Forrás: MNO

Igencsak keveset tudunk a határon túli közösségekről

2008. május 30. 00:00

A honi médiában leginkább politikai, közéleti tudósítások jelennek meg a határon túli magyarságot érintő kérdésekről. A közösségek értékteremtő erejéről, eleven kultúrájáról ritkán kaphatunk képet, hiába készülnek filmek, vannak fesztiválok, tematikus napok a közszolgálati televíziókban. Mintha lanyhult volna irántunk az érdeklődés – vélte több határon túl alkotó magyar dokufilmes az esztergomi Együttélés dokumentumfilm-fesztiválon.Sztálin és Churchill sajtpapíron rajzolgatott határokat. S olykor szép egyenes vonalakkal falvakat, családokat vágtak ketté Közép-Európában. Trianon idején, az új határok meghatározásánál a világhatalmak a magyarságra nézve sajátosan alkalmazták a nemzetiségi elvet. Francois Mitterrand később elismerően úgy nyilatkozott rólunk: a magyarság létezése, fennmaradása a világ hetedik csodája.

A határon túli magyar közösségek részben kényszerközösségként jöttek létre, de arra a kérdésre, hogy ma mennyire akarati, valódi közösségek, sokféle válasz adható – vélte az Együttélés dokufesztivál tegnapi kerekasztal-beszélgetésén Szarka László. Mindenesetre az Akadémia Kisebbségkutató Intézet igazgatója szerint hibás “pesti” gondolkodásra vall, ha a határon túli magyar közösségeket az anyaország fiókintézményeinek tekintik.

A rendszerváltás idején a magyarok egymásra találását a hoszszú távollét utáni öröm jellemezte, a határok áttörését dokumentumfilmek is segítették – mondta Siflis Zoltán vajdasági rendező. – Mintha mára az érdeklődés lanyhult volna irántunk a médiában, ahol nem tud megjelenni, milyen a határon túli magyarság értékteremtő ereje. Erre apró példa, hogy a Magyar Televízió négy éve nem kért dokumentumfilmet Délvidékről. Ám a bajt jobban jelzi, hogy a kisebbségi műsorokon belül hetente huszonhat perc jut a közszolgálati televízióban a határon túli magyarságra.

Belénessy Csaba, a Magyar Távirati Iroda elnökhelyettese szerint a határon túli magyarság kulturális és gazdasági ügyeit akár protekcionista módon is menedzselni kell – minden magyar alkotó, kulturális intézmény előtt nyitott pályázatokkal. Ám a magyarországi politika jelenleg erre kevés figyelmet szentel. Úgy vélte, egy nemzetpolitikai minisztérium felállítása segíthetné legjobban, hogy a magyarság megőrizze kulturális önazonosságát. Természetesen a kolonialista szemlélet mellőzésével, a huszonegyedik század új kihívásainak megfelelve.

Sztálin és Churchill sajtpapírján a magyarlakta Szelmencet kettévágták. Domonkos László Kisberlin című filmjében mégis van átjárás a szlovák-ukrán határon: néha áttévednek a libák. A családok szétszakítását, a bunueli láthatatlan fal abszurditását csendes belenyugvással meg lehet emészteni, ám érthetetlen a kisfunkcionáriusok egyéni szadizmusa – minek fokozni még a fájdalmat? Ugyanez a kérdés vetődött fel Varga Ágota dokujának, a Porrajmos – cigány holokauszt újranézésekor. Még ha elfogadhatatlan is, hogy a múlt század a szisztematikus gyilkolás évszázada is volt, lassan beletörődünk a ténybe. Ám a mai napig felfoghatatlan, hogy emberek – a parancsot lobogtatva – úgy voltak képesek állatokká válni, hogy a saját szomszédaikat (olykor barátaikat) lökték a vágóhídra. Miért? – kérdezték a gyerekek is egykor. Erre nincs értelmes válasz.

Kisfaludy András filmjében, a Határtalan egyensúlyban is szerepel vágóhíd: egy törvény a Ceausescu-rezsim idejéből, amely a hatvan éven felüli vesebetegeknek nem tette lehetővé, hogy dialízist kapjanak. Miklósi-Sikes Csaba művelődéstörténész a nyolcvanas években sok mindent elviselt Kolozsvárott: a benzin, a meleg víz, a villany hiányát, a Securitate állandó vegzálását. Apja “törvényes” halálát már nem tudta. Kolozsvár után Sümegen tett sokat az épített örökség megmentéséért: értéket teremtett.

Tölgyesi Gábor

Comments are closed.