Balavány György
Kiirtjuk az összes magyart! Őrzöm a felvételt, s megmutatom bárkinek: a csereháti Gadna községben ordította diktafonomba e mondatot a helyi kisebbségi polgármesterjelölt testvére. Népes társaságából – bár ott állt maga a polgármesterjelölt is – nem utasította rendre senki. Szinte hallom a kisebbségvédőket: elszigetelt esetről van szó, nem szabad komolyan venni; az úriember bizonyára nem gondolta át; ideges lehetett, esetleg részeg; amúgy pedig – rendszerint – az egzisztenciális szorongás, meg persze a többségi társadalom előítéletes viselkedése váltja ki az ilyesmit.
Ám gondoljunk csak bele: ha egy nem roma állampolgár nyilvánult volna meg ily szörnyűségesen a cigányokkal szemben – ráadásul egy önkormányzati képviselő beleegyező hallgatása mellett -, nos, egy ilyen eset miféle következményekkel járt volna? Régen állna a kisebbségvédők által kerekített, esetleg Európa-hírű botrány. Gadnán néhány héttel az inkriminált mondat elhangzása előtt egy nyolcvanesztendős özvegyasszonyt végzett ki egy nyilván ideges, részeg, egzisztenciálisan szorongó s a többségi társadalom előítéletes viselkedésétől frusztrált fiatalember. Mari néni tehát nincs többé, s a csereháti faluban azóta a rettegés, a mindennapos rablás és az erőszak az úr. De nem csak Gadnán. Faddon, Somogysárdon, Csernelyen, Olaszliszkán, Galgagyörkön, Sajóládon, Bercelen, Rakacán, Abaújváron, Pátkán, Kiskunhalason – teleírhatnám azon helységek neveivel az oldalt, ahol a verbális és tettleges erőszak mindennapos, ahol az iskolában a tanárok rettegnek a diákoktól, s ahol a lakosság egyik felének összekuporgatott vagyonát már nyíltan veszik el a lakosság másik feléből összeverődött csapatok. Ezekben a helyzetekben persze – gondosan ügyelnek erre! – ők vannak többségben.
Olykor archaikus gyűlöletből űzik ki házából a parasztot, s dúlják fel a kertet, döntik ki a kerítést, gyújtják fel a portát. S olykor sötét virtusból ölnek. A helyzet, nem kell bizonygatnom, elviselhetetlen. Mára egy országnak van elege a kirekesztésből és a hátrányos megkülönböztetésből: abból tudniillik, hogy a többségi társadalmat nem védi senki a kisebbségi társadalom deviáns rétegével szemben. Egy országnak van elege abból a „politikailag korrekt” hazugságból, hogy romakérdés nincsen. Igenis van romakérdés, de még mekkora! Igenis, hatalmas kérdés: egy hatszázezer fős etnikai kisebbség tagjai közt miért szabályerősítő kivétel az, aki képes dolgozni, tanulni, norma- és jogkövető magatartást tanúsítani? S a balliberális (kisebbségi) kormány – jogvédő elitjével együtt – miért nem tesz a kérdés megválaszolásáért, a helyzet megoldásáért semmit? Ha valamiben, ebben a teljes parlamentnek konszenzusra lehetne jutnia.
Talán azt sem kell bizonygatnom, hogy a cigányokat szeretni nem nehéz. Érzékeny, tehetséges, ügyes emberekről van szó, akiknek gyors az eszük és a kezük. Többnyire nem is tudják, mekkora szükségük van munkára és iskolára. Igen sokan vannak köztük, akiket meg kell tanítani kezet mosni, lehúzni a vécét, időben felkelni reggel, végigdolgozni a napot. Újra meg kell tanítani nekik az együttélést a nem cigányokkal. Sokukat sürgősen rá kell vezetni az „enyém” és a „tiéd” közti éles különbség felismerésére. A munkahelyteremtést és a munkára ösztönzést, a kulturális felzárkóztatást, a valódi, hatékony, átfogó oktatási stratégia bevezetését tehát nem szabad elodázni, de ha mindez már holnap megkezdődne is, a látványos, mérhető eredményre még várni kellene. Sokat. Lehet, hogy évtizedeket.
Kállai Ernő kisebbségi ombudsman történelmi lehetőséget szalasztott el. Kettős hibát követett el. Egy: nem vette komolyan a cigányság modernizációját célzó monoki kezdeményezést, kettő: azt egyszerűen szalonrasszizmusnak bélyegezte, és lesöpörte az asztalról. Kállai üzenete a cigányság felé olyan egyszerű, mint amilyen hazug és gonosz: akik a kérdésre választ, a problémára megoldást keresnek, azok szalonrasszisták. Vagyis: gyűlölnek titeket, testvéreim. A Roma Magazin június 23-i számában Kolompár Orbán már ekképp nyilvánult meg: „rá kell arra készülni, hogy a roma társadalom képes legyen megvédeni önmagát, ha úgy adódik.” Értjük: kaszára-kapára! Az ilyen uszító, a többségi társadalmat megbélyegző, a gyűlöletet még inkább felszító megnyilvánulások kiválóan alkalmasak arra, hogy az olyan indulatos kiabálások, mint amilyet fent idéztem, tetteké legyenek. Kinek jó ez?
Miért akarnak vajon egyes roma vezetők polgárháborút gerjeszteni? Sajnos, a romákhoz a józan üzenetek nemigen jutnak el. Pedig meg kellene mondani nekik, hogy egyes vezetőik súlyosan, évek-évtizedek óta becsapják őket. Ám addig is, míg kiépülnek a kommunikációs csatornák, tenni kell valamit. A modernizációs krízis, a politika gyávasága, az életszerűtlen kisebbségvédelmi dogmákra épülő, diszkriminatív jogrend, az abszolút igazságtalan segélyezési rendszer, a rendvédelmi impotencia, valamint az aljas, mindennapos gyűlöletszítás miatt – szó szerint – életveszélyessé vált a helyzet. E közbiztonsági csőd pedig azonnali beavatkozást igényel. Egyszerűbben: nem a Magyar Gárdának kell életeket menteni, hanem a magyar rendőrségnek. Igazi rendőrőrsökre van szükség a kis falvakban, éjjeli ügyelettel, állig felfegyverzett, rendszeresen járőröző, kemény zsarukkal. Most, rögtön. Kerül, amibe kerül. Élet-halál kérdés. A felzárkóztatás pedig csak aztán jöhet.
