Forrás: HVG

Mesél az erdő

Magyarok is akadtak az 1940. tavaszi, katyniként ismert tömeggyilkosság több mint 20 ezer áldozata közt. A tetteseket 1943-ban leleplező bizottságban pedig kulcsszerep jutott az MTA egyik tudósának.

“A tarkólövés a gestapós gyilkosok kedvenc módszere” – magyarázza a tömegsírról készített képsorokat az 1945-ös szovjet filmhíradó a krakkói utcán összesereglett embereknek Andrzej Wajda Katyn című filmjében. A lengyel rendező drámai alkotásának e jelenete pontosan rímel egy két évvel korábbira, amelyben a náci németek utcai propagandavetítésen ugyanezekkel a szavakkal a “bolsevikokra” hárították a felelősséget a több mint 20 ezer lengyel brutális meggyilkolásáért. A Magyarországon idén bemutatott Wajda-film nyitó képsorai is jelzik a kétféle megszállás ördögi szimmetriáját: 1939 szeptemberében a németek elől menekülő lengyelek egy hídon szembetalálkoznak a szovjet bevonulástól megrettent honfitársaikkal.

Berlin és Moszkva ugyanúgy képzelte el a mindkettejükkel meg nem támadási egyezményt kötött Lengyelország megszállását, ahogyan a külügyminisztereikről elnevezett 1939-es Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradékában az ország felosztását: a helyi elit nélkül. “A lengyelek felett csak egy úr lehet, s az az egy a német. A lengyel értelmiség összes képviselőjét meg kell semmisíteni” – írta egy 1940 októberi titkos feljegyzésében a német vazallusállam vezetője, Hans Frank, aki az egész főkormányzóságot “rezervátumként”, “lengyel munkatáborként” képzelte el. Mindez összecseng a szovjet állambiztonsági vezér Lavrentyij Pavlovics Berija szavaival, aki “az összeesküvés és árulás megelőzése érdekében” már 1939 szeptemberében letartóztatandónak ítélte a földbirtokosok, a papság, a nemesség és a “kapitalisták” jelentősebb képviselőit is.

Harc nélkül tette le a fegyvert a német támadásnak egy hónapig ellenálló lengyel hadsereg több százezer tagja a honvédőket hátba támadó szovjetek előtt. Néhány tízezer katonának – a vezérkar utasítását követve – sikerült Romániába, illetve Magyarországra menekülnie. Bár Moszkva és Varsó közt nem állt fenn hadiállapot, a szovjet belügyi népbiztosság, az NKVD a lengyel katonai vezetőket – köztük az automatikusan tisztként behívott diplomásokat – számos, árulóként letartóztatott civillel együtt, hadifoglyokként szovjet területre hurcolta.

A tisztek számára létesített szovjet lágerekben két magyar is raboskodott – derül ki a varsói Harc és Mártíromság Emlékét Őrző Tanács és a Terror Háza Múzeum néhány hete nyílt közös budapesti kiállításából. Egyikük, az 1897-ben Lengyelországban született, de magyar családból származott Oskar Rudolf Kuehnel századosi rangban hivatásos tisztként harcolt a németek ellen, majd szovjet fogságba esett, és a kozelszki NKVD-táborba került. A budapesti születésű kettős állampolgár Korompay Emánuel Aladár – a lengyel hungarisztika egyik úttörője, az első magyar-lengyel szótár szerkesztője – 1939-ben a Varsói Egyetemen dolgozott lektorként, de közben a magyar nagykövetség kultúrtanácsosi posztját is ellátta. Ő megúszhatta volna a tábort, hiszen “magyar állampolgárként és követségi alkalmazottként is kérhette volna felmentését, amikor behívták a lengyel hadsereghez” – hangsúlyozza a HVG-nek Kovács István történész-diplomata. De nem így tett, őt is foglyul ejtették, majd Sztarobelszkbe hurcolták.

A két magyar sorsa letartóztatott társaikéhoz hasonló lett. 1940. március 5-én Berija és Sztálin is szignálta azt a dokumentumot, amely utasítást adott az oroszországi osztaskovi és kozelszki, illetve a mai Ukrajna területén fekvő sztarobelszki NKVD-táborok “megtisztítására”. A lágerekből heteken át indultak a vonatok és a csornij voronoknak (fekete hollóknak) nevezett ablaktalan rabszállító teherautók a kijelölt kivégzőhelyekre, ahol az áldozatokat egyenként tarkón lőtték, majd tömegsírokba dobták. Kuehnelt 1940 áprilisában a Szmolenszkhez közeli katyni erdőben gyilkolták meg – később nála talált noteszében április 7-ei az utolsó bejegyzés -, Korompayt pedig egy harkovi fogdában lőtték le, és a közeli Pjatyihatkiban földelték el. (A háború borzalmai Korompay családját sem kímélték: egyik lánya Varsóban német bombatámadás áldozata lett, a másik a német államrendőrség, a Gestapo fogságában a kínvallatások elől öngyilkosságba menekült, felesége koncentrációs táborban halt meg. Csak legidősebb lánya élte túl.)

A náci Németország 1941 nyarán megtámadta a Szovjetuniót, és Sztálin az év decemberében fogadta Wladyslaw Sikorskit, a londoni lengyel emigráns kormány miniszterelnökét, aki a “munkatáborokban és börtönökben fogva tartott legértékesebb embereink” sorsáról is faggatózni próbált. A generalisszimusz – tudható meg a Terror Háza kiállításán is közzétett visszaemlékezésből – azt felelte, hogy egy korábban megjelent amnesztiarendelet értelmében minden lengyelt szabadon engedtek, ha valakik mégsem tértek haza (Sikorski 4 ezer fős listával érkezett), azok feltehetőleg Mandzsúriába szöktek.

A cinikus és kevéssé hihető magyarázatot 1943 áprilisában csattanósan cáfolta, hogy a németek feltárták a több mint 4 ezer áldozatot rejtő katyni tömegsírokat. Az exhumálás során az említett Oskar Rudolf Kuehnel maradványait és személyes tárgyait is azonosították. A nácik által felkért, a tettesek azonosítását végző nemzetközi orvosszakértői bizottságnak egyébként magyar tagja is volt: a lőtt és szúrt sebek specialistája, a Törvényszéki Orvostani Intézet vezetője, Orsós Ferenc. A csoport egyebek mellett az általa kidolgozott úgynevezett dekalcinációs (mészvesztéses) módszer alapján jutott arra a megállapításra, hogy a tetemek legalább három éve nyugszanak a katyni földben, tehát a mészárlást csakis az oroszok követhették el.

A németeknek a sztálingrádi vereség után különösen fontossá vált, hogy az európai országokban élőket ráébresszék a “bolsevik veszedelemre”, és éket verjenek a náciellenes szövetségbe. Ezért a Joachim von Ribbentrop vezette német külügyminisztérium és Joseph Goebbels propagandaminisztériuma újságírókat, művészeket, hadifoglyokat utaztatott a hetekig nyitva hagyott tömegsírokhoz, bemutatva a kommunista rémtetteket, és zsinórban készítették az erről szóló híradásokat, filmeket. “A német propaganda képmutató felháborodása nem rejti el a világ elől a németek által elkövetett és folyamatosan tartó iszonyatos gyilkosságokat a lengyel nemzet ellen” – szólt a lengyel emigráns kormány erre kiadott nyilatkozata, amely szerint a németek “arcátlanul a kereszténység és az európai kultúra védelmezőiként” próbálnak fellépni. Tény: ezzel egy időben folyt például a varsói gettóban összegyűjtött százezrek Auschwitzba transzportálása. De nem kevésbé volt arcátlan a szovjet válaszpropaganda sem, amely a nácik “galád hazugságának és rágalmazó kitalációjának” minősítette a vádakat.

Mi több, miután az 1943-as év végére a katyni körzet ismét szovjet kézre került, az NKVD hozzálátott, hogy a másodszor is exhumált holttestek ruhái közt elrejtett hamisított dokumentumokkal a nácik nyakába varrja saját bűntetteit. A háború után tanúkat is sikerült szerezniük: az 1943-as nemzetközi orvosbizottság két tagja, a bolgár Marko Antonov Markov és a román Alexandru Birkle professzorok – feltehetőleg némi nyomásra – azt állították, hogy az időközben Nyugat-Németországba szökött Orsós bírta rá őket a jegyzőkönyvek meghamisítására. A nemzetközi szaktekintélynek számító professzort nem volt nehéz náciszimpátiával vádolni: 1941 júliusában a magyar parlament felsőházában elmondott beszédével meghatározó szerepe volt abban, hogy a harmadik, egyértelműen fajelméleti alapon álló zsidótörvényt a magyar parlament 65:53 arányban megszavazta. Orsóst emiatt fosztották meg 1945 nyarán akadémiai tagságától (HVG, 1994. február 26.).

Moszkva egyébként megpróbálta a nürnbergi per egyik vádpontjává is tenni a lengyel tisztek legyilkolását, ám ezt a nemzetközi törvényszék a szovjet vádjavaslat hibáira és ellentmondásaira hivatkozva megtagadta. Eközben az angolszász nagyhatalmak sem siettek a sötét ügy valódi felelőseit felkutatni. Csak a hidegháború időszakában, 1952-ben állt fel egy amerikai vizsgálóbizottság, amely kimondta az ügyben a sztálini diktatúra felelősségét.

Az igazság pillanatára azonban 1990 áprilisáig kellett várni, amikor Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár a tömeggyilkosságra vonatkozó, az NKVD-t terhelő dokumentumokat adott át az akkori lengyel államfőnek, Wojciech Jaruzelskinek. Lengyelországban 1995-2006 között publikálták az 1940-es év tavaszán folyt – immár helyszíntől függetlenül katyninak nevezett – mészárlások szovjet levéltárakból előkerült részleteit. Bár Korompay Emánuel Aladár holttestét sohasem azonosították, neve szerepel a Harkovban kivégzettek jegyzékében. (Egykori varsói lakhelyének falára már 1992-ben emléktábla került, és nevét 2002 óta a Varsói Egyetemen is hasonló mementó őrzi.)

Az egész katyni “ügy” azonban az Orosz Katonai Főügyészség 2004. szeptemberi, a vizsgálatot lezáró verdiktje szerint nem számít tömeggyilkosságnak, hanem “csak” emberélet elleni bűntettnek, ami mára elévült.

SCHWEITZER ANDRÁS

Comments are closed.