Kedves Barátaim!

Szomorú volt ide eljutni, ám érdekes volt nézni, hogy az emberek hogyan reagálnak a leveleimre, amiket általában a valóság diktál. Rejtett üzeneteket, sorok közötti mondanivalókat felesleges keresni. Persze elõfordul, hogy üzenek benne embereknek (barátaimnak), de azt a címzett általában megérti, más meg nem is veszi észre…

Ezért volt különlegesen érdekes, hogy a két héttel ezelõtti levelemet több ember is magára vette, pedig speciel senkinek sem akartam üzenni vele. J

A határokat feszegettem és azt kérdeztem, hogy mi az a pont, ami már sok.

„A reakciók mélységének szükségessége. meddig mehetünk el, és mikor kell reagálni. Mikor kell nevetni, és mikor sírni, és mikor (vissza)ütni?” (idézet a levélbõl)

és az ominózus mondat: „Tudják, hogy a hátbatámadás, az árulás nem illik ahhoz a közösséghez, aminek a „jelszava”: „ám ehád, v’lev ehád” – (egy nép – egy szív)

Fellebbentem a függönyt! Ennek a mondatnak aktualitása egy élettörténet volt, amit akkor kaptam meg levélben és ami oly’ – annyira megdöbbentett engem.

A történet pedig biztos sokak elõtt ismert.

Egy zárt internetes fórumon folyt vita a személyérõl és megítélésérõl… hogy az ember áruló-e vagy sem. Mi indokolhatja a tettét!

Nézzük meg Benjamin Izrael Zoller életét!

Benjamin Izrael Zoller, 1881. szeptember 17-én született, az akkor osztrák fennhatóság alatt lévõ, Dél-lengyelországban, Brodj egy nevû kisvárosban.

Apjának az orosz fönnhatóság alatt levõ Lodzban volt selyemgyára, de 1888-ban, amikor a cár elrendelte minden zsidó érték elkobzását és államosítását, a család el akarta hagyni Lengyelországot, ami csak egyedül Benjaminnak sikerül, mert családját és 4 testvérét a lengyelek lemészároljak, 280 zsidó tarsukkal Brodjban.

Benjamin 1904-ben kerül Bécsbe, hol rabbivá avatják. Utána Firenzébe ment, ahol filozófiai doktorátust szerez.

Alig 30 esztendõs, amikor 1913-ban, az akkor Ausztriához tartozó, Trieszt rabbijává nevezik ki. 1938-ig, Padua egyetemén rabbiként tanít, filozófiát és sémi nyelveket.

1938-ban Triesztben könyve jelenik meg az újszövetség héber kapcsolatairól.

1939-ben, felveszi az olasz állampolgárságot, és nevet Zollerrõl ZOLLI-ra változtatja, ám 1940-ben mint zsidót megfosztják az olasz állampolgárságától.

Ám hitét és tudását ismerve ugyanekkor a Római Zsidó Hitközség felajánlja neki a római fõrabbiságot, amit el is fogad. 60 esztendõsen elérte a legmagasabb rangot Olaszországban. Róma fõrabbija lett, (Római Nagy Rabbi).

(Itt a háborús részt most nem részletezem – az Interneten megtalálható)

Róma 1944. június 4-én szabadul fel, és ismét õ a római fõrabbi. Még ugyan ebben az évben, 1944-ben JOM KIPPUR-kor õ vezeti a római nagy zsinagógában az Istentiszteletet. (lásd kép)

Majd közvetlen az ünnepek után, októberben, lemond tisztségérõl, a Vatikántól kér oktató papot. Utólag így írja le azt a Jom Kippurt:

„Lelki szemeimmel láttam egy hatalmas pusztaságot, melynek közepén a zöld fûben Jézus állt fehér köntösben…

Látva ezt hatalmas belsõ nyugalmat éreztem, és szívem mélyébõl a következõ szavakat hallottam:

„Most utoljára vagy itt. Ezentúl engem fogsz követni”

A legnagyobb nyugalommal fogadtam e szavakat és szívem azonnal engedelmeskedett

„Legyen, ahogyan lennie kell!”

Egy órával késõbb, vacsora után, a szobámban a feleségem bevallott nekem valamit.

„Ma, miközben a Tóra szekrény elõtt álltál, úgy tûnt, mintha Jézus alakja kezét rád helyezte volna és megáldott volna.”

Meg voltam döbbenve…

Abban a pillanatban, fiatalabbik lányunk, Mirjam, aki bement a szobába és nem hallott semmit a beszélgetésünkbõl, hívott engem, azért, hogy elmondja, hogy „Te éppen Jézus Krisztussal beszélgetsz… Tudod, Papa, ma este láttam egy nagy, fehérbe öltözött Jézust álmomban.”

Mindkettejüknek jó éjt kívántam anélkül, hogy kényelmetlenül éreztem volna magam, és tovább törtem a fejem a történtek furcsa egymásutánján.”

És 1945. február 13-án, egész családjával, maga XII. Pius pápa avatja kereszténnyé õket.

„Azokkal a tetteivel érdemelte ki azt a megtiszteltetést, hogy keresztény lehessen, hogy mindent elkövetett a római zsidók megmentéséért.” Mondta a pápa az avató beszédében.

Eugeneio Zolli másik lánya volt az egyetlen, aki megtagadta a kitérést.

Zolli azaddig a kenyerét, mint rabbi kereste, hiszen e címen tanított az egyetemen, ám kitérésével felmondtak neki, mert az egyetemnek rabbi kellett, a zsidó tanokat oktatásához.

Így 65 éves korára, nehéz, mondhatni kilátástalan anyagi helyzetbe került. XII. Pius pápa tanácsára, a ferencesekhez lép be, akik egyébként is nyomorban élnek, esküt téve a szegénységre.

Felesége takarítani járt, és néha napokig nem volt mit egyenek.

Élete utolsó éveiben, erõfeszítéseket tesz a kereszténység és a zsidóság közelítésére. Ez tette élete céljának és így élt 1956. március 2-án bekövetkezett haláláig.

A lánya MINT ZSIDÓT (!!!!) akarta eltemettetni, amit az egyház megtagadott tõle (…) így Eugenio Zolli közös sírba lett temetve, mert a temetését senki sem akarta kifizetni…

Ennyi a történet.

Ezen nagyon sokat gondolkodtam. Próbáltam magamat beleképzelni az õ helyébe.

Tudom…

Egy zsidó ember mindig két identitás között lebeg. A zsidósága és állampolgársága. A befogadó nemzet elvárásai. Gyötrödések.

És nem mondhatjuk azt, hogy Israel Zolli-nak nem volt zsidó identitása. Tudása és érzelmei egyértelmûek voltak. (Lánya szerint az apja mindig is zsidó maradt, csak elkezdett abban hinni, hogy a zsidók által nagyon várt messiás eljött már.)

Az identitás probléma örök kérdése a zsidóságnak.

Ha valakinek (gyereknek, kapcsolatnak, stb.) nem adunk identitást, az is identitás!!!

De rövid szakmai életemben kevés olyat láttam, aki önmaga találta meg önmagát. Persze volt. Ám kevéske.

Ahogy egy barátom szellemesen megjegyezte, az olyan (persze sarkítva), mint a csecsemõjét sétáltató liberális anyukának feltett kérdés, miszerint

„de drága baba! És fiú vagy lány?”

mire az anyuka: „Majd eldönti, ha felnõ!”

Nem szeretnék papolni se, vagy megmondani a nagy okosságot. Mert az nincs. Egymásra épülõ egyéni döntések sorozata adja meg az identitást. Megtalálni az ürességben lehetetlen.

És nem szeretnék arra se hivatkozni, hogy csak az egyértelmû cselekvés a hatásos.

A bizonytalan cselekvés bizonytalan eredményt szül.

Minden valamirevaló tréning elsõ leckéje „a személyes példamutatás” pedagógiai alapelve errõl szól.

Ez az olasz rabbi egy pillanat alatt törte össze emberek ezreinek szívét. Az õ egyértelmû cselekvése túl hatásos volt… megbolygatta a világot.

Mi is itt a közösségünkben próbálkozunk… persze nem ugyanazzal… valami mással. A sajáttal, ez egyértelmû út megtalálásával és megmutatásával.

Mint a világban, nálunk is az akció-reakció törvénye uralkodik.

Ez – már amennyire emlékszem a tanulmányaimból – arról szól, hogy amilyen erõt fejtek ki egy irányban, olyan hatást fogok elérni.

Ha szétszórt, akkor szétszórt, ha koncentrált, akkor koncentrált. Csak tõlem függ!!

És mit jelent ez a kommunikációban és a mindennapi életünkben?

Vannak alapvetõ élethelyzetek, amelyekben csak egyértelmûen szabad cselekedni. Ha már töprengek, vacillálok, akkor inkább ne is cselekedjem meg.

Ha gondolkozni tudok azon, hogy megházasodjam-e, szülessen-e gyermekem, hivatást változtassak-e, bármi olyanon, ami az életemet gyökeresen megváltoztatja – akkor azt inkább ne tegyem meg!

Meg kell várnom, míg a dolgok egyértelmûvé tisztulnak bennem – akkor könnyen és határozottan tudok cselekedni.

Az egyértelmûség elönti az embert és boldogsággal tölti el. Nem remeg a kezem és tudom, hogy amit csinálok az JÓ!

és tudom, hogy amit csinálok ez meghozza az eredményt.

(Valahogy úgy, mint az a római rabbi… õ hitte, amit csinál… sajnos õt ezért veszítettük el…)

Biztos te is éreztél már ilyet, amikor megtölti az embert a boldogság, hogy jó amit csinál. Amikor látod, hogy valaki örül annak, amit csináltál neki. Vagy a tetted miatt szép lett valami. Segítettél és öröm volt segíteni.

Ha nem így van, én szorongok. És ez borzasztó.

Tudom, hogy feszültséget generálok.

Múlt héten ezért inkább nem is írtam. Éreztem nem tudok írni. Akkor meg minek… azért hogy rosszat csináljak? Felesleges.

Múlt héten több barátom is mondta, mennyire lerí rólam ez az érzés. Nem tudtam lépni semerre sem.

Éppen ezért elõre menekültem. És megkerestem azt, ami örömmel tölt el!

Elkezdtük a nyári héber-tanulást!! J J J

10-en voltunk az elsõ alkalommal. Nem pontosan egy szinten vannak a diákok, de tudom, hogy össze fogunk kovácsolódni…

A szombat esti hávdálá összejövetelek is egyre jobbak.

Örülök neki… örülünk neki

AKTUALITÁS!!!

Jövõ héten szerdán estétõl csütörtök estig van a legnagyobb zsidó gyásznap – áv hónap 9, azaz tisábeáv, ami az emlékezés napja mindkét szentély lerombolására.

Ante 586 Nebukadnecár majd a babilóni fogság, majd post 70 római Titus, és jött a 2000 éves diaszpóra.

MEGPRÓBÁL A KÖRZET ISMÉT VALAMI ÚJAT ÉS HAGYOMÁNYOSAT CSINÁLNI!

A TISABEÁVI BÖJT ELÕTT SZERETNÉNK EGY KÖZÖS ÉTKEZÉST TARTANI. EZ EGY NAGYON FONTOS MICVA, A NEVE: SZEUDÁT MÁFSZEKET, AZAZ ELVÁLASZTÓ ÉTKEZÉS. EGY LAKOMÁVAL LÉPÜNK BE A BÖJTBE.

EZT SZERDA ESTE CSINÁLJUK. A BÖJT 20,16-KOR KEZDÕDIK, EZÉRT EZT A VACSORÁT 19.00-KOR ELKEZDJÜK.

KÉREK MINDENKIT, AKI AKAR JÖNNI, SZÓLJON, MERT CSAK ÚGY TUDUNK A MEGFELELÕ ÉTEL MENNYISÉGRÕL GONDOSKODNI!!!