Szerintem aki képes magára húzni olyan egyenruhát, amilyet hajdan a nácik vagy a nyilas brigantik viseltek, az magára húzza a gyanút, hogy ő is mindenre képes. Ha pedig ennek egyéb jelét is adja – masírozgat, megfélemlít, cirkuszt rendez a bíróságon, aljas jelszavakkal provokál, fenyegetőzik, cigányra támad, zsidóra uszít, barom módon szomszéd nemzetet heccel -, akkor törvényileg kell fellépni ellene, és nem bambán megvárni, amíg újra eljön a nagy történelmi gyalázatok ideje.
Fontosnak, de kevésnek tartom, hogy „a kormány elítél minden szélsőséges megmozdulást, a gyűlöletkeltés és a kirekesztés minden formáját, legyen szó akár magyar-, akár szlovákellenes megmozdulásról”. Nem a kormány „ítéletére” várunk, hanem végre jogerős bírói ítéletre. Leginkább arra, hogy amit egy szerencsétlenkedő Markó utcai tárgyaláson elkezdtek, méltóztassanak folytatni valahogy.
Meglepő, de egyáltalán nem mulatságos, inkább elképesztő és felháborító, hogy lassan ránk szárad az augusztusi hír, amely szerint: „Megfenyegették a Magyar Gárda-per bíráját! Új bírót jelölnek ki, ezért a szeptember elsejére kitűzött tárgyalás elmarad.” És azóta? Azóta újabb menetelések, riasztó uszulások vannak, a vadulni készülő oroszlánok már „oroszlánkölyköket” avatnak; a kisgárdisták is részei lesznek a nagy seregletnek az árpádsávos harci zászló alatt, a jogállam meg békésen tudomásul veszi, hogy még kijelölt időpontja sincs a bírósági tárgyalás folytatásának.
Az előző oldalakon nyilatkozik Balázs Péter közgazdászprofesszor, hazánk volt EU-nagykövete, aki szerint „az unióban rólunk azt gondolják: itt tolerálják a fasisztoid jelképeket, s nem tudnak elbánni a közrendet zavaró szélsőségekkel”. Európa – legyen bármilyen lesújtó ez a vélemény – nem téved. Pontosan ez a helyzet. De nem csupán arról van szó, hogy a jobboldal már nem tudja (vagy még nem akarja) megfékezni saját szélsőségeseit. Erősen belejátszik ebbe a mértéktartónak nevezhető konzervatív jobbközép bizonytalankodása és szétesettsége, a szólás- és véleményszabadságot abszolutizáló liberálisok nagyképű konoksága, valamint – ezt is ki kell mondani egyszer – a baloldal gyávasága. És akkor még érdemileg szót sem ejtettünk a magyar igazságszolgáltatás tehetetlenkedéséről, taktikázgatásáról, tétovaságáról és titokban jobbra húzó trükkjeiről. Nem újság ez, a kritikus sajtómunkások is megtanulták már: ilyen ügyekben elsősorban a másodfok dönt.
A szombati Népszavában azt olvastam, hogy Szlovákiában aki nyilvánosan – főleg zászló-, jelvény-, egyenruha- és jelszóhasználattal – olyan mozgalmak iránt mutat szimpátiát, „amelyek erőszakkal, fenyegetéssel irányulnak az alapvető emberi jogok és szabadságjogok elnyomására”, az számíthat minimum fél év szabadságvesztésre, de akár három év börtönre is. Nem azt kérdezem: mire várunk? Csak azt: normális-e, hogy eddig nem tettünk szinte semmit az égvilágon?
A szlovák-magyar kormányfői találkozó után Gyurcsány Ferenc nyilatkozott a sajtónak, és egy újságírói közbevetésre így reagált: személyes felelősségét abban látja, hogy nem sikerült kiszorítani a közéletből a radikális és nacionalista csoportokat.
Indokoltnak gondolom ezt a beismerést, de leginkább Krausz Tamás történésszel értek egyet, aki az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának alelnökeként kijelenti: „Magyarországon legálisan neofasiszta, neonyilas, újnáci csoportok garázdálkodhatnak szabadon, és nem volt ereje a szocialista párti kormánynak, hogy ezeket az újnáci szervezeteteket, paramilitáris csoportokat jogilag becsületesen megszüntesse.”
Mi ez, ha nem a baloldal gyávasága? Biztos, hogy ebben az ügyben csak és kizárólag Gyurcsánynak van személyes felelőssége?
Nemcsak a múltat, a jelent is be kell vallani.
