Kedves Barátaim!

Tudom, hogy ti, akik levelemet email-ben kapjátok meg, sokan nem vagytok aktív tagjai annak a közösségnek, amit immáron két éve próbálunk építgetni.

Ám talán ti is érzitek, mennyire fontosnak gondolom a magyarországi zsidó közösség(ek) építését, az emberek tudásának gyarapítását (hiszen ez az életem).

Most a Károlin olyan közösségbe kerültem, olyan emberek kísértek el engem, és találtak meg bennünket, akikkel lehet valami nagyon jót csinálni.

Szeretnének adni, és örömmel fogadják el a zsidó hagyomány szabályait is, mert tudják, hogy részei és részesei annak. Tudják, hogy ha elrugaszkodnának a törvényektõl, a közösségtõl és a zsinagógától (amiktõl oly sok zsidó ember fél), akkor már nem önmaguk lesznek. Magyarul igényük van a hagyományra, a zsidóságra, és saját ilyen irányú épülésükre. Adni akarnak és szeretnek kapni is. Hiszen minden emberi kapcsolat (akár emberrel, akár I-tennel szemben) az adás és az elfogadás képességén alapul. Addig él a kapcsolat, amíg örömmel adunk és örömmel tudunk elfogadni is.

Vasárnap délután „megkóstoljuk” a pudingot.

Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy a közgyûlésünkre hányan jönnek el.

Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy hányan szánnak idõt és energiát arra, hogy egy közösség építésében és beteljesülésében részt vegyenek,

Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy hányan maradnak abban a sokak által elfogadott, ám szerintem elfogadhatatlan alapelven, hogy „biztos lesz valahogy, hiszen eddig is mûködött, ezután is fog, azaz minek is menjek el.”

Minden emberi kapcsolat (akár emberrel, akár I-tennel szemben) az adás és az elfogadás képességén alapul. Addig él a kapcsolat, amíg örömmel adunk és örömmel tudunk elfogadni is.

A zsinagógánk a kapcsolatok esszenciája. Örömmel adunk a hagyománynak önmagunkból.

Hiszen minden emberi kapcsolat alapkérdése: Miért csinálom? Mit kapok belõle? És milyen igényeket elégít ki?

Napról, napra, újra meg újra az életünk minden területén adunk és elfogadunk. Gondolatokat, szavakat, tapasztalatot, érzelmeket, életformát, biztonságot, szerelmet. – ám cenzúrázunk is.

Ám a pillanat sokszor parancsolóan csábít, és a számunkra értékes élményeket, programokat, félrerakjuk, mert abban a pillanatban nem érezzük szükségesnek. Nem engedjük magunkhoz közel. A befogadás örömétõl megfosztjuk önmagunkat. – Ám ez javítható és pótolható. (Ez a zsidó hagyomány egyik legszebb alapelve, hogy majd’ minden pótolható.)

Nem kell mindig menekülni…

A krízis csak akkor keletkezik, ha már nem tudjuk örömmel átadni és ugyanolyan örömmel elfogadni mindazt, ami életünk és lelkünk egyensúlya szempontjából lényeges.

Lényeges, hogy tudjunk örömmel adni a másiknak, annak, aki, vagy ami fontos nekünk. Istennek, embernek, elveknek, közösségnek, és ugyanilyen örömmel elfogadni egymástól, örömmel, amit tud adni nekünk a másik, illetve jelen esetünkben egy közösség.

Most közhelyszerûen azzal kellene folytatnom, hogy amíg igazán adni tudunk, nem érezzük áldozatnak, mert öröm számunkra a másik öröme.

Az átadásnak és az elfogadásnak párhuzamossá kell válnia.

És most fel lehet tenni a kérdést, hogy miért is beszéltem ennyit arról, hogy az ember mit adhat, vagy minek örülhet…

Mert

ha áldozathozatalnak érezzük,

ha mérlegelünk: „ki jár jobban?”

ha az elfogadást megakadályozza a félelem vagy a gõg,

(ezek jelzik és ezek okozzák a válságot)

akkor a kapcsolat válságban van.

sajnos az összetartozás érzésének elhûlését vonja maga után.

Ám a másik „ha” sor sokkal szebb…

Ha átérezzük az adás örömét is,

ha a sajátunknak érezzük a zsinagógát,

ha szeretettel áldozunk valamit,

és ha minnél többen érzik ezt az érzést,

akkor sokkal jobban törõdnének a zsinagógával sokkal többen.

Az elmúlt években a sok célkitûzésem egyike volt, hogy az emberek, akik annyi mindent kapnak a zsinagóga-hangulattól, a közösségtõl, az imáktól, a Tórától, (szóval MI) érezzük magunkénak a zsinagógánkat, a közösségünket.

Áldozzunk érte, adjunk neki, hiszen mi is kapunk tõle.

(és nem elsõsorban anyagiakról beszélek!)

Ebben a pillanatban a vasárnap öt órai közgyûlés az egyik legfontosabb dolog. A kérdés, hogy hányunknak lesz igényünk beleszólni a körzet sorsának alakulásába, a vezetõség kibõvítésébe.

Nagyon ambiciózus jelöltjeink vannak, akik tenni szeretnének a közösségért a zsidóságért, a zsidóságukért. Idõt áldoznak rá, és vállalják a döntéshozói pozíciót. És örömmel fogadják el, hogy tudnak segíteni valahol.

A levelem elején is ezt próbáltam leírni, hogy az emberi kapcsolatok (akár emberrel, akár I-tennel szemben) az adás és az elfogadás képességén alapulnak. Addig él a kapcsolat, amíg örömmel adunk és örömmel tudunk elfogadni is.

Adni kell a Teremtõnek is szavakat, imákat, éppen ezért nem hagyhatom ki az imarendet ebben a meleg nyárban sem. (A jövõ héten ránk köszönt Támuz hónapja is, és ezért a heti imarendünk is változik egy kicsit):

Június 23. péntek 19.00. szombatfogadás utána a kiddust Grünzweig Miklós adja

Június 24. szombat 8.30. elõimádkozás tanulás

Június 24. szombat 9.00. reggeli Istentisztelet utána a kiddust Ligeti Emese adja

Az ima után héber tanulás / atyák mondásai

Újdonság, hogy szombat este 21.20 kor visszamegyünk beszélgetni, majd hávdálát csinálni. (és utána elpakolni J)

Június 25. vasárnap 17.00. BÉT SÁLOM KÖZÖSSÉG KÖZGYÛLÉSE (én késni fogok egy picit, mert Sátoraljaújhelyrõl jövök)

Június 26. hétfõ 7.15 reggeli ima – új hónap

Június 27. kedd 7.15 reggeli ima – új hónap

Június 28. szerda 17.00 Talmud Tóra – évzáró

Június 29. csütörtök 7.15 reggeli ima.

Mellékeltem 3 rajzot, ami a lányok / hölgyek gyertyagyújtásának mozdulatait mutatja be.

1. Meggyújtja a lángot (legalább kettõt)

2. A fény felett kört csinál a kezével. A mozdulatokkal egyenlõre szimbolikusan eltakarja a gyertyák lángját, és a szombat szentségét önmagától. Sokan háromszor csinálják meg ezt a mozdulatot.

3. Majd elfedi az arcát, és elmondja az áldást a gyertyára

Sábát Sálom!

MINDENKIT SZERETETTEL VÁRUNK IMÁDKOZNI, TANULNI, EGYÜTT LENNI:

Anikó – Zoli