatására szólított fel (akár a britek, akár az ENSZ égisze alatt), de az engedélyezhető certifikátok számát 100.000-re emelte fel. A jelentést mindkét fél ingerülten fogadta, a zsidók kevesellték, az arabok sokallták a számot s általános sztrájkra szólítottak fel. Ben-Gurion maga is a legutóbbi “Fehér Könyv” egy javított kiadásának tartotta. Attlee Arthur Creech Jones-t, a munkáspárt egyik leginkább cionistabarát tagját nevezte ki gyarmatügyi miniszterré és lépésétôl azt remélte, hogy enyhíteni fogja a politikai feszültségeket.

1947 február 14.-én Bevin kijelentette, hogy a mandátum kérdését az ENSz elé fogja utalni. Április 2.-án az angol ENSz-delegáció speciális ülést kér Palesztina ügyében. Ez elvezet május 9.-én az UNSCOP (United Nations Special Committe on Palestine) megalakulásához. Május 15.-én az ENSZ Közgyűlésének különleges ülése jóváhagyta az UNSCOP összetételét, funkcióit és megállapította felelősségének határait. Az UNSCOP tizenegy tagja az Angol-Amerikai Vizsgálóbizottsághoz hasonlóan több földrészen is megfordult s tanúk egész sorát hallgatta meg s Weizmann is nagysikerű beszédet mondott az ENSZ-ben, melyben kijelentette: “…az Örökkévaló…összegyüjti Izrael kitaszítottjait és Juda száműzöttjeit a világ négy sarkáról.”

Az Amerikában tartózkodó Weizmann előtt két cél lebegett: egyrészt meg akarta győzni az ENSZ diplomatáit, hogy a Negev legyen a zsidó állam része. Másrészt az amerikai adminisztráció több tagjával tárgyalt arról, hogy ismerjék majd el a zsidó államot. Truman elnök azt ígérte neki, hogy százmillió dolláros kölcsönt fog adni az USA, valamint hogy a demokratikus választás után létrejövő első kormányt el fogják ismerni.

Az UNSCOP egyértelműen a mandátum megszüntetését javasolta. November 25.-én az ad hoc bizottság elfogadta Palesztína felosztását két államra. A szovjet, az ukrán és a belorusz képviselők a felosztás mellett szavaztak. Az ENSZ közgyűlése november 29.-én 181.számú határozatában végül Palesztína felosztása mellett döntött. Ugyanezen határozat különleges ENSZ-bizottságot alakított (mely végül csak 1948 januárjában jött létre), hogy felügyelje a zsidó és az arab államra vonatkozó előkészületeket. A terv szerinti zsidó állam a Negevre, a Tel-Aviv és Haifa közötti tengerparti részre és Galilea északkeleti részére korlátozódott volna: tehát Weizmann törekvéseit siker koronázta. Az arabok a gázai övezet és Galilea nagy részét kapták volna meg, míg Jeruzsálem nemzetközi felügyelet alatt maradt volna.

Az ENSZ-ben 1947 november 29.-én vitték szavazásra Palesztina felosztásának ügyét s a döntés a mandátum végét jelentette. A határozat végrehajtását 1948 május 14.-re tűzték ki. A nap “piros-betűs” ünnep volt az Amerikában tartózkodó Weizmann számára is, mivel Izraelt rögtön elismerte az USA. Május 14.-én az ENSZ közgyűlésének speciális ülésszakát befejezték és még ezen a napon kikiáltották a zsidó államot. Ugyanaznap több arab hadsereg támadta meg Izraelt és május 15.-en kora hajnalban az egyiptomi légierő bombázta Tel-Avivot.

1949 februárjában Weizmannt Izrael Állam elnökévé választották. A gratulálók között volt Felix Frankfurter bíró és Albert Einstein is. Einstein ezt írta: “Valódi örömmel olvastam, hogy Palesztina zsidósága Önt tette meg az állam elnökének, és így legalább részben jóvátették az Ön iránt korábban tanúsított hálátlanságot.” Ez utóbbi szavak nem véletlenek, hiszen Weizmann és Ben-Gurion között komoly konfliktus volt a britekkel kapcsolatos politikát illetően, így nem véletlen, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat aláírói között sem szerepel Weizmann neve.

1949 november 2-án felavatták a Weizmann Tudományos Intézetet Rehovotban, ahol mind a mai napig világszínvonalú kutatások folynak.

Weizmann 1952-ben húnyt el Izraelben. Meyer Weisgal kezdeményezésére létrejött a Yad Chaim Weizmann, a Weizmann Nemzeti Emlékhely.

Chaim Weizmannra, mint a nagy cionista generáció egyik legkiemelkedőbb alakja beírta nevét a zsidó nép szívébe. Emléke legyen áldott.

Forrás: cionista.hu

Comments are closed.