Forrás: MNO

Döbrentei Kornél egybegyűjtött verseinek ön- és középítkező erejéről

2008. június 23. 00:00

Tartsd meg a sziklát – egybegyűjtött versek címmel jelentette meg a Püski Könyvesház a hatvankét esztendős Döbrentei Kornél költeményeit. Negyven év termésének legjavát tartalmazza a hatszáz oldalnyi terjedelmű kötet. Vérbeli opus magnum, írója, ha mást nem írt volna, akkor is ott volna a magyar költészet meghatározó alakjai között. Ráadásul vannak kiváló regényei, esszéi, önéletírásai is. Köteteiben elementáris erejű, részleteiben kimunkált versek dübörögnek. Jajkiáltások hangzanak a nemzetért, ezek föltérképezik újabb kori történelmünk stációit. S megjelennek az Istenhez kiáltó szándék, a szerelem, az erotika, a játékosság szólamai. A kor arra kényszerít minket, hogy a történelmi ihletésű művek üzenetéről beszéljünk.- Teljes kötetről vagy teljes keresztmetszetről van szó?

– Teljességre törekvő keresztmetszetet igyekeztem bemutatni, hála a drága Püski Kiadónak, amely a legnehezebb időkben is vállalt engem. Könyvem Szakolczay Lajos tanulmányával és a bibliográfiával együtt meghaladja a hatszáz oldalnyi terjedelmet. Úgy éreztem, a jelenlegi, kritikusan veszélyes, kiélezett történelmi helyzet azt követeli, hogy a kötet egésze felmutassa azokat a megrázkódtatásokat, a tehetségek meg nem becsülését, kiirtását, a kálváriákat, amelyeket végig kellett járnunk az elmúlt évtizedekben, de az elmúlt esztendők során is. Mert az egykori hatalom és vazallusai, valamint mai örököseik folytatják ugyanazt, amit a kétféle diktatúrában véghezvittek: a magyar középosztály kiirtását, illetve teljes ellehetetlenítését. 1990 előtt olyan korszakok váltották egymást, amelyeken vezérfonalként húzódott végig a cenzúra. A szabadságot csak a formai bravúrokkal megzabolázott, fegyelmezett képzelet jelentette. Akinek ez megadatott, a költői metafora erejével kifejezhette, hogy az újkori történelem elnyomorítja a magyar művészt, a maradék magyar középosztályt, a parasztság minden rétegét és minden magyar embert. E történelmi helyzetben telt az ifjúságunk, s születtek meg a fiatalkori verseim.

– Hogyan működött a cenzúra akkor, amikor papíron nem létezett, de minden irodalmi intézményben jelen volt, s volt, akiknek az agyában is ott működött?

– Anélkül, hogy az ezredvéget és a XXI. századelőt dicsérnénk, mert nincs miért, tény, hogy annak az embernek, aki 1990 után vált olvasóvá, nehéz megmagyarázni, miért tűnt a nyílt diktatúra éveiben már az is gyanúsnak, ha egy vers címe az volt, hogy Tavasz. E verset ráadásul az édesapámnak ajánlottam, aki még harcolt az oroszok ellen, a fronton érte meg azt a bizonyos tavaszt, amely felszabadítás helyett az új megszállás kezdetét jelentette. A mához képest már vigasztalónak hat, hogy a költő abba a tájba kapaszkodhatott, ami akkor még magyar földnek számított. Ma már elkezdem félteni a temetőt is, hiszen mindent külföldi magánkézbe adnak a kollektivizmus egykori szószólói. Visszatérve a versre, azt írom: “Bakancs delel a tulipánok szívében.” E sorban benne van az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, amelyet szintén orosz bakancsok tapostak le, benne van a megszálló Vörös Hadsereg, melynek hős felszabadítóként magasztalt katonái csecsemőket vágtak a falhoz, anyáinkat, nagyanyáinkat gyalázták meg, 1956 után már az ősz is gyanús lett, nem véletlenül váltam nemkívánatos személylyé többek között az Évszakon kívüli ősz című versemért is. Mert egy költő számára fölért a börtönbüntetéssel, ha úgynevezett üzemi lapnál volt kénytelen dolgozni.

– De most is ott tartunk, hogy kokárdát viselni, bibliás embernek lenni lassan ugyanolyan bátorságnak számít, mint 1990 előtt. Az ön versei pedig tele vannak biblikus utalásokkal.

– Annak idején komoly politikai bátorság kellett a kicsinyke március tizenötödikei kokárdához, én mégis hálás vagyok az édesapámnak, aki velünk mindig kitűzette. És hogy kezünkbe adta a Bibliát, ami megjeleníti az élet minden lehetséges alaphelyzetét. Csak egy példát említek. Mire is gondolt az ember a sztálinizmus korában, amikor azt olvasta, hogy erős hitében Ábrahám föláldozta volna fiát, Izsákot? A fanatizmusra, mert a kommunisták olyannyira hittek a világtörténelem legszörnyűbb zsarnokában, Sztálinban, hogy a halála napján tömegek álltak az utcákon és sírtak, köztük olyanok is, akiknek a gyermekeit pusztította el az ultrabaloldali diktatúra. Most is ugyanez működik, liberális köntösben.

– Pedig úgynevezett baloldali kormányunk van.

– Magyarországon a baloldaliságot 1945 óta a szélsőbal testesíti meg. Az a korszak, ami bennem 1967 óta lecsapódott a versekben, perspektívátlan volt. És e távlattalanság a jelenlegi országvezetés alatt is folytatódik, hiszen a sokat szidott, átkozott és rágalmazott Horthy-korszakban még a baloldali propagandisták is hárommillió koldus országáról beszéltek. Én ki merem mondani, hogy az a garnitúra, amelyik a szocializmus építése közben elvitte az országot az államcsődig, s most építi talán még ügyetlenebbül a kapitalizmust, hétmillió koldus országává tette hazánkat.

– A kötetből az is kitűnik: a legroszszabbnak azt tartja, hogy a nemzeti oldalhoz tartozó költőkből, írókból is kihalni látszik a szolidaritás?

– Aki kinyitja a száját, s figyelmeztet a szervezett népirtásra, s mint költőnek, nekem jogom és kötelességem a minősített hazaárulást néven nevezni, azt nem csak a politikai ellenfeleink negligálják. A saját úgynevezett táborunkon belül is, ha kimondod az igazat, az első napon még megveregetik a válladat, dicsérik a bátorságodat, de egy nappal később már magadra hagynak. Nálunk a következetes, mérsékelten radikális hazaszeretet miatt is rá lehet sütni bárkire a náci, a fasiszta bélyeget. S ez az, amit ma már csak Európának ebben a Magyarországnak nevezett zugában lehet büntetlenül megtenni. Ha egy nép föladja az identitását, legalább a költőknek, művészeknek tiltakozni kellene, amikor kikezdik, meggyalázzák nemzeti szimbólumainkat. Ki merné Oroszországban csúfolni az orosz medvét, franciák közt a gall kakast? Hát akkor az Árpád-sávot, a turult és a Szent Koronát miért szabad kikezdeni? S a Szűzanyával miért lehet szórakozni? És miért csak itt? Mert egy szűk réteg elhiszi, a többi meg nem mer szólni, mert fasisztának, antiszemitának minősítik. S abban a pillanatban, ha indokolatlanul rád sütnek valamiféle megbélyegző címkét, törvényen kívülivé válsz. Mégis, bár amíg önvalóságunkkal ellentétben csak a pénz az úr, elhallgatni akkor sem szabad, addig is kell verset kell írni, zenét szerezni, nincs más választásunk még akkor sem, ha ez belső aszkézist, emigrációt, lemondást jelent és azt a napi keserű csalódást, hogy a sajátjaid is elhatárolódnak tőled. 1990-ben legalább létezett – nyomelemekben – az írók között a szolidaritás. Bizony, most a demokrácia álarcában olyan rohadt diktatúrában élünk, ami annál is rohadtabb, mint amiből 1990-ben kiszabadulni véltünk.

– Jobbat nem mondhatunk az istenadta népről sem?

– Miért van az, hogy 1848, 1956, a kivégzett mártírok még ma sem jelentenek semmit a nép egy részének? Például Tóth Ilona, akiről verset írtam. Ő, akit egy olyan ember meggyilkolásáért végeztek ki elsősorban, aki valójában még 1989-ben is élt, a mai jogtiprásoknak is élő jelképe.

– Ön azt írja: Másodnapon – 2006. április 24-re virradóra. Vajon leszünk-e mi még egyszer harmadnapon, Krisztussal föltámadók?

– Csak remélni tudom, amelyet egyelőre cáfolni látszik két nagy trauma. Az egyik a 2006-os választás, ami életem egyik legnagyobb csalódása volt. Azt hittem, hogy végre megelégeli a nép, hogy naponta csapják be, s hogy végre tényleg leszerepeltek azok, akikről nyilvánvaló, képtelenek a kormányzásra, s csak üzletnek tekintik az országot. Ennek dacára a saját népem egy része ugyanazokra szavazott, akik lassan hatvan éve nyomorgatják. És ezzel szorosan összefügg 2004. december 5-e másik nagy csalódása, amikor az anyaország, bedőlve ugyanazon hatalom erkölcstelen, hazaáruló vezetőinek, nemet mondott a határon túli magyarokra. Hitt a miniszterelnöknek, aki saját népe ellen kampányolva lényegében legalizáltatta a trianoni hamis diktátumot. Ilyen sincs több Európában, s talán a világon sem.

– Hogyan finomul verssé a kín, jelen esetben a történelmi konkrétum?

– A vers úgy születik, mint ahogyan az ember lelkébe részben beleépülnek éjszakai álmai. Látomásainkkal mintegy fényszóróként pásztázzuk végig a világot, kiemeljük annak lényeges részeit, s megmaradnak a kor lenyomatai. Hiszek a képzelet erejében, a látomásokban, az igazmondásban. Verset írni annyi, mint a kettőt összeegyeztetni, megszülni a valóság és a látomás, a látvány és a lényeg egységét. Beszéljünk a könyv címéről: Tartsd meg a sziklát. A mi magyar történelmünk magyar sziszifuszaira gondoltam, mert legalább ötszáz éve görgetjük a csúcsra ama követ, amely mindig visszagurul. El kellene érnünk, hogy a szikla a csúcson maradjon. Úgy érzem, költői látásom e cím köré tömöríthető leginkább. A kötetadó verset minden akaratosság és törleszkedés nélkül a pesti srácoknak ajánlottam. Mert a legelesettebb helyzetekben is születtek magyar hősök. Én most, hogy már kicsit bölcsebb lettem, örülnék annak, ha életben maradnának. Ha a háborút nem is tudtuk megnyerni, s a békét sem, itt lenne az ideje az önszerveződésnek, a magyarság erkölcsi talpra állásának.

Comments are closed.