Ha Budapesten élnék, halálosan megsértődnék, azon, hogy a város vezetői teljesen hülyének néznek!

Igaz, mint a város volt lakója, igy is méltánytalannak tartom azt a provinciális, önbecsüléshiányt, amelyről a VII. kerületi polgármester tett tanubizonyságot, a legutóbbi interjujában. (168 óra – 2004/25) “Májusban közös nyilatkozatot írtunk alá Marais polgármesterével, illetve a párizsi önkormányzat vezetőivel, amelyben a franciák vállalják, hogy megírják Belső-Erzsébetváros uniós rehabilitációs pályázatát. Lobbitevékenységüket használják fel annak érdekében, hogy ilyen támogatást, pénzt kaphassunk a felújításra”

Hunvald György az elemi iskolában koptatta a padot, amikor én Budapesten, városgazdalkodást tanultam. Az internet előtti világban is lehetett tanulni a szakirodalomból, a sikeres külföldi, rehabilitációs kisérletekről. 1974-ben irtam egy tanulmányt a belső területek értékének változásán alapuló városfelujitásról. 1980-ban, saját költségemen magam is elutaztam Párizsba. Koktelpartik helyett a könyvtárakban, tervtárakban és soknapos gyalogos, helyszinelés során értettem meg, mi az, ami a párizsi példából megtanulható, de egy másodpercig sem gondoltam, hogy amit ott csináltak, azt egy az egyben át lehet ültetni Budapestre. Azt meg egyenesen megalázónak éreztem volna, hogy egy franciának kell megirni az én városom rehabilitációjának a programját!

Egy meglévő város felújitása sokkal bonyolultabb folyamat, mintsem, hogy azt bármely helyismeret nélkül lehetne akár megközeliteni is. Nem beszélve arról, hogy szellemi tőkében igazán nem olyan szegény a magyar, hogy a szomszédban kellene keresni az észt! Egyébként a pénzt sem kell másutt keresni, mert az EU Regionalis Fejlesztési Operativ Programja keretében, kifejezetten városrészek rehabilitációjára lehet pénzt kapni, a Magyar Terület, és Regionalis Fejlesztési Hivatalon keresztül, ha valakit a részletek is érdekelnek csak rá kell kattintson a következő internet-cimre: http://www.nth.hu/palyazatok_reszletes.php?id_news=99&cat

Vannak jó, magyar szakemberek, vannak alapos tanulmányok a meglévő helyzetről, a feladatokról, és arról is, mit nem szabad csinálni. De a VII. Kerületnél mindezt nem akarják tudni, egész Párizsig szaladtak, hogy még véletlenül se hallják meg a szándékaikat elgáncsoló, közösség-központú gondolatokat. Az eddigi befektetők, akiknek elpackázták az értékes épületeket – ők a hibásak, ők, akik nem védték a műemléki épületeket, hanem hatósági jóváhagyással lebontották, kibelezték, felforgatták őket! Nosza, jöjjenek a franciák, az okosak és kulturáltak, akik majd idetelepitik nekünk Párizst az Erzsébetvárosba! Az ember esze elszáll ennyi felelőtlenség láttán! Arról már nem is beszélve, hogy a Dob utca állitólagos rehabilitációs terve már Párizsban van, de a kerület lakóinak még nem volt alkalmuk belepislogni sem.

Töltsünk talán tiszta, francia pezsgőt a poharakba, és fussuk át, mi is történt, illetve nem történt aminek meg kellett volna történnie.

Van egy az 1700-as évektől épitett-nőtt negyed, amely a megmaradt, szinte érintetlenül, a nagy, budapesti, körutas-sugaras városszerkezet épitése után is. Bár, az 1900-as, VII kerületi önkormányzat vezetője is álmodott egy elegánsabb városról, megirigyelte a VI. kerületi sugárutat, az Andrássyt,amin az előkelő közönség kocsikázott a Ligetbe, amelyett, hogy a zsidónegyed szűkös utcácskáin botorkálna, és kitalálta a maga sugarát, az Erzsébet-sugárutat. Később, ugyanezt Madáchról akartak elnevezni, egyre szerényebb vonalvezetéssel, de ma már gyalogos-sétánynak szelidülve sem akar a szerencsétlen megszületni. Több mint száz éve a politikusok keresztül akarják vágni a zsidónegyedet, egy bazi disznóölő késsel, és száz év óta ez nem megy nekik. Az ember azt hinné, hogy megértették, annál is inkább, mert szakemberek hada magyarázta nekik, hogy erre semmi szükség, sőt, csak ártanak ezzel az elvetemült tervvel a negyednek, de a politikusok egyszerűen nem képesek elszakadni az álmaiktól.

Morzsányi Károly, az érintett telektulajdonosok által vezérelve, évtizedekig lobbizott a sugárútjáért, végülis csak annyi eredménnyel járt, hogy lebontották az Orczy-házat, hogy helyére odabiggyesszék a semmibe vezető Madách-kaput, 1938-ban. A mostani önkormányzat csupán annyi “sikerrel” toldotta meg a nagy elődök verejtékes kisérletét, hogy lebontottak egy udvari épületet a Gozsdu-udvarban. Ez utóbbi, városszerkezetileg értékes épületegyüttest még nem sikerült teljesen tönkretenni, de a tervek már készek a dicstelen akcióra.

Hunvald úr, legutóbb vélhetően, Herry Potterrel járt egy iskolába, mert arról nyilatkozik, hogy ” a kis régi utcákat élővé varázsoljuk… zavartalanul lehet korzózni, a passzázsokban, teraszokon kávézni, borozgatni. Még virágok is nyílnának az ablakokban

Hogy sirva ne fakadjak, ennyi gyönyörűséget álmodva! Lehet, hogy Párizsból nézve, hét év múlva, borozgatás közben, virágokat is lehet majd látni, de az Erzsébetvárosban ébredve, másnaposan, meg is kellene csinálni ezt a csodát, és a hogyanról más kevesebb szóvirág nyilik. A lakók eszik, amit kapnak, ebben a patrónusi gondolkodásban, örüljenek, ha a padlásra költöztetik őket, amig alattuk szétverik az épületet. Mert a kerület olyan rendes az emberekkel, hogy nagy részüket ide-oda költözteti, hogy mindenki jól járjon…Mit tegyek, nekem egyetlen kérdés motoszkált a fejemben, mig az interjut olvastam:

Hunvald úr, kit képvisel Ön?

Azokat a befektetőket, akik kedvéért kiüritették az értékes épületeket, eladták fillérekért, tűrték, hogy rohadjanak üresen, majd amikor kellően lepusztultak, kiadták a bontási engedélyt, hogy a befektető kénye-kedve szerint épitse a divatos förtelmet a letarolt telekre?

Vagy, netán a kerület lakóit, akik megválasztották hivatalába, és a demokratikus játékszabályok betartását remélik Öntől, nem atyáskodást, és nem szemfényvesztést, hanem az érdekeik tisztességes képviseletét.

Ha ez utóbbi, amit feladatának tart, akkor, higgye el, ezért még a szomszéd kerületbe sem kell tanulmányutat szerveznie, elég ha lemegy az utcára, és megkérdezi kerülete lakóit, hogy ők mit gondolnak a grandiózus tervekről. Persze, ez egy kicsit kevesebbe kerül, mint Párizsba repülni, de a cél nem az, hogy mindenki jól járjon, hanem, hogy az erzsébetvárosi lakók járnak jól, mindenekelőtt.

Eva M. Amichay

2004. 06. 30.

Tel-Aviv

Comments are closed.