Forrás: Index

A fasiszta Olaszország vesztesen került ki a második világháborúból. Északon a régi rendszert a náci Németország tartotta mesterségesen életben a háború utolsó két évében, a felszabadulás után éveken át a szövetségesek megszállása alatt állt egész Olaszország.

Mi volt a helyzet 1963-ban a diktatúra utódpártjával? Egyáltalán: volt-e utódpárt, illetve olyan párt, amelyik valamilyen szinten közösséget vállal a diktatúra pártjával?

A háború után az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek volt a feladata az új alkotmány megalkotása. A gyűlés tagjainak egy részét kijelölték, másokat választottak, így jóval legitimebb volt, mint például Magyarországon az 1989-ben összeült Nemzeti Kerekasztal. (Mellesleg: Magyarországnak máig nincs új alkotmánya.) Az új alkotmány kimondta: a fasiszta párt újjászervezése tilos.

Ha hivatalosan nem is lehetett utódpártot csinálni, a fasiszták egyes szimbólumai visszaköszöntek az Olasz Szociális Mozgalomnál. A fekete inget például megtartották, Mussolini özvegyét ajnározták. Vezetőik az egykori fasiszták másod-, de inkább harmadvonalbeli politikusai közül kerültek ki. (Az elsővonalbelieket agyonlőtték.)

A párt először gyenge volt, országos megvetés övezte, politikai karanténba zárták, vagyis semelyik párt sem kormányzott vele. A parlamentbe főleg a déliek és a kispolgárok szavazataival jutott be, legjobb esetben 6-7 százalékos eredményt ért el, az 1963-as választáson 5 százalékot szerzett. (Az Olasz Szociális Mozgalom 1995-ben beolvadt Gianfranco Fini Nemzeti Szövetségébe.)

Hogyan ítélték meg 1963-ban a diktátor személyét?

Mussolini és Hitler 1937-ben Münchenben

Még túlságosan közel volt a világháborús vereség, a nemzeti megaláztatás, amiért Mussolinit tartották felelősnek. Néhány őrülten kívül senki sem ápolta az emlékét, mítosza nem maradt. Majd csak a világháború után harminc-negyven évvel kezdődik meg – hasonlóan kicsit Horthy Miklóshoz – Mussolininek egy történelmi újraértékelése, amikor már nemcsak a bűneit, hanem az érdemeit is számba veszik. Ebben élen jár Alessandra Mussolini, a diktátor unokája, aki 2003 óta tagja az Európai Parlamentnek.

Milyen volt 1963-ban az életszínvonal Olaszországban?

Japánhoz és Németországhoz hasonlóan Olaszország is viharos, évi tízszázalékos gazdasági növekedést produkált a második világháború után, egészen 1970-ig. A bérek a duplájukra nőttek, új lakások épültek, és egy Fiat 500-ast, a híres cinquecentót már egy munkáscsalád is megengedhetett magának.

Volt-e olyan nagyformátumú vezetője az országnak 1963-ban, aki a széles közvélemény körében nagy közmegbecsülésnek örvend?

Az ország bővelkedett ilyen vezetőkben. Egy viszonylag fiatal politikusgeneráció irányította az országot, a fasizmus előttiek ugyanis meghaltak addigra. Az újak már az ellenállásban nevet szereztek maguknak, majd a háború után az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben is együtt dolgoztak évekig, szinte mindegy volt, ki honnan, melyik pártból jött. Ők voltak a köztársaság alapítóatyái, akik nagy közmegbecsülésnek örvendtek. Például az 1978-ban meggyilkolt kereszténydemokrata Aldo Moro, aki egy katolikus politikai mozgalom tagjaként szállt szembe a fasiszta rezsimmel, és éppen 1963-ban a vezetésével jött létre az ország első balközép kormánya a szocialisták részvételével.

Anthony Quinn és Ingrid Bergman Az öreg hölgy látogatásának forgatásán Rómában 1963-ban

Mennyire voltak még jelen 1963-ban a politikai életben, a közéletben, a közigazgatásban olyan személyek, akik a diktatúra alatt is befolyásos pozícióban voltak?

Egyáltalán nem. Az előző rezsim prominens képviselői nem élték túl a felszabadulást. Az alkotmány megkövetelte, hogy az előző rendszert a közigazgatásban szolgáló vezetők nem tölthetnek be hasonló funkciót, kisöpörték őket az államigazgatásból. A Mussolini-rezsimmel jó viszonyt ápoló nagyvállalkozók időben átálltak, és amúgy sem voltak párttagok.

Volt-e valamiféle nemzeti megbékélés a diktatúra támogatói és az új rend hívei között?

Mivel a háború után a közhangulat egyértelműen antifasiszta volt, ezért az új hatalom egy nagyvonalú gesztussal – a kommunista Palmiro Togliatti igazságügyi minisztersége idején – amnesztiarendeletet adott ki: kiengedték azokat, akik nem követtek el népellenes bűncselekményeket, vagyis a kisfasisztákat nem álltak neki üldözni. 1948-ban már választhattak is a fasiszta párt egykori mezei tagjai, sőt egyes déli körzetekben még választhatóak is voltak.

Volt-e nosztalgia a múlt iránt?

Legfeljebb csak apró-cseprő dolgokban. Mussolini idején bezzeg pontosan jártak a vonatok. Vagy: a fasizmus alatt nem volt maffia, mert agyonlőtték őket. Nem volt bűnözés, mert a tolvajokat kényszermunkára ítélték. A demokráciák örök hátránya ez a diktatúrákkal szemben, de Olaszországban komolyan senki sem sírta vissza a fasizmust a rendszerváltás után tizennyolc évvel, és most sem.

Comments are closed.