2008.03.08., 2008. évfolyam, 10. szám
szerző: Sipos Balázs forrás: 168 Óra
Nem azért mondom, hogy sajnáljanak, csak hogy megértsenek. Nem volt gyerekszobám. Sokáig laktunk modern lakásban ugyanis, s ott minden szíre-szóra, minden kicsinység miatt nem nyitottak külön helyiséget. Így kerültem én a könyvtárszobába.
Az életet csupán onnan (nézve) ismerem. Régóta tudok angol regényírókról, magyar festőkről, furcsa nevű uralkodókról, de fogalmam sincs, hogy ki az a Nagy „Hóhér” József, és rá nem jövök, honnan kellene ismernem Tom „Üvöltő” Sellecket. Nem értem, mi az a „címegyesítő mérkőzés”, amely előtt a „volt vitathatatlan világbajnok” (ki ő most?) nyilatkozik. És egyáltalán: miért egyesítene címet gróf Tisza Kata és Illyés Gyula? Olyan jó lenne a Kéróm ladikján?
A történelmet sem az életből ismerem. Horthy koráról eleinte nem sok szépet olvastam. Még népinek nevezett íróktól se. Urbánusoktól se. És különösen nem Szeberényi Leheltől, aki egy helyütt megírta: amikor kommunista szervezkedés miatt kizárták az ország összes középiskolájából, nagyapám segítette érettségizni. (Meggyőződésből. Mert hitte: gimnáziumigazgatóként előtte csak a tehetség számíthat.) És tizenöt évesen hallottam először az „56-os „ellenforradalomról” – és akkor is csak azért, mert hosszú sorozattal emlékeztek róla a tévében.
Mindezt nem azért mondtam, hogy sajnáljanak. Csak azért, hogy megértsenek. Mert nem volt, régóta nem volt olyan izgató könyvem, mint a Csalóka emlékezet. Életünk regényes rajza. A magyar történelemről vallott titokzatos és változatos elképzelések kalauza. Magyarország fejlődési regénye, amelyből megtudható: miként lett (és lett-e) a kereszténység védőbástyája a legvidámabb barakk. És hogy mit gondolunk erről mi, és mit mások – ők, akiket az életben soha nem ismernék meg. Mit a holokausztról, Kádárról, „56-ról, a rendszerváltozásról, a meg/felszabadulásról. És mit arról: tényleg Horthy alatt volt-e a legvidámabb a neobarokk.
(Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet. A 20. század történelme a magyar közgondolkodásban. Kalligram.)
