Forrás: Múlt-Kor

A negyvenes évek második felének immár történelmi blokádja költözött vissza a német fővárosba, de immár csak a Német Történeti Múzeumba.

Ami Berlinnel történik, az egész Európával történik

“Nézze, én kész vagyok megpróbálni a légihidat. Nem tudom garantálni, hogy működni fog, és biztos vagyok benne, hogy még a legjobb esetben is fázni fognak az emberek és éhesek lesznek. És ha a berliniek nem tartanak ki, elbukik az egész” – mondta az amerikai Clay tábornok Ernst Reuter polgármesternek. A berliniek azonban kitartottak, és átvészelték a hatvan éve, 1948. június 24-én kezdődött szovjet blokádot.

A hidegháború hajnalán a korábbi világháborús szövetségesek szembenállása egyre nyilvánvalóbbá vált. A viták súlyosbodásával a Németország szovjet zónájában fekvő Berlin helyzete is ingataggá vált, hisz Molotov szovjet külügyminiszter szavai szerint: “Ami Berlinnel történik, az Németországgal történik. Ami pedig Németországgal történik, az egész Európával történik“.

A Kreml számára az utolsó csepp a pohárban a szovjet jóváhagyás nélkül 1948. februárjában bevezetett (és Berlinbe becsempészett) új német márka volt. A Vörös Hadsereg június 12-én lezárta a fővárosba vezető autópályát, leállt a hajó-, majd végül a vonatforgalom, június 24-re a város teljes blokád alatt állt. Az amerikai-brit szövetségesek végül úgy döntöttek: nem áldozzák fel Berlint, hanem kétmillió lakosának megmentésére sietnek. Mivel azonban nem akarták kockáztatni a harmadik világháborút, megoldásként csak a légihíd maradt.

A feladat szinte lehetetlennek tűnt: az Indokínában lekötött franciák veszett ügynek látták Berlint, a csapatkivonások miatt kevés volt az amerikai katona, még kevesebb repülőgéppel. A britek valamelyest jobban álltak, de a két hadsereg kapacitása együttesen is csak napi 700 tonna élelem és szén szállítására volt elég, míg a berliniek szűkös napi szükséglete 5000 tonnára rúgott.

A szállítások újabb gépek bevonásával kezdődtek el, a repülők egy évekkel korábban a szovjetek által is aláírt szerződés alapján három, egyenként 20 mérföld széles légifolyosón érhették el a német fővárost. Az amerikai-brit zónából hárompercenként szálltak fel a gépek, a hatékonyság érdekében a pilóták a Tempelhof repülőtéren nem hagyhatták el a fedélzetet, a várakozó gépekhez mobil bárokat küldtek, a frissítőket a legcsinosabb berlini fräuleinok szolgálták fel.

A szovjetek, akik kezdetben megmosolyogták a légihidat, idővel zavarni kezdték a gépek rádióadásait, vagy éppen mellettük repülve a levegőbe lőttek. Bevetették a propagandafegyvert is, az ellátás garantálására hivatkozva próbálták rávenni a berlinieket, hogy költözzenek át a város keleti részére, végül a városházát elfoglalva próbálták megakadályozni Ernst Reuter újraválasztását. Időközben a franciák is bekapcsolódtak, s 90 nap alatt repülőteret építettek a Tegel-tó partján.

A légihíd a telet is átvészelte, noha akadt nap, amikor csak egy gép tudott leszállni. 1949 húsvétján az amerikaiak erődemonstrációt rendeztek: 24 óra alatt 1383 felszállással 13 ezer tonna szenet szállítottak a városba. A “húsvéti parádé” megtörte a szovjeteket, így 1949. május 12-én feloldották a blokádot, de a légihíd még szeptemberig fennmaradt. Légi úton 2,3 millió tonna szállítmány jutott el Berlinbe 278 228 felszállás során. A hadműveletnek áldozatai is voltak, 31 amerikai és 39 brit katona vesztette életét, 17 amerikai és 8 brit gép zuhant le.A berlini fal előképe volt

A hatvan évvel ezelőtt, 1948. június 24-én kezdődött, az egykori Szovjetunió által elhatározott hírhedt berlini blokádot és az arra adott választ, minden idők legnagyobb logisztikai “hadműveletét”, a Nyugat-Berlin megmentését célzó angolszász légihidat idézi fel az fotókiállítás, amely az évfordulóhoz időzítve nyílt meg a német főváros szívében fekvő múzeumban.

A német származású, de a hitleri fasizmus elől az Egyesült Államokba menekült Henry (Heinz) Ries fotói – több száz fekete-fehér fotó – történelmi és megdöbbentő hitelességgel ábrázolja az 1949. május 12-ig tartó blokád “mindennapjait”, a berliniek megpróbáltatásait, valamint az angolszász szövetségesek erőfeszítéseit az ellátás biztosítására.

Ries – aki 1917-ben Berlinben született zsidó polgári család gyermekeként – 1937-ben “vándorolt ki” az Egyesült Államokba. A második világháború után már a The New York Times fotóriportereként, s amerikai állampolgárként tért vissza egykori hazájába. S olyannyira megdöbbentették őt a háború pusztításai, hogy szinte világhírnevet szerzett úgynevezett romfotóival, amelyekkel ugyanakkor nem csupán a pusztítás “csendéleteit” ábrázolta, de a romok közül újra feltámadó életet is.

Az igazi hírnevet azonban mégis a “blokádfotók” hozták meg számára, amelyek közül az egyik, az amerikai C-74-es Douglas Globemaster szállító repülőgép, azaz az úgynevezett “mazsolabombázó” fotója bejárta az egész világot. Egyidejűleg pedig a légihíd jelképévé, a későbbiekben pedig a német-amerikai megbékélés, illetve barátság szimbólumává vált.

A Nyugat-Berlint kiéheztetni akaró, s a nyugati hatalmakat a városból kiszorítani igyekvő hírhedt szovjet blokád csaknem egy esztendejében az angolszász légihíd keretében több mint 200 ezer repülés történt, az amerikai és az angol repülőgépek – a “mazsolabombázók” – mintegy 1,7 millió tonna élelmiszert (közte természetesen mazsolát), alapvető közszükségleti cikket, továbbá fűtőanyagot, mindenekelőtt szenet juttattak el a berlinieknek.

Henry Ries a történelem krónikásaként kapta lencsevégre a blokád legmegrázóbb, ugyanakkor az emberi bátorságot, az élni akarást és a segítségnyújtást szemléltető pillanatait, a többi között csokoládéhoz, rágógumihoz, liszthez és kenyérhez, továbbá ivóvízhez és gyógyszerekhez jutó gyermekek és felnőttek örömét.

Fotóiból az első kiállítást az Egyesült Államokban rendezték, a blokád 50. évfordulója alkalmából pedig a “mazsolabombázóból” amerikai bélyegsorozat lett. Henry Ries 2004-ben hunyt el New York államban, s kívánsága az volt, hogy fotóit Berlinben őrizzék meg. 2007-ben érkezett az életmű a történeti múzeumba, s abból most került sor az első németországi kiállításra.

Henry Ries a háború utáni Németország, illetve Európa történetének valódi krónikása volt. A berlini blokádról készített fotói örök mementóként szolgálnak egy olyan korszakról, amely a történészek szerint közvetlen előzménye volt Németország, illetve Berlin megosztásának, később pedig a hírhedt berlini fal emelésének.

A blokád “adta az ötletet” az egykori NDK hatóságainak arra, hogy 1961-ben Nyugat-Berlint fallal vegyék körül, ez a “zárlat” azonban nem csupán egyetlen, hanem 28 évig – 1989-ig – tartott. S miközben a blokádra Berlin ezekben a napokban emlékezik, a fal lebontásának 20. évfordulójáról jövőre – szinte egész évben – megemlékezik majd.

(Múlt-kor/MTI)

Comments are closed.