Kedves Barátaim.

Ma ránk köszöntött a héber kiszlév hónap.

Egy napon jött a decemberrel. (bár kiszlév 1-e, december 1. estétõl tart 2-a estéjéig…) azaz kiszlév 25-e, a hanuka elsõ napja, december 25. estére esik…

Karácsony és/vagy hanuka.

Lehet elbújni a problémáktól… de értelmetlen…

A problémát – sajnos – nem én fogom megoldani. L

Mai nap volt a BZSH közgyûlése, ahol az a megtiszteltetés ért engem, hogy én mondhattam el a záró imát. Sokat gondolkodtam, hogy mit is lehet ilyenkor mondani…

Pláne a „hivatalos zsidóknak.

Pláne egy percben.

Mit mondhat egy rabbi ilyenkor?

Valami ilyesmit próbáltam megfogalmazni… és engedelmetekkel elmondom nektek is. Azért szeretném elmondani, mert abban az egy percben végigfutott elõttem az én történelmem.

A hanuka a zsidó identitás ünnepe.

A hanuka a zsidó közösség egységének ünnepe.

És ilyenkor egy magamfajta neológ rabbinus mit kérhet?

1. Hogy legyen erõnk kinyitni szemeinket a zsidó testvéreink felé, akik a klasszikus neológ zsidó hagyomány felé tekintenek, hiszen hitéletünknek, templomainknak erõsödnie kell.

2. hogy a saját identitásunkat 100%-ig megõrizve, reformoktól mentesen MUTASSUNK PÉLDÁT!!

Hogy hol vagyok én?

A sorok között kell keresni személyemet. Valahol ott, ahol a magukat egyfolytában keresõ emberek állnak.

Emlékszem, mennyit segített, a hitem és az identitásom megtalálásában, az hogy tudtam valakire úgy tekinteni, hogy õ az autentikus. Olyan világos és egyszerû volt minden.

Ne ijedj meg, ez most nem egy „coming out, csak a valóság, az élet.

Hiszen sokkal többen vagyunk olyanok itt, ebben az országban, akik teljesen asszimiláns családban szocializálódtunk.

Se zsidó öntudatot, se vallásos nevelést, sem Izrael szeretetét, magyarul, semmit sem kaptunk. Persze tudjuk, hogy ez nem édesanyánk vagy édesapánk bûne, és nem is a kommunizmusé (ahogy sokan akarják beállítani). ÉN NEM AKAROK BÛNBAKOT KERESNI! Pedig mennyire egyszerû értelmetlen volna egy õrült emberre ráfogni. neki egyedül nem sikerült volna…

Néhányan születésünk óta tudtuk, azt hogy zsidók vagyunk, sokan azt sem.

A 70-es 80-as években felállított karácsonyfák a magányt szimbolizálták.

Akkor nem már volt hol együtt ünnepelni a zsidóknak. Nem akartak egyedül maradni. Senki sem akart egyedül maradni. Nem volt példakép se. Sok szürke pillanat volt, mégis – a magunk módján boldogok voltunk – (persze a politika sem engedte az alternatív példaképeket a médiumok közelébe.)

Eközben egy „távoli bolygón, néhány sarokra a Marek József utcától lassan agonizált a gyakorló vallásosság. Az a néhány család, akik ismerték és tartották a hagyományokat akaratukon kívül is félelmetes távolságba kerültek a közzsidótól…

Személyes élményként mesélem el, hogy 16-18 évesen (80-as évek vége), teljesen „zsidó analfabétaként nem mertem végigmenni a Dob utca 35 bejáratát követõ „hosszú folyosón. Mintegy 10 méter hosszú volt. Félelmetes volt és félelmetesen távol volt tõlem. Pár lépés után visszafordultam. Talán megriadtam az oldalfalba épített dávid csillagoktól, vagy attól, hogy teljesen kihalt volt a ház. Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy nem volt, aki kézen fogjon.

Emlékek jönnek most elõ valahonnan mélyrõl.

Feltûnnek a pillanatok, amikor a nagyival (81-ben halt meg. 10 éves voltam) mentünk a temetõbe, és õ szedette velem a kavicsokat, és elküldött a már akkor is omladozó vízmerítõ betonkutakhoz. Anyu nem vitt el a temetésére. Pici voltam még az elmúlás megértéséhez. Attól a pillanattól kezdve nem mentem temetõbe. Nagyon sokáig. Féltem. Nem volt, aki kézen fogjon.

Most, mikor arra járok, és odamegyek a nagyi sírjához, azon gondolkodom, mit szólna õ ehhez az egészhez. Hogy Zsidó lettem.

Becsukom a szemem és elmosolyodom. Könnyes mosoly….

Itt van elõttem egy õsz, vékonyka, töpörödött asszony képe, aki még 70 éves sem volt. Mégis nagyon-nagyon megviselte a történelem. Fehér haja, göcsörtös keze.

Valamikor 1944 júliusában teherbe esett….

Majd rá 4-5 hónapra megözvegyült. Nem tudjuk mikor. Anyu sem tudja. Nem volt téma… pedig én úgy megkérdeztem volna…

1945-tõl egyedül neveli a lányát meg a testvérének a gyermekét.

Lakott a társbérletben. Halmos bácsival. (talán egykor Haufer vagy Berger, ki tudja ma már…)

És óvva a jövõjét célja lett elfelejteni mindent.

Felejteni akarni mindent, de mégis kijárni a temetõbe, de elmenni a púderes imakönyvvel hosszúnapkor a zsinagógába, de megpróbálni megtanítani a lányának valami imát, akinek persze nem fûlik hozzá a foga, és ma már nem is emlékszik rá, mi is volt az. Aztán böjtöltetni ugyanazt a kislányt az „egyik ünnepen, amíg az el nem ájul. Utána soha többet nem volt róla szó.

Majd az unoka (én) megtalálom anyukám egyik gyerekkönyvét, amibe valami ilyesmi van beleírva: „Veronkának 1957 karácsonyára – anyutól. (vagy 58?, nem tudom már)

Felejteni, felejteni, felejteni.

És az a kislány, az anyukám a mai napig levágja a szív csücskét, meg külön mosogatja a tejest a húsostól. És nem tudta miért…

És én ott állok a sír elõtt…

Elmondom a 126. zsoltárt…