Forrás: 168 Óra

2008.03.30., 2008. évfolyam, 13. szám

szerző: Bokor László forrás: 168 Óra

Aznapra tervezték az Oscar-gálát, amelyen színes filmüzenettel akarta megörvendeztetni régi kollégáit a cowboy-elnök. Ám a washingtoni ólomeső elmosta a terveket. Az USA negyvenedik elnökét negyvenedik munkanapján érte a pisztolylövés, amely Dallastól Hollywoodig visszhangzott. Szerzőnk New Yorkból figyelte az eseményeket.

A Fehér Ház minden negyedik ura ellen volt már merénylet, minden tizedik ellen sikeres. Lincoln megölését rézkarc őrzi csak, pedig 1865-ben volt már fotográfia – Garfieldnek tizenhat évvel később jutott is, igaz, csak a ravatalához. Két évtized múlva, McKinley temetésén tucatnyi kurblis kamerának emelgethették cilinderüket a gyászoló honatyák. 1963-ban J. F. K. dallasi körútját már elektronikus hírlánc követte, a merénylet filmjét mégis egy Zapruder nevű amatőrtől kellett megvásárolni…

1981. március 30-án, helyi idő szerint 14 óra 3 perckor eltűnt a kép az éttermi készülékről. Még morogtunk is, hogy épp az Edison nevét viselő szállodában mond csődöt a technika, de bárhová kapcsolt a főpincér, csak szürkeség és légköri zavar. Végül a helyszínre ért NBC riportkocsija mellől elhangzott a rendkívüli hír: a Hilton szállóbeli szakszervezeti tanácskozásról a személyzeti bejárón távozó elnököt és kíséretét támadás érte, amelynek áldozatai is vannak. Az elnök azonban sértetlen.

Később a pontatlan hírt sebészkések korrigálták a washingtoni egyetemi klinikán egy tüdőt ért lövedék eltávolításával. Maga a merénylet olyan gyorsan zajlott le, hogy a vadnyugativá lett utcai csatateret csupán a fotókról tudták rekonstruálni. Csak úgy porzott az aszfalt, amikor az elnöki páncéllimuzin villámtempóban hátrafarolt, a testőrök pedig fejét lenyomva préselték be rajta Reagant, s vettek repülőstartot. A biztonságiak diplomatatáskáikból elővarázsolt géppisztolyaikkal rótták karusszeljeiket a földön fekvő sebesültek körül, de nem volt már ellenség a helyszínen. A tettest, azt a huszonéves sihedert gyorsan leteperték, megbilincselték, és – okulva a Lee Oswald-esetből – nem a helyi rendőrségre vitték, hanem a tengerészgyalogság laktanyafogdájába.

Emlékezetes, hogy a Kennedy-ügy kapcsán milyen gyorsan vették elő a médiumok a Castro-barátság és a kommunista összeesküvés partitúráját. Most célozgatni sem lehetett ilyesmire, hisz az ifjabb John Hinckley egy coloradói konzervatív olajmilliomos tékozló fia volt, aki büszkén hordta az amerikai újnácik egyenruháját. A sajtózenekar ilyenkor andante muzsikál, csak néhány szólista kérdi minduntalan: kinek állt érdekében? S a válasz ugyanaz, mint a hajdan titkosított Warren-jelentések végkövetkeztetése (már ami kiszivárgott belőle!): magányos gyilkos… exhibicionizmus… pszichiátriai kezelés…

Ám történt akkor egy másik, kedélyeket felzaklató esemény is. Bush alelnök távolléte miatt nem az alkotmány előírta közjogi méltóságok valamelyike – kongresszusi elnök vagy szenátusi rangidős – sietett a Fehér Házba, hanem a helyettesítés ötödik grádicsáról Haig külügyminiszter. „Rajta tartom a kezem a dolgokon” – nyilatkozta sejtelmesen a felfűtött kameráknak, mire a Pentagon-főnök Weinberger is összeakaszkodott a tábornokból lett külügyminiszterrel. Szerencsére a különgép rekordidő alatt tette meg Texasból a visszautat, s Bush az Andrews légibázisról rögtön a válságszobába vitette magát, kitölteni – úgymond – a hatalmi vákuumot.

Hans Habe dokumentumregénye, a Halál Texasban jut eszembe, amelyben a szerző vonaton értesül a dallasi merényletről. Van vele egy üzletember, aki az első állomásról táviratozik a brókerének: árfolyam-emelkedés várható, aszerint ténykedjen – de a tőzsde hirtelen bezárt… A hatvanas évekkel ellentétben itt és most nem történik ilyesmi, sőt, a lapok rendkívüli kiadásai a pénzpiac lanyhulásáról tudósítanak a sikeres műtét után. Az altatóhatás elmúltával Reaganben azonnal a színészvér is felpezsdül. Ablakot nyittat, és a kórház előtt álló tömeghez mikrofonon át üzen: „Megkérdeztem az operáló orvost, milyen párti. Azt válaszolta, elnök úr, ma egész Amerika republikánus.”

Stábunk csomagol, mennénk mi is Washingtonba. A szálló bejáratáig kihallatszik a tévé hangja. Egy rendőr is figyeli. Nem tudom, a kíváncsiság csábította-e oda, vagy valami blokkolórendszer, amely rendkívüli alkalmakkor a külföldiek szállodáit is ellenőrzése alá vonja. Kérdem tőle, látja-e akadályát, hogy átruccanjunk a fővárosba. Az mondja, ő kivárna egy napot, odaát most túl nagy a nyüzsgés, lehet, hogy a légi járatokat is ritkítják.

Ahogy diskurálunk, kiderül, hogy csak küllemileg uniformizált, véleménye a történtekről nagyon is egyéni. „Nézze, itt kétszáz év alatt soha senkit nem kényszerítettek, hogy költözzön a Fehér Házba. Aki odamegy, talán életbiztosítást se köthet, vállalnia kell a veszélyt, mert mindig akad néhány eszement öngyilkosjelölt, s akkor nincs golyóálló ruha. Szakmai ártalom. Politika. De attól függetlenül is… tudja, hány embert lőttek le tavaly az Államokban? Megmondom. Pontosan tizennyolcezret…”

Említettem Dallast és Hollywoodot is a bevezetőben. Ami az olajvárost illeti, ez a Hinckley fiú ott járt iskolába, pontosabban: kerülgette azt. Mint napi mozijáró hamar lobbant szerelemre a kezdő színésznő, Jodie Foster iránt. Mivel azonban a kapcsolat egyoldalúra sikeredett, úgy érezte, változást csak az hozhat, ha címlapsztori lesz belőle. Hogy aztán ötlettel náci pártbeli barátai szolgáltak-e, személyes emlékei a Kennedy-merényletről, vagy csupán a fegyverszenvedélye – azt hosszan vizsgálták az ügyészek. Végül azt a meglepő eredményt jegyzőkönyvezték, hogy a feltűnési viszketegség húzatta meg a ravaszt hatszor egymásután. Ebben sok igazság volt, habár azt ők sem értették, hogy fél évvel korábban, Nashville-ben ez a fiú addig-addig kajtatott Carter nyomában, amíg meg nem motozták: három pisztolyt is találtak nála. Az FBI regisztrálta ugyan az esetet, de a jelek szerint az elnöki titkosszolgálatnak elfelejtették továbbítani. Különben nem engedték volna most Reagan közelébe.

Foster kisasszony sajtófotói egyébként nem kedveztek a hölgy karrierjének. Ha nem bájos és tehetséges, roszszat tett volna álomvárosi kezdőköreiben a sok találgatás a nem létező kapcsolatokról. Még szerencse, hogy a sajtó átkapcsolt egy esetleges tettestárs történetére. E szerint a huszonkét éves Edward Richardson nem sokkal a merénylet után sietve távozott egy – Hinckley barátjával közösen is lakott – New Haven-i szállodából, egy Jodie Fosternek címzett levél hátrahagyásával. „Indulok Washingtonba, befejezem Hinckley művét, lelövöm Reagant.” A tömör üzenet elég volt Richardson üldözésére, ami egy távolsági buszon ért véget, a fiú lefegyverzésével. A hatóságok mindezek ellenére sem találtak összefüggést a két merényletterv között, a dossziékat hamarosan lezárták.

Az Oscar-díj kiosztására egy nap késéssel került sor, a cowboy-elnök pedig egy hónap múlva már nyeregbe szállt Camp Davidben. A merénylet – közvélemény-kutatások szerint – 15-20 százalékkal növelte népszerűségét.

Comments are closed.