Forrás: MNO

2008. június 18. 00:00Az egészséges élet divatját éljük. Nincs szakértő, dietetikus, szakács, cukrász, gasztroenterológus, kozmetikus, belgyógyász, szakácskönyvíró és szépészeti szakértő, aki ne kórusban fújná a boldog élet titkát: zöldség-gyümölcs, amennyi belefér. A sárgarépától a bőröd, a kaportól a szemed lesz szebb. Az uborka, az eper, az alma, a körte, a dió, a mogyoró, a mandula, a rebarbara, a kajszi, az őszibarack, a banán, a krumpli, a kivi, a brokkoli – mind jók valamire: ha másra nem, hát arra, hogy jól érezd magad. Mi lehet finomabb egy tál harmatos epernél, cukor és tejszínhab nélkül? Ezzel aztán véget is ér a szép álom, mert tál is van, eper is van, még harmat is akad, csak a finomsággal vannak alapvető bajok.

Minden azzal kezdődött, hogy beléptünk az Európai Unióba, és ettől fogva tél közepén is díszeleg a kirakatokban a sárga- és a görögdinnye, a spanyol eper, a brazil szőlő, az izraeli avokádó, az olasz füge és minden más. A nyolcvanas évek elején megkérdezte a férjem, mit szeretnék karácsonyra. “Egy nagy fürt fehér szőlőt” – mondtam ki titkos vágyamat. Valamelyik rokon éppen Bécsbe ment karácsony előtt, meglett hát a szőlő. Micsoda ajándék volt, és mellé az összekacsintás: hja kérem, könnyű az osztrákoknak, ott kapitalizmus van, és nincs hiánygazdaság.

Most itt a kapitalizmus, nincs hiánygazdaság, de keserű a szőlő és savanyú az eper. Ezen a tavaszon méregdrága volt a földieper, átlagban ezer forintra tartották kilóját. “Mézédes magyar földieper” – hirdette a tábla a körúti zöldségbolt bejáratánál. “Ne vegye meg” – súgta az eladó. “Argentin eper, az íze meg…” Nem haragszanak meg az argentinok, de savanyú, szagtalan, vízízű, hatalmas eperszemek vezették félre a vásárlót. De nem kell az eper miatt szégyenkezni az importőröknek. Magyarországra beszállították a tökízű dinnyét, a belül megbarnult barackot, a fejszével nyíló nektarint, a bivalybőrű szőlőt, az éretlen vagy lotytyadt, kaki nevű gyümölcsöt, a drága avokádót, aminek árából akkor engednek, amikor feketére töpörödve már ehetetlen. Árultak almát, körtét külön selyempapírban, darabonként, úgy, hogy a zöld almát összekeverték egy ízetlen valamivel, és megvolt a napi haszon. A fővárosban oly ritka a gyümölcsbolt, mint a fehér holló. A szupermarketek és a plázák zöldség- és gyümölcsstandjairól annyit, hogy az egyikben olyan almát árultak, amit otthon csak a disznók ettek; a másikban meg olyan krumplit, amit még azok sem. A kedves vásárlóknak a legolcsóbbat és a legcsúnyábbat. Széttaposott gyümölcsök, kitépett zacskók, összerágott almák, körtecsutkák, már reggel kiválogatott rekeszek, délutánra kókadt, koszlott maradékkal.

A választék szegényes, az áru csúnya. Csúnya ahhoz képest, hogy valamelyik nap mutattak egy epertermesztő falut, ahol gyönyörű, harmatos, egészséges epret nem tudnak eladni. A felvásárlók nem ezer forintot, de kétszázat is alig adnak kilójáért. A termelők ingyen is adnák a gyümölcsöt, csak szedjék, hogy ne menjen pocsékba a tövén. Gondolom, ugyanez a helyzet a szedetlen cseresznyefákkal, a málnásokkal vagy a már kivágott almafák soha nem termő gyümölcseivel. Magyarországon nem kétfajta (az ízetlen starking és a még ízetlenebb jonatánalma) létezik. A téli batulalmától a cecmárián át a delicseszig, a bergamott-ranettől a fahéjas bundás zöld almáig sokféle volt a piacokon. Magyarország, a gazdag gyümölcsöskert húsz év alatt szeméttárolóvá silányult.

Az emberek ma még tudják, milyen a jó lecsó. Kérjük vissza a paprika és paradicsom illatát!

Seszták Ágnes

Comments are closed.