?… Az utcán por, bűz, német szó, piszok… ? jellemezte a földi valóság Pest-Budáját esztétikai tankölteményében Arany János, nem éppen mennyei attributumok közé illesztve az idegen nyelvet. [1] Az izmosodó magyar nacionalizmus ? mint valamennyi társa ? az egytörvényű, egynyelvű nemzet vágyképének bűvöletében magától értetődő természetességgel utasította el a középkori maradványnak érzett nyelvi sokszínűséget, s elérendő célként tételezte, majd fényes eredményként ünnepelte a főváros magyarosodását. Nyelvében, kultúrájában valóban nem volt csak magyar a Dunaparti kettős város: németek, szlovákok, szerbek, s tucatnyi kisebb népközösség tagjai keresték boldogulásukat az 1790-es évek óta egyre egyértelműbben fővárosi szerepet betöltő, s szinte amerikai tempóban növekvő Pest-Budán.