Kapuk

Mari, 2007. június 17. 13:40  Naplók Add comments

Vannak száműzött emlékeim. Mielőtt behajigálom őket egy feneketlen verembe, betoncsizmát rakok rájuk, mint a veszélyes, fecsegő maffiózókra, mielőtt haleledel lesz belőlük. Ott lapulnak az elvetélt álmok között. Sunyítanak. Sosem tudhatom, milyen hívó szóra indul el egy emlékfoszlány, s aztán már nincs megállás. Hiába próbálom visszagyömöszölni őket, mind több sorol elő. A vége az, hogy megadom magam.

Ilyen galád módon tört rám a négy évvel ezelőtti június. Vacak kis 30 nap, amikor másirányba fordult az életem. A színházi szezon végén még rátettünk egy lapáttal. Ki a kőszínházból a szabadtérre! Csillagtetős teátrum. Zenés-táncos majdnem mindegy mi. Ha zenés és táncos, borítékolható a kasszasiker, hacsak közben nem szakad le az ég. Gyerekdarab, a majdani közönség meghódítására, s egy ütős különlegesség, hogy a szakma is jóllakjon. Az én dolgom volt meggyőzni az írott és íratlan sajtót, ugyan verje már nagydobra, mi készül (szín)házunk táján, segítsen becsalogatni a nézőt, s a vidékre ritkán merészkedő kritikust.

Már az is csodaszámba ment, hogy egy évaddal előbb, felvettek sajtósnak. Ha nem késem le a buszt, ha emiatt nem találkozom össze kedves barátommal, aki meggyőz, nem nekem találták ki a biztosítási szakmát, amibe épp akkor készültem fejest ugrani. Ha nem jön egy menetrenden kívüli járat, amelynek ülésén ott hever az újság, ha szokásomhoz híven, akkor is átlapozom a hirdetéseket, benne a színházét is. De valahol, valaki úgy akarta, hogy ez a sok véletlen megtörténjen azon a délutánon.

A szakma jóllakatására egy haszid játékot tálalt fel az író-rendező-direktor hármas. Amikorra a bemutatóig eljutottunk már tudtam, hogy a szerző ügyesen választott témát, s bűvészkedett az alapanyagokkal. A fecsegő felszínt mutatta meg, az igazi mélység helyett. (Jól eladni csak azt tudom, amit ismerek. Míg a színészek a darabot próbálták, én a haszid zsidókról olvastam el minden fellelhetőt.)

Eljött a premier napja. Az előadás helyszínéül az előrelátó rendező, egy iskola valamikori kápolnáját választotta, esélyt sem adva az esőnek. Ahogy érkeztek sorra az autók, buszok, úgy oldódott gyomromban a görcs. (Jöttek volna ők nélkülem is, a szakmát sosem a sajtós csalogatja be a színházba.)

Később már azon csodálkoztam, hogy fér el ez a rengeteg ember abban a kis épületben. Benéztem. A dobogókból összerakott nézőtér minden négyzetcentiméterén ült valaki. A lépcsőkön egy lábnyi helyet hagytak, hogy közlekedni lehessen. Már a játszó tér előtt, a földön is ültek a sebtében előkerült párnákon. Márkás parfümök nehéz illata keveredett a hőség miatt párolgó testek verejtékszagával. Aki számított a színházi életben mindenki ott volt, aki nem, az is, mert sosem lehet tudni, hátha épp most akad meg rajta a megfelelő szem. Kritikusok, dramaturgok, írók, rendezők, színészek – mindből a legnagyobb nevek. Óriási siker, nyíltszíni, majd a végén dübörgő tapssal.

A parti nélkülem zajlott. Sejtettem, hogy kifelé áll a szekerem rúdja, olvastam az apró jelekből. Az utolsót, azon az estén kaptam. Még az előadás előtt kiosztották a jutalmakat. Nekem nem jutott boríték. A hazafelé úton az egyik jelenettel vigasztaltam magam. A Sátán, egy szép nő képében megkísérti a Messiást. Azt kérdi tőle: Hogy képes maga az imában mindennap elmondani, hogy Áldott, aki mindent megad nekem, amire szükségem van, hiszen magának semmije sincs. A Messiás azt válaszolja: Talán épp ez a nincs, amire szükségem van, ez pedig megadatott.

Ha elveszíted azt, amit nagyon szeretsz, azért nem tudod kifizetni a lelked ilyen talmi bölcsességgel. Legalábbis nem azonnal. A legkevesebb, hogy munka után kell nézned. Nehezebb feldolgozni a kudarcot. Megkérdezni ezerszer, hol rontottad el, elrontottad-e egyáltalán. Mire kellett ez a közjáték, mit tanultál belőle? Azt a bölcsességet, amit szinte minden áldott nap hallhattál, hogy a színház olyan, mint maga az élet, egyik nap felemel, a másik nap leejt? Belehemperget a fájdalomba, a reménytelenségbe, elveszi maradék önbecsülésed.

Aztán, egyszer rádöbbensz, csak azért kellett neked a színház, hogy átlépkedj a kitudja hányadik kapun. Megismerd azt a három embert, akik ma is a barátaid. Elmerülj a darab különös világában, s tanulj belőle – élni.

Igaza lett messziföldi barátomnak, aki azzal vigasztalt, egykor még áldani fogom a direktort, amiért lapátra tett. Az útért, amin muszáj volt elindulnom. Az új barátokért, akiket talán sosem ismerhettem volna meg. Az azóta szerzett jó és rossz tapasztalatokért, amikkel teljesebb lettem. Ezért a naplóért is, amit egyébként sosem kezdtem volna el írni.

Comments are closed.