2008. november 20. 00:00A Szabad Demokraták Szövetsége, amely szervezet liberálisnak is nevezi magát, mostanság ünnepli fennállásának húszéves évfordulóját – miközben épp történetének tán utolsó válságát éli át. A balliberális értelmiség egyik iránytűje, a Hócipő ki lesz az „SZDSZ utolsó elnöke” kérdéssel várta a tavaszi elnökválasztást, a párt holdudvara az antifasizmus folyóján lassan átúszik az MSZP mellé, és közben jönnek a hírek a végletes megosztottságról, kiútkeresésről, kapkodásról. Az Élet és Irodalom hasábjain heteken át okokat és felelősöket kerestek az aggodalmaskodók. Szórakoztató néha belelapozni: kedves belterjes olvasmány, amelyhez a regényességet Kőszeg Ferenc Magyar Narancsban közölt élményei, benyomásai szolgáltatják. Mintha mindannyian búcsúznának. Hamvas Béla elemezte behatóan az időskori művészet melankóliáját. Az ÉS cikkei is tán inkább csak esztétikai, semmint politikai tanulsággal szolgálnának?
Olyannyira régi a magyar jobboldalon az SZDSZ-ellenesség, hogy kevesen követik érdeklődéssel a megkésett tépelődéseket, szellemes fricskákat, felmelegített vitákat. Pedig a rendszerváltás utáni eszmetörténet egyik fontos fejezete íródik most. Miért halt el a magyar liberalizmus 1990 után? Az SZDSZ balra, a Fidesz jobbra távozott, és a liberális szó a magyar közéletben, de különösen a jobboldalon, a legsúlyosabb szitokszavak egyike lett. Ám így is kellett lennie? A Szabad Demokraták Szövetsége liberális középpártként alakult húsz évvel ezelőtt, noha szellemi elődei sorában nem csak Deákot vagy Eötvöst, de Jászi Oszkárt, Kéthly Annát, Nagy Imrét vagy a hetvenes évek emberi jogi mozgalmait is megemlítette. Már itt lett volna ok gyanakodni, hiszen sem Jászi, sem Kéthly nem tekinthető tipikusan szabadelvű konzervatív példaképnek, legyenek bármennyire is tiszteletre méltó szereplői a magyar történelemnek. A párt kifelé mégis liberálisként jellemezte önmagát, kemény antikommunista retorikát használt, megszólítva számos radikáljobboldali szavazót is. Aztán – ahogy az programjának lábjegyzeteiből egyébként következett – összetalálkozott az izzadságos antifasiszta harc hevületében a posztkommunistákkal, akikkel – Magyar Bálint minden ellenkező híresztelése ellenére – koalíciót is kötött. És azóta már harmadszor feküdtek össze az utódpárttal.
Az 1994-es koalíció az „árulás” címszó alatt szerepel a magyar jobboldal legendáriumában. Holott árulkodó jelek már 1990-ben is lehettek. Noha az SZDSZ 1990-re kibővült, a tényleges vezetés számára az utódpárt csak pillanatnyi ellenfél maradt. A leválthatatlan „belső párt” tagjainak többsége (neveltetése, szocializációja, olvasmányélményei alapján) mindig is jobboldalellenes volt – inkább antifasiszta, mint antikommunista. Bauer Tamás írja a Beszélőben 1990-ben, hogy „el kell felejtenünk ellenzéki múltunkat, s önmeghatározásunkban, propagandánkban háttérbe kell szorítanunk a kommunistákhoz (…) való viszonyt”. Az 1994-es koalíció valahol már itt megköttetett. Az SZDSZ nem árult hát el senkit és semmit. Céljaikban, beszédmodorukban, értékrendjükben soha nem is tartoztak máshová, mint az úgynevezett baloldalra. Az SZDSZ politikáját nem a megtévesztett antikommunista bázis, hanem az antifasiszta „belső párt” határozta meg a kezdetektől fogva. A működési zavarként jelentkező Tölgyessy Pétert gyorsan korrigálták, és tán hasonló sors várhat a liberális Fodor Gáborra is.
Kőszeg Ferenc mégis azon sajnálkozik az ÉS egyik számában, hogy az SZDSZ 2002-ben még hitelesen játszhatta volna el a magyar FDP nagy szerepét, elvégre – matematikailag nézve – a mérleg nyelve volt a két nagy párt között. Ám amikor Demszky Gábor ilyen szerepet szánt a pártnak az ezredforduló környékén, vagy most, amikor Fodor Gábor önálló SZDSZ-arculat megteremtésén görcsöl, a „belső párt” támadásba lendül. Demszky néhány hónap után visszavonulót fújt, és Fodor izmozása sem tartott túl sokáig. A magyar FDP csak papíron szeret polgári liberális lenni, határhelyzetekben mindig a magyar posztkommunista baloldal ügyét szolgálja. Tán, mert az SZDSZ nem szabadelvű párt. Elveiben, személyi állományában, egész esztétikájában inkább hasonlít egy nyugati alternatív balos pártra, hatvannyolcas szervezetre, mintsem akár a német szabad demokratákra, a svéd Néppártra vagy a román nemzeti liberálisokra. Az SZDSZ FDP-szerű burka alatt egy rendes baloldali társaság húzódott meg mindig is, még ha az utóbbi időkben színesedett is a kínálat némi neoliberális szerencsevadász-frakcióval. Az SZDSZ túlélésének záloga, hogy idővel eldöntse, ki is ő valójában. Liberális vagy radikális? Hosszú távon nem lehet egyszerre Joschka Fischert és FDP-t játszani. Az SZDSZ esztétikája még mindig egy alternatív párté, miközben gyakorlati politikája a neoliberális eszmerendszeré. Még további húsz évig viszont nem lehet skizofrén válaszokkal parlamentben maradni. Az SZDSZ esztétikája hiteltelen a politikája fényében – és fordítva. Az alternatív baloldali társadalomkritika szépen, de nevetségesen cseng bármely mai és egykori SZDSZ-estől. Nem véletlen, hogy számos, nemrég még SZDSZ közeli értelmiségi próbálja újrafogalmazni önmagát egy születendő zöldpártban. Ám egy valódi liberális számára sem maradt választható alternatíva a Szabad Demokraták Szövetsége, amely párt az évek során a polgári politika legfőbb ideológiai ellenpólusává egyszerűsödött. Holott a liberalizmus csak határozott polgári profillal tud eredményes lenni; ha balos esztétikával társítja mondandóját, elbukik. A német szabad demokraták polgári pártként hét százalékot szereztek a szeptemberi bajorországi választásokon, az osztrák Liberális Fórum viszont, amely igen hasonlít a mi SZDSZ-ünkre, még a két százalékot sem érte el. Ám ez az SZDSZ egyéni ügye, aggódjon érte az Élet és Irodalom olvasóközönsége.
A hazai liberalizmus sorsa azonban nem függhet a szabad demokraták haláltáncától. Mert szükség és igény lenne határozott szabadelvű konzervatív politikára. Hiszen Közép-Európában mindenütt, Berlintől Bukarestig, ez egészíti ki a polgári oldalt.
Így lenne nálunk is esztétikus.
A szerző egyetemi hallgató
Techet Péter
