Forrás: MNO

2008. június 14. 00:00Június 6., péntek

A Népszabadság képet mutat a nemzeti gyászkertről. Már lecsavarozták a márványtáblát a mártírok nevével. Három temetői szaki húzza, vonja és kínlódik – nehéz lehet. Mégis övék a könnyebb feladat. Eloszlatni a homályt sokkal nehezebb. A képaláírás fogalmazói nem ezt teszik: „A 301-esben olyanok nevét is megörökítették, akiknek nem volt közük 1956-hoz” – olvasom.

A fogalmazás a proletárdiktatúrát idézi. Akkoriban terjedt el egy nyelvtani formula. A mondatok állítmánya konkrét volt, az alany általános. Sosem lehetett megállapítani, kiről van szó.

„Megörökítették”? Aztán vajon kik?

A lap oknyomozói más ügyben megmozgatnak minden követ. Most hogy nem jutottak nyomára, kik a megörökítők? Vagy ez volt a cél? Elkenni? Most is úgy lesz, mint a szegedi klinikán: öszszecseréltek két beteget, és az orvos egy egészséges ember fejét műtötte meg? A bíróság szerint a betegszállító hibájából… A posta drága kerékpárjaiért egy középkáderre verik rá a balhét, és semmi kétség, a rákoskeresztúri históriában egy kőfaragó lesz a hibás.

Kárnak, szarnak nincs gazdája – Magyarországnak ez a képlete. Hat év alatt sikerült mocsokba fullasztani mindent, de tettese nincs semminek. Hogyan lenne, amikor Kádárék tönkretették az egyenes magyar beszédet is. Minden pártkongresszuson ezt hallottuk: elvtársak, lehetővé kell tenni a nők egyenjogúságát! Elvtársak, erősíteni kell a munkafegyelmet! Hogy kinek mikor és milyen módon kell megtenni, arról a szónok hallgatott. Saját szavaiért se vállalta a felelősséget.

A Népszabadság e hagyomány jegyében biggyesztette a kép alá, hogy a márványtáblán több név gazdájának „nem volt köze 1956-hoz”. Ritka gyöngyszem ez a négy szó. Ritka és hamis. Hisz e logika szerint Horn Gyulának köze volt „56-hoz. Vida vérbírónak is. Immár magnóról halljuk, mint ítélte halálra Nagy Imrét és társait. Eszerint ők rákerülhettek volna a márványtáblára? Rossz a kérdés. Másról van szó.

A lap szerkesztői képtelenek voltak leírni azt, hogy „szabadságharcos”. Azt, hogy „hős”. Számukra idegenek. Félnek tőlük. Ez a félelem akadályozta, hogy 1990 után visszaadjuk a szavaknak eredeti jelentésüket. Rádásul azok tovább torzultak az ügynök politikusok száján. És mi történt? Bűnüket épp a szó mesterei mentegették. Esterházy. Nádas. Jutalmuk lovagkereszt, és ez felidézi 1957 tavaszát, amikor Kádárék fűt-fát ígértek Németh Lászlóéknak. Azok hittek, és aláírták a követelést: az ENSZ vegye le napirendjéről a magyar ügyet. Jutalmul néhányan Kossuth-díjat kaptak – véres kézből…

Aki nem üti félre a piszkos kezeket, hitelesíti azok minden mozdulatát. Vajon megtudjuk-e, kinek és miért volt érdeke bemocskolni a 301-es parcella márványtábláit?

Június 7., szombat

Mentünk a tejért Zebegénybe. Sereg autó, jelvény- és zászlóárusok, egy irányba tartó emberek, fenn, az országzászló felől tárogatóhang. Ó, de hiszen ma van a trianoni emlékünnep!

Ölbe kaptam a kicsi lányt, és nekiindultunk a Kálvária-dombnak. Eddig csak olyankor jártam fönn, amikor csend volt, és azt gondolhattam, amit akartam.

Az országzászló és a hősi emlék Maróti Géza munkája. (Nem kéne elhallgatni, hogy 1939 nyarán nem engedték az ünneplők közé. Egy zsidó nem való oda, mondták. Hogy a zebegényi templom építője, Kós Károly tőle tanult rajzolni? A túlpántlikázottak ilyenre sose gondolnak. Az ő mellüket nem a mindentudás feszíti.)

Az ünnepség már tartott. Egy szónok beszélt. Ez is kesergett, másokat okolt, és régi sebeket vakart ki.

Trianonról talán azért más a véleményem, mert anyám a kosztpénzből lefaragva nyelvtanárt fogadott mellénk. Nem állta, hogy az iskolában egyetlen idegen nyelv létezett, az orosz. Pár nap múlva idős hölgy csöngetett be hozzánk zsabós ruhában, Meisten Editnek hívták. Breslauban nőtt fel, onnan érkezett Pestre a háború éveiben. A férje üzletember volt. De ez mellékes.

Sokkal fontosabb, hogy városában, melyet ma Wroclawnak hívnak (magyarul Boroszlónak), és Szilézia szellemi központja volt, a háború elpusztított mindent. Nem csupán a házakat, lakóit is. A németeket az utolsó szálig kitelepítették. A lengyelek tudták, hogy az Odera-Neisse határt Sztálin étvágya húzta meg. Magának akarta Kelet-Lengyelországot. Meg is kapta.

Tante Edit a háború után nem mehetett vissza városába. Nálunk maradt, házhoz járó nyelvtanár lett. Nem csak nyelvre tanított. Büszkeségre is. Nélkülözhetetlen portéka, ha a fajtáját méltón akarja képviselni az ember. Szűkösen élt, de tartásán, önérzetén a történelem alakulása semmit nem változtatott. Porosz maradt minden gesztusában. Nemigen szerettem – akkor. Azóta egyre többször fedezem fel magamban, ami tőle való.

Kis lakása volt a Balzac utcában, majd a Böszörményi útra költözött. Oda már közel volt Farkasrét, ahová temették. (Kerestem, hátha föllelek valakit a tanítványok közül, s megtudom, hogy élt utolsó éveiben. Senkit nem találtam.) Nyugdíjra nem számíthatott, arra inkább, hogy följelentik. Az illegális némettanításnál csak az illegális hitoktatást üldözték jobban. Mégse hallottam panaszkodni.

Az ő példája tanított arra, hogy egy ország, egy régió, egy város határai nem ott vannak, ahová a győztesek ceruzája húzta őket. Az igazi határokat az erősek lelke őrzi. Akik ismerik a térképet, és tudják: a határokat szeszély, bosszú és szerencse rajzolja: egyszer itt vannak, másszor ott.

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1947. február 25-én kihirdetett 46. sz. törvénye szerint: „A porosz állam központi kormányzatát és valamennyi hivatalát ezennel feloszlatjuk.” Mindent betiltottak, ami porosz.

Ott voltam Berlinben a Brandenburgi kapunál 1989. október 3-án, amikor a két Németország ünnepelt. A világ tudtára adták, hogy újraegyesültek. A kapu környékén több tucat fekete-fehér porosz zászló lengett. Akkor is, most is Tante Editre gondoltam.

Mások még javában jöttek föl a Kálvária-dombra, mi már lefelé baktattunk. Fogtuk a kicsi lány kezét, tekintetünk derűsen pásztázta a Börzsönyt, a Dunát, a Pilist, és nem éreztük reménytelennek a jövőt.

Június 10., kedd

Nagy a homály, és világítótorony alig. Ami van is, fényét többnyire a múltból veszi. Napok óta Fülep Lajos jár az eszemben, meg az, hogy a múlt század elején mennyivel tisztább egyezések működtették a szellemi életet. Ott volt a Szellemi Tudományok Szabadiskolája. Fülep 1914-ben hozta létre Lukács Györggyel és Balázs Bélával. Ma elképzelhetetlen három ennyire különböző karakter együttműködése. Akkor – mert akkor az ország szellemileg is erős volt – természetesnek tűnt. A gondolkodók eleje nem érzett kényszert, hogy bizonygassa, közelebb van Európához, mint szellemi ellenfele. Amiként a hal sem hivatkozik a vízre, amelyben úszik. Ma a halak legtöbbje – kleine Fische, gute Fische – a szárazon hajigálja magát, és nem bocsátaná meg, hogy a másik életútja az övével ellenkező irányba kanyarodott.

Pedig hármuk esetében ez történt.

Lukács emigránsként Moszkvában reszket a két háború közt, a csengőt figyeli, mikor jönnek a csekások; Balázs Béla a nácik árnyékában Leni Riefenstahlnak ír forgatókönyvet. A legtávolabbra Fülep menekül: a sötét Baranyába száműzi magát, Zengővárkony református lelkésze lesz.

Nem szelíd lelkületű egyházfi. Írásaiban kérlelhetetlen. A fél ország esik egyik ájulatból a másikba Szabó Dezső regényétől, ő nem kegyelmez Az elsodort falunak: „A naturalista marok megragadja a dolgokat, görcsösen megtapogatja-nyomogatja őket, úgy, hogy nyomában apróra hallod hangját böfögésnek és öklendésnek, érzed szagát anyagcserének, a romantikus torok pedig a legmagasabb hangon, legélesebbre, legfeszültebbre ajzott recitativóval recseg róla ájulásig-kéjben.”

Ha valaki ma írna így, fegyvert fognának rá – vagy egy pártideológust. Őt nem érdekelték a korabeli ideológiák. És az sem, ki áll hozzá közel. Egy anekdota keringett róla, sok száj fényezte, és írásában Illyés is emlegeti, hogy „az éjjeliszekrényén talált regény-kefelevonat hajnali elolvasása után Firenzében még aznap fölbontotta házasságát a korszak jól indult, de aztán bestsellerré hígult írónőjével”.

Az írónő feleség: Erdős Renée. Regényei ma is a könyvesboltok polcain vannak. Fülep munkáit alig találja, aki keresi. Pedig ha kinyitja őket az ember, szűnni kezd a hígság, melyet Erdős Renée utódai terjesztenek. Mondatai kálvinista zsoltárok zengését idézik: kikezdhetetlenek. Weöres Sándor tanítványául szegődik, Kner Imre bevallja: a tőle kapott „pofon” vezette a művészi nyomdászat lényegére.

Mítosz övezi már férfikora delén. A „belső emigráció” az ő kifejezése. A maga helyzetét definiálta vele. Hogy olasz egyetemek katedrája helyett a parókiát választotta Zengővárkonyban.

Onnan is tudott úgy szólni, hogy mindenki meghallja.

Ő veszi észre először az egykét. Lavinát indít el az értelmiségiek között. Szörnyűbb Trianonnál, vallja. Az okról az Írást idézi. Ma is beleborzong az ember, hogyan: Aki egy törvényt megront, megrontja valamennyit… 1929 novemberében interjút ad a Pesti Naplónak. Ha tanító volnék, felolvasnám diákjaimnak, mit mondott Fülep. Az interjúnak ő adott címet, s abból kitetszik, hogy mit: „Magyarok, ne Kanadába, hanem Baranyába vándoroljatok ki”.

Minden további szó csak rontana a fentiek erején.

Végh Alpár Sándor

Comments are closed.