Köznapló

sofar, 2008. június 10. 05:01  JNA24 médiafigyelő, MNO Add comments

Forrás: MNO

2008. május 31. 00:00Május 25., vasárnap

A népdal így szól: “Megöltek egy legényt hatvan forintjáért, bévetették a Tiszába piros pej lováért…” Magyarországon ma nem kell hatvan forint, se pej ló ahhoz, hogy megöljenek egy legényt. A kaposvári fiút társai – szintén gimnazisták – azért ölték meg, mert állítólag nagyképű volt. Fejét kővel ütötték, majd mikor már nem mozdult, a vízbe dobták.

Az óbudai Árpád Gimnázium aulájában pénteken lepleztük le Kiss Jenő, a legendás magyartanár emléktábláját. Az avatók egyike én voltam. Nem könnyű ilyenkor jól beszélni. Azoknak kell meghatódniuk, akik beszédemet hallgatják, és nem nekem. Márpedig kicsit remegett a hangom.

Elmondtam, hogyan ismertem meg. Egy március 15-én történt. Elöl Sinkó Laci szavalt, bizonnyal Petőfit, ám közben valaki hátul – bár igyekezett hangját visszafogni – beszélt a szomszédjához. Elsős voltam, láttam, hogy egy tömpe bajszú tanár figyel, majd megfordul, és már indul is oda, ahonnan a hang jött.

Az egy tömbbe sorakozott harmadikosok mellett állt meg. Végignézett a társaságon, és ami ezután történt, olyan volt, mint egy némajáték, bár ez akkor és ott tétre ment. Tekintetének erejétől egyik diák a másik után lépett kicsit hátrébb. A sor nyílt széjjel, mint a cipzár. A tanár, akinek akkor még nem tudtam a nevét, egy szót se szólt, mégis eljutott a fiúig, mondjam úgy: a tettesig. Pillantásától az szinte kővé meredt. Izgatottan figyeltem, mi lesz a folytatás.

A tanár alig észrevehető fejmozdulattal jelezte a fiúnak, kövesse. És az követte. Elöl a bajszos, mögötte a diák, lendült az aula csapóajtaja, majd az ajtón túl egy kéz. Hallottuk a pofon csattanását – Sinkovits Laci még mindig mondta a verset -, de már nyílt is a csapóajtó, elöl ugyanúgy az erős tekintetű tanár, mögötte a piros képű fiú. Mindkettő korábbi helyére állt, a beszélgetés ügye rendeződött, az ünnepség folyt tovább. A tanári karból senki nem vett észre semmit.

Mi, diákok azonban igen.

És bár akkor még aligha tudtam volna megfogalmazni, mit jelentett az a pofon, ma kétségem nincs afelől, hogy Kiss Jenő – mert ő adta – így tette egyértelművé: bizonyos dolgokban nincs pardon. És a haza ilyen. Amiként abban a fiúgimnáziumban – mert akkor még csaknem teljesen az volt – fontos jelentést adott annak a szónak is, hogy f é r f i.

Ma a neoliberális oktatásügy korifeusai szinte kötelezővé teszik, hogy az iskolákban puhatestűeket neveljenek. És gyanítom, hogy a férfi szónak a Szalay utcában – onnan irányítják a tanügyet – csak azt a jelentését ismerik, hogy “hímnemű”. Holott ez a legkevésbé fontos, hisz nélkülözi a karakterjegyeket. Például a tisztességet. A tartást. A hűséget. Az erős jellemet. A meg nem alkuvást.

Kiss Jenőben megvolt mindez. Ezért lehetett a kamasz fiúk előtt példa.

Csupán egy évig tanított, mégis úgy veszem elő a zsebkendőt mindmáig, ahogyan ő annak idején. És utánoztam a járását is, pedig abban ott volt példának apám. Felvetett fejjel, egyenes tartással járt időskorában is, én mégis Kiss tanár úr tempóját kívántam el.

Ezek után jöjjön két kérdés.

Felpofozhatja-e ma a tanár egy diákját, ha az a március 15-i ünnepséget beszélgetéssel zavarja? Nem. A másik kérdés: megpofozhatja-e nálunk a diák (vagy annak szülője) tanárát konzekvencia nélkül 2008-ban? Mi az hogy! A társak mobiltelefonjukkal még föl is veszik a heccet. Ráadásul az oktatásügy puha arcú vezetői még tápot is adnak hasonlóra: a tanár fejére olvassák: ő a hibás. Nem megfelelő a viszonya diákjaival.

Legújabb tervük: felforgatni az egyházi iskolák felvételi rendjét. Jövőre a “hátrányos helyzetű” gyereket kötelező lesz fölvenni. Akkor is, ha tökfej. Akkor is, ha a szülei ateisták. Be akarják tenni a rothadt almát az egészségesek közé, rothadjanak meg azok is. A magyar iskolákban ma a pálya eltökélt lezüllesztése és a tanárok tekintélyének tönkretétele folyik.

Így jutottunk el odáig, hogy egy gimnazista szemében az a férfi, aki öl.

Ha tanár volnék, Magyar Bálintot párbajra hívnám – első vérig. Mert az agyonvert kaposvári fiú haláláért ő is felelős. A liberálisoknak be kéne ismerniük végre, hogy elveik, Spock doktor elveivel együtt, megbuktak. Hogy ma többet ártanak, mint használnak. Hogy a lövöldözésbe torkolló amerikai példák csődöt hoztak ránk – és Európára. Sokadszor ismétlem: a háborút vesztett Japán fölemelkedésének fő oka az új iskolarendszer volt. Mit követtek? A porosz tematikát. Amit nálunk negyvenöt után szétvertek… És mert egy példa nem példa, utána lehet nézni, mi folyik a haszid zsidó iskolákban vagy Indiában. Fegyelmezett és keményen követelő módszerekkel tanítanak.

Eljött az ideje, hogy föltámasszuk az egykori Kiss Jenők szellemét!

Május 27., kedd

Gödi festő barátomnak azt kívántam nemrég: legyen képes napba nézni. Ha állja a fényét, ahogy Tóth Menyhért állta, képes lesz szembenézni bármivel. Köszöntőként írtam, születésnapja volt, de amikor feladtam a postán, arra gondoltam, talán nem ezt kellett volna. Túl sokat kívántam. A szavak, elég, ha könnyelműen rakjuk sorrendbe őket, fölsértik a lélek hámrétegét. Ez olyan, mintha egyik író barátomnak tanácsolnám: nézz szembe a közeledő vonattal – a sínek közül. Hisz történt már ilyen. Edward Stachura, a minapi lengyel ifjúság legrajongottabb írója így tett. Be akarta bizonyítani, hogy a halál is lehet élet. Csavargó élete és ahogy magához ölelte Sancta Poloniát, idollá tették. 1982-ben, ekkor még alig három éve halott, kiadták minden munkáját. Öt kötet, 30 ezer példány, alig pár óra alatt fogyott el – pult alól.

Nyugtalanított a születésnapi kívánság.

Nem az zavart, hogy jókívánságom furcsa volt. Éreztem, hogy olyasmi van mögötte, amiről nem tudok, pedig tudnom kéne. (Hasonlatos lettem az idős asszonyhoz: egy antikváriumban olyan könyvet keresett, aminek nem tudta a címét, a szerzőjét meg elfelejtette. De ahogy a kereskedők végül megtalálták, tudtam, hogy én is meg fogom.)

Ma bementem valamiért a kamrába. Nálunk ez furcsa hely. Egyik polcon könyvek, másikon lekvárok, a harmadikon kuszkusz és svéd kenyérliszt. Magam se tudom, miért, kivettem egy másik lengyel író, Kapuscinski Lapidáriumát, s rögtön kiderült, mit keresek. A Széphalom Könyvműhely egybekötötte a III., a IV. és az V. kötetet, s rátett egy képet. Egy kazettát a técsői református templom famennyezetéről.

Megrendítő volt a hasonlóság a templomfestő és Tóth Menyhért figurái között. Az ember ilyet látva azt gondolja, tán nem is Vaszary volt Menyus mestere (így hívták őt pályatársai), hanem a XVIII. századi kazettafestő. Pedig lehet, hogy nem is járt a técsői templomban. Vagy mégis?

Técső Hollósy szülőhelye. Nála tanult Csontváry, növendéke volt Rudnay. Hazajött Münchenből, s ott fönn, Máramaroson létesített művésztelepet. Hollósy Simon… Alig tudunk róla valamit. Pedig ő írta le, mert egyedül ő tudta, mi adja a magyar festészet lényegét. Önéletírásának kézirata, mint a szakma sustorogja, a műtörténész Németh Lajos kezén tűnt el. Elsikkasztotta volna? Hollósy hatása elmúlt, azóta majmolást űz a festők legtöbbje. Másodlagos nyugatmajmolást.

Rudnay tudott még valamit a lényegről. Zajti is, bár őt Atatürk szolgálata és a turáni lexikon másfelé vitték. Egyvalaki ismeri még a titkot, elmúlt kilencven. Agya remek, de sistereg belőle az indulat. Nem bízik senkiben. Visszautasította Makoveczet és Andrásfalvyt is. Nem osztozik senkivel. Pedig kéne, mert így a titok odalesz. Pénz kéne, hogy könyv lehessen mindabból, ami Rudnayról le van írva csaknem ezer oldalon. Meg persze az is kéne, hogy a titok őrzőjét ne nézzék bolondnak.

Tóth Menyhértet a mandzsettás társak annak nézték a főiskolán. Sánta, falábú parasztgyereknek. Egy nap elhatározta, kivonul közülük. Hallgatni fog. És hónapokra elhallgatott. Egyik növendék jelentette Vaszarynak: – Tóth megőrült. Be kéne vitetni. – Miért? Közveszélyes? – Nem. Csak nem szól. Csak rajzol, nem válaszol senkinek. – Akkor jó. Lehet, hogy neki van igaza.

A hang megnyugtatta. Egy ideig szüneteltette a főiskolát. “Olyan késztetésem támadt, hogy belenézek a Napba. Szükségét éreztem. S akkor néztem bele, amikor legközelebb áll a Földhöz. Délben. Nehéz volt, de engedett a Nap. Mindennap belenéztem, és egyre könnyebben ment.”

Így találkozott a tűzzel. A földdel meg úgy, hogy belőle élt.

“Hetvenéves koromig kapáltam a művészetért, mert a képeimből nem tudtam megélni. Paprikát és majoránnát termeltem, ez fizetett annyit, amennyi nekem elég volt. Testemnek elég az, amit a föld ad magából. A gyümölcsök, gyökerek nedve a föld és a nap erejét adja nekem. Így már életemben a föld része leszek…”

Csak a víz hiányzott az őselemek közül. Hetvenkét évesen találkozott vele. Felesége elvitte a Kanári-szigetekre. “Úgy indultam, hogy az Alföld is tenger, és én itt születtem a tenger közepében. Mit láthatok ott is? A mozgó tengert. Azt gondoltam, hogy újat nem fogok látni.”

De látott. “Ahogy ott fekszem a parton, nézem a parti sziklákat, a redőket, a hasadékokat, rajzolatokat, megláttam a törvényt. Igen, ez a törvény képe. A természet rendje. A víz törvénye. Az élet törvénye.”

Először menni. Aztán megfordulni és szembenézni, mert csak így látni meg a törvényt. És aki látja, rokona lesz Tóth Menyhértnek, és köze lesz a técsői templomképhez, s a törvényt tudva századokat léphet át, és mondjuk ki: nem lehet igazi alkotó, akinek nincs köze a semmiből egészet teremtő mesterhez: Istenhez. Azt kell akarnunk, amit ő akar.

Ez hiányzott arról a születésnapi lapról. Most pótoltam.

Végh Alpár Sándor

Comments are closed.