Forrás: MNO

Ökológiai katasztrófa helyett világméretű pénzügyi összeomlás következett be

2008. október 28. 00:00A bálnák istene példásan megbüntette Izlandot a bálnavadászatért, ám ez még nem jelenti azt, hogy fellélegezhetnének a halak. Merthogy izlandi meghatározó körökben máris azt hallani, lám, a fiktív szférából végre térjünk vissza a reálgazdaságba, térjünk vissza a hagyományokhoz, a halászathoz. Értsd: az Atlanti-óceán mértéktelen túlhalászásához. Ha megcsalt a huszonegyedik század, a tizenkilencedik század még segíthet. Tonhal- és heringszag terjeng és bálnamécses pislog a nagy sarki éjszakában. A Hamász azt mondta: Izraelt besöpörjük a tengerbe. Nos, a hitelcunami – Alan Greenspan, a Fed, az amerikai jegybank egykori elnöke nevezte így -, tehát a hitelcunami nem Izraelt söpörte be a Földközi- tengerbe, hanem Izlandot az Atlanti-óceánba.

Izland pedig a természeten, a halakon áll majd bosszút. Izland, ez az ökológiai haramia, lator állam teljes halászati kapacitásával fog rázúdulni a tenger halaira. A Greenpeace-nek ismét lesz mi ellen harcolnia. Már látom is, amint a tengeri rablógazdálkodás a mohó tőke tiszta lelkű alternatívájaként adja el magát.

Vajon miképp fajulhatott idáig a helyzet? Mi történt egyszer csak? És mi történik? Avagy fogalmazzak így: mi az, ami történik? Hisz elvileg, amúgy semmi baj nincs. Nincs háború. Nincs világháború. Világbéke van, ha ez a szó jelent még valamit egyáltalán. Járvány sincs. Hiába szerette volna két éve a média, hogy legyen, még sincs. A média mindent elkövetett annak érdekében, hogy bekövetkezzék a várva várt mutáció. Imával és ráolvasással segítették a madárinfluenza-vírust, hogy átalakuljon az embert is veszélyeztető változattá, de a nagy mutatvány elmaradt, miképp a nagy földrengés se következett be Los Angelesben, egyelőre. Jónás Ninive felé tekint és a város nem ég. A terroristák is mintha lenyugodtak volna. Rejtélyesen, érthetetlenül szedáltak. Az Egyesült Államokban 2001. szeptember 11. óta, Európában pedig a nagy madridi terrortámadás óta terrorcsönd van, nyugi. A civilizációk fukuyamai jellegű összecsapása elmaradt. Irán, Izrael, Szíria és az Egyesült Államok valamiben megegyezhetett, csak épp nem tudjuk, hogy miben, de a csönd mindig gyanús. Mindennel meg vagyok “elégedve”, mondhatná Ferenc Jóska, ha élne, világunkra tekintve.

A világválság mellékhatásai

A pénzügyi világrend ugyanúgy látszólag mélyebb indok nélkül omlott össze, mint tizenkilenc éve a Szovjetunió, csak épp az a személy hiányzik, Mihail Gorbacsov, akinek gyöngeségével a krach indokolható volna. Újfent bebizonyította a valóság, hogy túltesz a szakértői fantázián.

Bezzeg fél éve még máshol tartottunk. Fél éve még másról volt szó. Jelzem egyébként, amiről akkor beszéltek, az nagyon tetszett. Olajválság, élelmiszerválság. Emlékszem, Egely György, a maga Surányihoz hasonló, reszelős, szomorkás hangján bejelentette, hogy márpedig ez – az. Ő megjósolta: ez – az. Mármint az az olajárrobbanás, aminek a fogyatkozó olajkészletek következményeként előbb-utóbb be kell következnie. Én pedig tüzes publicisztikákban hirdettem, hogy az élelmiszerár-robbanás a bioetanol következménye. Úgy tűnt, hogy megkésve bár, de törve nem, csak-csak beigazolódnak a Római Klub jóslatai. Az olaj- és élelmiszerár-robbanást le lehetett fordítani az ökológiai katasztrófa, mint globális tanítómester nyelvére, és feltételezhettük, hogy a válság egy felelősebb és korszerűbb világhoz vezet. Úgy tűnt, beigazolódik az indián bölcsesség: amikor kivágtátok az utolsó fát is, amikor kifogtátok az utolsó halat is, rádöbbentek, a pénzt nem lehet megenni. Ehhez képest most a fő probléma az, hogy pénzből van kevés. Nem kőolajból és nem élelmiszerből.

Egy hordó Brent-olaj most feleannyiba kerül, mint fél éve. Nem a levegő, nem a víz, nem a kőolaj és nem az élelem lett egyszer csak kevés, hanem a pénz. A világ pénzforrásai merültek ki váratlanul, s miközben Sarkozytől George Sorosig mindenki az emberarcú kapitalizmus eljövetelét hirdeti, minden eddiginél egyértelműbb, ahogy a Kabaréban Liza Minnelli énekelte, a világot a pénz forgatja, illetve a pénz körül forog az egész világ. Ha nincs pénz, dől minden.

Az 1929-es világválság mellékhatása és kockázata a nácizmus, a fasizmus és a falangizmus megerősödése volt Európában. 1929: világgazdasági válság. 1933: Hitler hatalomra jut. 2008: világgazdasági válság. 2012? Az Idő közel című könyv szerint a világ a sarkából épp akkor fog majd kidőlni. Nagy karmikus, kozmikus fordulat várható. Nos, én nem tudom, hogy négy esztendő múlva ki és mi fog hatalomra kerülni Európában vagy másutt, a mostani krízis kései következményeképp, viszont konstatálnom kell, hogy zsigeri értelemben ezt a válságot csak a radikális jobboldal érezte meg. Érezte előre. Lehetetlenség nem észrevenni, hogy azok az erők, amelyeknek világképe a “mainstream”, a fősodor szerint “hagymázos gőzölés”, valamire ráéreztek, valamit jól láttak. Drábik János, és a hozzá hasonló, “szélsőséges” közgazdászok régóta hangoztatják, hogy egy közgazdasági “maya”, vagyis látszat szemtanúi vagyunk. Szemfényvesztés szenvedő tanúi. Perben a világgal állva “Drábik és társai” szerint a pénzpiac lényegében véve fikció, amelyet egymással összefonódott befektetési alapok mozgatnak cipollai cinizmussal.

Fogd a pénzt, és fuss!

Durva és puha összeesküvés-elméletek pályáznak az érthetetlenség leírására, némelyikük megreked ott, hogy mindenben a zsidók és a szabadkőművesek a hibásak, mások ennél szofisztikusabb képet próbálnak alkotni, de a lényeg ugyanaz: csalás és ámítás az egész. Érzelmileg a “szélsőségeseknek” most mindenképp igazuk lett, még akkor is, ha nem valószínű, hogy ezt a válságot egyetlen központ szervezte volna meg, már csak azért sem, hisz a nyerő kevesek mellett sokan a “fikcionáriusok” közül is buktak az ügyön.

Az orosz oligarchia összvagyonának mintegy hatvan százalékát vesztette el néhány hét alatt. Egy tény, ami történt eddig, és ami történik, az irracionális, még ha át is hatják a realitás elemei. A magyar Országgyűlésben is elhangzott kérdés mintha bolygónyivá tágulna: hová tűnt a pénz? Úgy gondoljuk mi, átlagemberek, hogy az eltűnt pénz valahol megvan, valaki ellopta, s ez egy nagy részigazság, a Lehman Brothers megmenekült csúcsmenedzserei luxushotelben ünnepeltek, a pénz nagyobbik része viszont ilyenkor ténylegesen megsemmisül. Az értékveszteség sehol sem jelenik meg pluszként. Vagyonok anélkül válnak semmivé, hogy ebből bárkinek is haszna származnék. Fogd a pénzt, és fuss? Maratoni futóverseny: Moszkva-New York.

A tankönyvek szerint az 1929-es válság túltermelési válság volt. Emlékszem, a marxizmus, a létező szocializmus és a hátsó iskolapad igéző biztonságából szemlélve mily anakronisztikusnak is tűnt, hogy a hülye nagytőkések beöntik a kávét a tengerbe. Hol kapitalizmus van, ott kapitalizmus van. Mi az, hogy nincs kereslet a kávéra? Lám, nálunk, a szocializmusban ilyen abszurd dolgok nem történhetnek meg. Vajon a mostani válság túltermelési-e? Kötve hiszem.

Egyszer csak ne volna igény mindarra, mi fél esztendeje még nagyon kellett?

Elvileg a kereslet és a kínálat közti viszony szabályozza az árat, legalábbis piacgazdasági körülmények között. Pontosabban: a fizetőképes kereslet és a kínálat viszonya. Ha van elég fizetőképes kereslet és kevés az áru, felmegy az ár, ha ugyanekkora fizetőképes kereslet mellett ugyanabból az áruból sok van, akkor lemegy az ár. Igen ám, de Budapesten ugyanannyi a kocsi, mint fél éve, ráadásul közeleg a tél, az olajár mégis zuhan.

Pekingben vagy Washingtonban sincs kevesebb kocsi. Az, hogy kevesebb autó fogy, más tészta, merthogy a régi kocsik azért csak-csak közlekednek. Az emberek többsége a régi kocsit cseréli újra és nem a régi mellé vesz újat. Ha valódi piacgazdaság van, miképp csökkenhet az olajár a felére fél év alatt? Ez is egy kérdés. Fél év alatt a világ prognosztizált olajkészlete nem nőhetett a duplájára, s recesszió ide, recesszió oda, a fizetőképes kereslet se csökkenhetett a felére.

Nagy történelmi számsorsjáték

A valódi árképzés köszönő viszonyban sincs a tankönyvi logikával. A reálgazdaság is mintha rég elszakadt volna a valóságtól. A legkeményebbnek vélt elemek, mint amilyen az olaj, a vas és az arany is mintha fiktív papírokba volnának becsomagolva. Bizony mondom néktek, a szén soha többé nem lesz annyira konkrét, mint valamikor volt a német brikett.

1989, 2001, 2008. A nagy történelmi számsorsjátékban ismét kijött egy évszám, egy nem kerek esztendő, amely méltó lesz majd az emlékezetre. Lehet, hogy az, ami 2008-ban történt, jobban át fogja formálni a világ arculatát, avagy plasztikai szakkifejezéssel szólva inkább azt mondjam, át fogja szabni, mint 2001. szeptember 11-e. Merthogy ez a trauma nem kívülről, hanem belülről rengette meg a Világkereskedelmi Központ ikertornyait. És mégse mozog a Föld, nyugtázhatná maliciózusan Galilei.

A Wall Street-i utcakép

Minden összeomlott és semmi se dőlt le. Nincs por. Nincs hang. Néma minden. Úgy tűnik, nemcsak a pénzpiacok és a reálgazdaság egyértelmű összefüggése szűnt meg, de a társadalom és a gazdaság szervesnek vélt összefüggése is. A válság nehezen akar társadalmiasulni. Mintha bukott bankárok belügye volna és nem mindenkié. Mondok valami furcsát. Miközben mindenki arról beszél, hogy mennyire csalódott a politikusokban, soha ekkora bizalom és remény nem fordult a globális elit felé. Az istenadta tömeg alkalmazottként reagál és nem tömeg módjára, ezért kevésbé is félelmetes.

Észrevetted? Válság van, de nincs utcakép. Senkit se tévesszen meg a magyar utca képe október 23-án. Az csak műsor, nem utcakép és főképp nem nemzetközi érvényű utcakép. Világszerte nincs utcakép. Az utcakő is aluszik, igen.

1968-nak, de még 1989-nek is volt utcaképe. A mostani válság utcaképe a konferencia. Mintha félnének a megvezetettek elengedni vezetőik kezét. A változás a kockázati portfólióban számukra veszélyesebbnek tűnik, mint a veszteség. Meglehet, a 2008-as nagy világgazdasági, pénzügyi krach a világgazdaság első virtuális válsága. Nincs hozzárendelhető vizuális utcakép, ha csak nem a Wall Street. Elvileg az is utca. Jössz te még az én utcámba.

Ez a válság hiába tőkeválság, mégis, mintha kerülné a forradalmi romantika.

Nem balról előz. Egy mondat járja be Európát, bejárná Európát, ha Európa ismerné. Antall József szállóigéjére célzok: tetszettek volna forradalmat csinálni. Nos, tessünk-e forradalmat csinálni? Az értelmiség, amikor az aktuális világrendszer nem kér az általa kínált megváltásból, utópiából, forradalomból, mindig elszontyolodik. Megbántva érzi magát, amiért elutasították. Pedig, ha rajta múlna…

Platón, Morus Tamás, Marx. És folytatom: Lenin, Sztálin, Mao, Pol Pot. A forradalom tipikusan értelmiségi álom. A nagy francia forradalmat is az enciklopédisták ihlették, de persze nem ők lincseltek. Őket legföljebb meglincselte az általuk tisztességesnek és tisztának álmodott szegénység. Amikor nagy baj van a pályán, bölcs a lelátó. Amikor nagy a baj, mindig jönnek, akik jobban csinálnák. Amikor nagy baj van, mindig megoldásként kínálkozik a forradalmi hangulat. A forradalmi hangulat az álmodó értelmiség és a frusztrált szegénység szent szövetsége. Forradalmi hangulatban az értelmiség vezet, a frusztrált nyomor pedig asszisztál és statisztál az utópiához. Majd mi érteni fogunk hozzá. Semmik vagyunk, minden leszünk. Majd mi rendbe tesszük a világ dolgát.

A globális pénzügyi elit szinonimái eddig: arisztokrácia, tőkés osztály, kulákság, burzsoázia, polgárság. Alkalomadtán már vált kisgazdából is nagybirtokos, szabómesterből is imperialista nagyvállalkozó. Az egyetemista Pol Pot megálmodta, hogy kétmillió szorgos hulla kezével miképp is valósítható meg a kambodzsai modell. Se pénz, se posztó. A Csiang Csing-féle nagy kulturális forradalom feltüzelt egyetemistái és szegényparasztjai szintúgy elhitték, hogy ők jobban tudják, mint a professzorok. Ínycsiklandozóan könnyű olykor Bastille-nak látni a Tudományos Akadémiát. Bábel-toronynak az intézményeket. Márpedig úgy tűnik, hogy minden dac, remény és szeretet ellenére csak intézményi logika húzhatja ki a bajból a világgazdaság immár kerékagyig sárba süppedt szekerét.

Ismét ugyanazok egyezkednek

Az elmaradt utcakép, a szellemi sivárság a jobbik rossz. A forradalom a rosszabbik rossz. Túl sok a minden, ami összefűz ahhoz, hogy nulláról kezdjük újra. Játszd újra, Uncle Sam? A rendszer öreg. Ahonnét elindultunk, a kályha, immár nincs meg. Távfűtés van. Globális “rózsadombi paktum” következik tehát, gyökeres fordulat helyett. Amely globális rendszerváltásként fog tételeződni majd, persze. Közmegegyezés helyett a fejünk fölött és a nevünkben megegyeznek egymással ismét. Ugyanazok.

A szerző író

Sebeők János

Comments are closed.